0
A
OP · 26 Sept 2009 (edited)Hajrá emberek!
Szívek zárkái
0
A
· 26 Sept 2009 (edited)Na, akkor kezdem 
1.
A felkelő nap sugarai drasztikusan hatoltak be Mina szobájába. Bár még korán volt, a hercegnő már ébren ült a fésülködő asztalkájánál, és éppen legújabb versén dolgozott. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, majd belemártotta a kezében lévő madártollat a tintába, és ismét az iromány fölé hajolt.
Ekkor azonban kopogtattak. Mina keze megrezzent, és a tinta rácsöppent a papirosra. A lány bosszúsan felsóhajtott, majd ledobta az asztalkára a tollat, és megfordult.
- Tessék! - kiáltotta.
Ajtónyikorgás, majd belépett egy küldönc. Meghajolt, és néhány tájékoztató szó kíséretében átnyújtott egy levelet. Miután kiment, Mina kíváncsian forgatta kezében a küldeményt, majd izgatottan kibontotta.
A levelet keresztanyja küldte, és egy meghívás volt a hétvégén megrendezésre kerülő bálba. A lány boldogan felsikkantott, és úgy ahogy volt, hálóköntösben átrohant nővéréhez.
Nono még ágyban volt, s bár imádta egyetlen húgát, nem fogadta kitörő lelkesedéssel, hogy Mina kopogás nélkül berontott hozzá, és szabályosan az ágyába ugrott.
- Nővérem! Ébredj gyorsan! Nagyszerű hírem van!!!
Nono egy mordulással válaszolt, majd felült. Haja kócosan meredezett, szemeivel álmosan pislogott húgára.
- Mi történt, Mina? Mi olyan sürgős, hogy nem hagysz aludni?
- Nézd! - Mina kipirult arccal mutatta meg a levelet. - Szombaton bál lesz keresztanyánk birtokán!
- Nagyszerű! S ez miért olyan nagy dolog?
- Jaj, Nono, hát nem érted? Sok-sok ember lesz ott! Kitűnő alkalom, hogy rengeteg emberrel kerüljünk közelebbi kapcsolatba!
- Mióta vagy te ilyen barátkozós lélek?
- Jaj, egy bál az teljesen más! Táncolhatsz sok daliás herceggel minden kötelezettség nélkül... valamint vannak egyéb szórakozási lehetőségek is... - mosolyodott el hirtelen Mina.
- Mégis mi?
- Ó, hát nem tudod, mire célzok én? Természetesen közös kis szenvedélyünkre... - kacsintott egyet Mina. - Ott megannyi mufurc ábrázatú ember megfordul. Nekünk pedig van egy tökéletes módszerünk arra, hogy egy félreeső teremben jókedvre derítsük őket.
Nono felkapta a fejét. Mina tudta, hogy nővére már érti, mire céloz, de azért hozzátette:
- Persze én ezt főleg a te figyelmedbe ajánlom, mivel te nagyon szeretsz megkínozni másokat. Én viszont nézni imádom... S most lehetőségünk adódik egy kis szórakozásra!
Nono ajka gonosz mosolyra húzódott.
- Igazad van, húgocskám. Ez valóban nagyszerű! - bólintott.
1.
A felkelő nap sugarai drasztikusan hatoltak be Mina szobájába. Bár még korán volt, a hercegnő már ébren ült a fésülködő asztalkájánál, és éppen legújabb versén dolgozott. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, majd belemártotta a kezében lévő madártollat a tintába, és ismét az iromány fölé hajolt.
Ekkor azonban kopogtattak. Mina keze megrezzent, és a tinta rácsöppent a papirosra. A lány bosszúsan felsóhajtott, majd ledobta az asztalkára a tollat, és megfordult.
- Tessék! - kiáltotta.
Ajtónyikorgás, majd belépett egy küldönc. Meghajolt, és néhány tájékoztató szó kíséretében átnyújtott egy levelet. Miután kiment, Mina kíváncsian forgatta kezében a küldeményt, majd izgatottan kibontotta.
A levelet keresztanyja küldte, és egy meghívás volt a hétvégén megrendezésre kerülő bálba. A lány boldogan felsikkantott, és úgy ahogy volt, hálóköntösben átrohant nővéréhez.
Nono még ágyban volt, s bár imádta egyetlen húgát, nem fogadta kitörő lelkesedéssel, hogy Mina kopogás nélkül berontott hozzá, és szabályosan az ágyába ugrott.
- Nővérem! Ébredj gyorsan! Nagyszerű hírem van!!!
Nono egy mordulással válaszolt, majd felült. Haja kócosan meredezett, szemeivel álmosan pislogott húgára.
- Mi történt, Mina? Mi olyan sürgős, hogy nem hagysz aludni?
- Nézd! - Mina kipirult arccal mutatta meg a levelet. - Szombaton bál lesz keresztanyánk birtokán!
- Nagyszerű! S ez miért olyan nagy dolog?
- Jaj, Nono, hát nem érted? Sok-sok ember lesz ott! Kitűnő alkalom, hogy rengeteg emberrel kerüljünk közelebbi kapcsolatba!
- Mióta vagy te ilyen barátkozós lélek?
- Jaj, egy bál az teljesen más! Táncolhatsz sok daliás herceggel minden kötelezettség nélkül... valamint vannak egyéb szórakozási lehetőségek is... - mosolyodott el hirtelen Mina.
- Mégis mi?
- Ó, hát nem tudod, mire célzok én? Természetesen közös kis szenvedélyünkre... - kacsintott egyet Mina. - Ott megannyi mufurc ábrázatú ember megfordul. Nekünk pedig van egy tökéletes módszerünk arra, hogy egy félreeső teremben jókedvre derítsük őket.
Nono felkapta a fejét. Mina tudta, hogy nővére már érti, mire céloz, de azért hozzátette:
- Persze én ezt főleg a te figyelmedbe ajánlom, mivel te nagyon szeretsz megkínozni másokat. Én viszont nézni imádom... S most lehetőségünk adódik egy kis szórakozásra!
Nono ajka gonosz mosolyra húzódott.
- Igazad van, húgocskám. Ez valóban nagyszerű! - bólintott.
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Miután kezdett tudatosulni bennem, hogy Drága és egyetlen húgocskám mire is próbált utalni, mintha láttam volna magam előtt megtörténni, hogy miképp alakul majd az a bizonyos bál. Szinte érzetem a lüktetést magamban és felbuzdulva kérdeztem Tőle:
- Mindenféle Hercegek és Lovagok lesznek ott? ( közben reménykedve vártam a választ, hogy igen, mivel akkor lenne csak teljesen beteljesülve vágyam, ha titkon szívembe zárt lovagom is ott lenne...)
- Persze, persze itt a levél tessék... Nézd csak! Pontosaaan, őőőő hol is, hol is..... Igen meg is van, itt áll benne. / mutaott rá Mina igyekvően /
Kicsit később, amikor már éppen a reggelimet kaptam, arra gondoltam, hogy ki kellene lovagolni a kastélyuntól nem messze lévő térre, hiszen ha jól tudom, ma veszi kezdetét egy lovagi torna, amit apánk azért rendeztetett birodalom szerte, hogy engem, mint idősebbik leányát, férjhez adjon. Nem voltam boldog, sőt nagyon is taszított ez a dolog. De az igazat nem tudhatta jóapám, hogy egyik legnagyobb ellenségének fiába vagyok szerelmes, aki még mit nem sejtett erről. Tudtam és éreztem is, hogy valami vonzódás benne is lehet felém, mert ahogy eddig már sokszor, mindig találtunk megfelelő alkalmat arra, hogy együtt töltsünk pár órát, beszélgetés gyanánt. Talán hónapok teltek el első találkozásunk óta, de szüntelen érzeztem magamban a vágyat arra, hogy mielőbb láthassam Őt újra.
Amikor oda értem, szembe jönni láttam Minát, akit szívemből szeretettem, óvtam és vigyáztam rá.
- Nővérkém, apánk bizony jó nagy feladattal bízta meg a bátor lovagokat, aki ezt teljesíteni tudja, az igazán megérdemel Téged. ( édesen vigyorgott)
- Valóban? - kérdeztem vissza-
- Még is mi lenne az a nehéz dolog, amit oly nehéz megoldani?
Erre nagyot kacagva elvágtatott mellettem húgocskám és azt kiabálta a távolból:
- Ha tudni akarod, kérdezd meg országunk vitéz jó vezérét, kis hazánknak dícső fejedelmét...
- Kicsit meglepve és izgatottan vágtattam tovább, míg nem belebotlottam Bert lovagba, aki a Német-Római császárság ellen aratott győzelme után kapta meg apámtól ezt a címet. Tudtam, hogy nem valami fényes a kapcsolat Ő és Mina között, pont ezért nem is nagyon méltattam szóra, így el lovagoltam mellette és egy pimasz vigyorral nyomatékosítottam, hogy nem lenne jó ötlet, ha szóba állnánk....
- Mindenféle Hercegek és Lovagok lesznek ott? ( közben reménykedve vártam a választ, hogy igen, mivel akkor lenne csak teljesen beteljesülve vágyam, ha titkon szívembe zárt lovagom is ott lenne...)
- Persze, persze itt a levél tessék... Nézd csak! Pontosaaan, őőőő hol is, hol is..... Igen meg is van, itt áll benne. / mutaott rá Mina igyekvően /
Kicsit később, amikor már éppen a reggelimet kaptam, arra gondoltam, hogy ki kellene lovagolni a kastélyuntól nem messze lévő térre, hiszen ha jól tudom, ma veszi kezdetét egy lovagi torna, amit apánk azért rendeztetett birodalom szerte, hogy engem, mint idősebbik leányát, férjhez adjon. Nem voltam boldog, sőt nagyon is taszított ez a dolog. De az igazat nem tudhatta jóapám, hogy egyik legnagyobb ellenségének fiába vagyok szerelmes, aki még mit nem sejtett erről. Tudtam és éreztem is, hogy valami vonzódás benne is lehet felém, mert ahogy eddig már sokszor, mindig találtunk megfelelő alkalmat arra, hogy együtt töltsünk pár órát, beszélgetés gyanánt. Talán hónapok teltek el első találkozásunk óta, de szüntelen érzeztem magamban a vágyat arra, hogy mielőbb láthassam Őt újra.
Amikor oda értem, szembe jönni láttam Minát, akit szívemből szeretettem, óvtam és vigyáztam rá.
- Nővérkém, apánk bizony jó nagy feladattal bízta meg a bátor lovagokat, aki ezt teljesíteni tudja, az igazán megérdemel Téged. ( édesen vigyorgott)
- Valóban? - kérdeztem vissza-
- Még is mi lenne az a nehéz dolog, amit oly nehéz megoldani?
Erre nagyot kacagva elvágtatott mellettem húgocskám és azt kiabálta a távolból:
- Ha tudni akarod, kérdezd meg országunk vitéz jó vezérét, kis hazánknak dícső fejedelmét...
- Kicsit meglepve és izgatottan vágtattam tovább, míg nem belebotlottam Bert lovagba, aki a Német-Római császárság ellen aratott győzelme után kapta meg apámtól ezt a címet. Tudtam, hogy nem valami fényes a kapcsolat Ő és Mina között, pont ezért nem is nagyon méltattam szóra, így el lovagoltam mellette és egy pimasz vigyorral nyomatékosítottam, hogy nem lenne jó ötlet, ha szóba állnánk....
0
C
· 27 Sept 2009 (edited)- Ezekbe a lányokba már megint mi üthetett, az egyik kiszámíthatatlanabb, mint a másik - morfondíroztam magamban a fegyvertár felé tartva. Hetek óta tartott a nagy készülődés a tornára, egyre-másra érkeztek a lovagok a királyság minden tájáról, a város egy felbolydult méhkasra hasonlított. Lóháton még a fegyvertárat is nehézkes volt megközelíteni, mindenfelé árusok kínálták ócska portékáikat, gyerekek rohangáltak az elhaladó lovagok és csatlósaik között egy-egy leeső pénzérmére sóvárogva.
- Remélem az a pimasz kis Mina hercegnő is ott lesz a tornán és nem hoz szégyent apja fejére szeleburdiságával - gondoltam magamban.
"Kapcsolatunk" - már ha annak lehet ezt nevezni - korántsem volt felhőtlen, mivel a kis hercegnő megragadott minden alkalmat a bosszantásomra - nem kis sikerrel. Addig-addig míg egyik szombat éjszakai szolgálatban - ha jól emlékszem -, a királyi lakoma után részegen-boldogan aludt a várnép, természetesen a kis hercegnőt leszámítva. Ő unalmában "beszélgetés" gyanánt veszettül felmérgesített - nem tehetek róla, sajnos ilyen vagyok ha valaki köti az ebet a karóhoz mikor a napnál világosabb hogy nincs igaza. Mivel a szép szóra nem hallgatott, megfogtam a karját és bevittem (volna) a szobájába - hiszen éjfél is elmúlt már.
A kis hercegnő addig rúgkapált és tiltakozott míg kénytelen voltam határozottabban megfogni a hóna alatt, nosza ennek rögtön meglett a hatása - olyan kacagásban tört ki, hogy a meglepetéstől majdnem elejtettem.
Az est további részét eszembe idézve ma is elmosolyodom, megtaláltam hogyan lehet Mina hercegnőt engedelmességre bírni, ezt talán még a saját édesapja sem tudja...
- Remélem az a pimasz kis Mina hercegnő is ott lesz a tornán és nem hoz szégyent apja fejére szeleburdiságával - gondoltam magamban.
"Kapcsolatunk" - már ha annak lehet ezt nevezni - korántsem volt felhőtlen, mivel a kis hercegnő megragadott minden alkalmat a bosszantásomra - nem kis sikerrel. Addig-addig míg egyik szombat éjszakai szolgálatban - ha jól emlékszem -, a királyi lakoma után részegen-boldogan aludt a várnép, természetesen a kis hercegnőt leszámítva. Ő unalmában "beszélgetés" gyanánt veszettül felmérgesített - nem tehetek róla, sajnos ilyen vagyok ha valaki köti az ebet a karóhoz mikor a napnál világosabb hogy nincs igaza. Mivel a szép szóra nem hallgatott, megfogtam a karját és bevittem (volna) a szobájába - hiszen éjfél is elmúlt már.
A kis hercegnő addig rúgkapált és tiltakozott míg kénytelen voltam határozottabban megfogni a hóna alatt, nosza ennek rögtön meglett a hatása - olyan kacagásban tört ki, hogy a meglepetéstől majdnem elejtettem.
Az est további részét eszembe idézve ma is elmosolyodom, megtaláltam hogyan lehet Mina hercegnőt engedelmességre bírni, ezt talán még a saját édesapja sem tudja...
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Önfeledten vágtattam kedvenc lovammal. Ilyenkor érzem magam igazán szabadnak, s rólam bizony köztudott, hogy mindenem a szabadság.
Volt még fél óra a torna kezdetéig. Nem izgatott különösebben a dolog, legszívesebben el sem mentem volna. De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg a családommal. Apámnak rendkívül fontos, hogy egy ilyen eseményen lányait maga mellett tudhassa - és hát ezt a tornát egyébként is azért rendeztette, hogy férjet találjon nővéremnek. Ezért úgy döntöttem, én is tiszteletemet teszem majd a lovagi tornán - de előtte vágtatok még egy kicsit.
Egy gyönyörű, félreeső zöld területnél aztán megálltam. Lekászálódtam a lóról, kikötöttem egy fához, majd - pompás ruhakölteményemmel mit sem törődve - letelepedtem a fűbe. Elégedetten hallgattam a madarak csicsergését. Még egy ilyen szeszélyes léleknek is, mint nekem, szüksége van arra, hogy megpihenjen egy kis időre. A lovagi tornán úgyis lesz elég zaj meg zsibongás.
Elhúztam a számat. Biztosan ott lesz az a felfuvalkodott Bert lovag is! Hogy én mennyire nem bírom elviselni azt az embert! Valahányszor meglátom azt a büszke ábrázatát, nem tudom megállni, hogy ne tegyek neki megjegyzéseket. Én a király lánya vagyok, megtehetem, nem? Csakhogy ő azt nem hagyja annyiban, mert visszavág! Nyilván meggyőződése, hogy rendre utasíthat engem. Hah! Micsoda ötlet!
Látom rajta, hogy felidegesítik a megjegyzéseim, épp ezért képtelen vagyok vele leállni - arra sarkall, hogy tovább szurkálódjak.
Csakhogy egy bizonyos éjjelen elkövettem egy hibát. Nem voltam elég elővigyázatos, és Bert lovag ráakadt egy gyenge pontomra, amikor is...
Ekkor lódobogás zaja ütötte meg a fülemet, s ez kizökkentett a gondolataimból. Dühösen felkaptam a fejemet.
"Ki merészel megzavarni magányomban?" - gondoltam magamban. A választ hamar megtudtam, amint a lován vágtázó alak közelebb ért hozzám. Na, mit gondoltok, ki volt az?
Hát persze, hogy az emlegetett szamár...
Volt még fél óra a torna kezdetéig. Nem izgatott különösebben a dolog, legszívesebben el sem mentem volna. De tudtam, hogy ezt nem tehetem meg a családommal. Apámnak rendkívül fontos, hogy egy ilyen eseményen lányait maga mellett tudhassa - és hát ezt a tornát egyébként is azért rendeztette, hogy férjet találjon nővéremnek. Ezért úgy döntöttem, én is tiszteletemet teszem majd a lovagi tornán - de előtte vágtatok még egy kicsit.
Egy gyönyörű, félreeső zöld területnél aztán megálltam. Lekászálódtam a lóról, kikötöttem egy fához, majd - pompás ruhakölteményemmel mit sem törődve - letelepedtem a fűbe. Elégedetten hallgattam a madarak csicsergését. Még egy ilyen szeszélyes léleknek is, mint nekem, szüksége van arra, hogy megpihenjen egy kis időre. A lovagi tornán úgyis lesz elég zaj meg zsibongás.
Elhúztam a számat. Biztosan ott lesz az a felfuvalkodott Bert lovag is! Hogy én mennyire nem bírom elviselni azt az embert! Valahányszor meglátom azt a büszke ábrázatát, nem tudom megállni, hogy ne tegyek neki megjegyzéseket. Én a király lánya vagyok, megtehetem, nem? Csakhogy ő azt nem hagyja annyiban, mert visszavág! Nyilván meggyőződése, hogy rendre utasíthat engem. Hah! Micsoda ötlet!
Látom rajta, hogy felidegesítik a megjegyzéseim, épp ezért képtelen vagyok vele leállni - arra sarkall, hogy tovább szurkálódjak.
Csakhogy egy bizonyos éjjelen elkövettem egy hibát. Nem voltam elég elővigyázatos, és Bert lovag ráakadt egy gyenge pontomra, amikor is...
Ekkor lódobogás zaja ütötte meg a fülemet, s ez kizökkentett a gondolataimból. Dühösen felkaptam a fejemet.
"Ki merészel megzavarni magányomban?" - gondoltam magamban. A választ hamar megtudtam, amint a lován vágtázó alak közelebb ért hozzám. Na, mit gondoltok, ki volt az?
Hát persze, hogy az emlegetett szamár...
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Amikor megpillantottam Édesapám nem tudtam, hogy mit tegyek... Oda menni nem szívesen akartam, mert tudtam, hogy kiült a szomorúság és fájdalom az arcomra, amit eddig többnyire észre is vett. Mivel őszinte voltam vele, nem mondtam volna olyat, ami nem fedi a valóságot, ha éppen rákérdez. Így arra jutottam, hogy feltünés nélkül, minél előbb elvágtatok innen , nehogy meglásson valaki. Elindultam egy távoli kis erdős részhez, amit jól ismertem, mivel rengeteget játszottam itt régebben kishúgommal, illetve ismerős gyerekekkel. A másik ok, amiért talán soha nem fogom elfelejteni ezt a helyet, a titkos találkozok azzal a férfivel, akit oly mélyen a szívembe zártam. Amikor oda értem, éreztem magamon, mintha megkönnyebültem volna. Eszembe jutott valami, amit régi dadusom mondott. Valahol, nem messze innen, él egy mágus, hosszú toronyba zárva... Különleges, mivel soha nem mutatkozik nagy nyÍlvánosság előtt. A nevét mindenki tudja és félve emlegetik - a nagy Markal -
Én, mivel valahogy nem tudtam megállni és mindig is kíváncsi természet voltam, gondoltam, ha már ilyen rosszul alakulnak a dolgaim, elmegyek hozzá és megkérdezem, hogy Ő mit lát a jövőmet illetően. Érzetem, hogy szükségem van valakire, de most kinek panaszkodjam el bánatom.... Apámnak, aki azonnal kitagadna, ha megtudná, hogy kibe vagyok szerelmes? Vagy Húgomnak, aki annyira odáig van szépségével és a körülötte sürgő-forgó férfiakkal...? Nem foglakozik már ő sem annyit velem mint régebben - Bánatosan lépdestem lovam mellett - amikor arra lettem figyelmes, hogy Bert lovag Minához egyre közelebb vágtat. Talán ők is randiznak itt, vagy mit keresnek együtt erre felé... - értetlenkedve álltam ott- aztán elindultam visszafelé, nehogy megzavarjam azt, ahogy megint összekapnak valamint, szokás szerint. Reménykedtem abban, hogy mielőbb megtalálom azt a híres Markal mágust, még addig, amíg be nem sötétedik.
Én, mivel valahogy nem tudtam megállni és mindig is kíváncsi természet voltam, gondoltam, ha már ilyen rosszul alakulnak a dolgaim, elmegyek hozzá és megkérdezem, hogy Ő mit lát a jövőmet illetően. Érzetem, hogy szükségem van valakire, de most kinek panaszkodjam el bánatom.... Apámnak, aki azonnal kitagadna, ha megtudná, hogy kibe vagyok szerelmes? Vagy Húgomnak, aki annyira odáig van szépségével és a körülötte sürgő-forgó férfiakkal...? Nem foglakozik már ő sem annyit velem mint régebben - Bánatosan lépdestem lovam mellett - amikor arra lettem figyelmes, hogy Bert lovag Minához egyre közelebb vágtat. Talán ők is randiznak itt, vagy mit keresnek együtt erre felé... - értetlenkedve álltam ott- aztán elindultam visszafelé, nehogy megzavarjam azt, ahogy megint összekapnak valamint, szokás szerint. Reménykedtem abban, hogy mielőbb megtalálom azt a híres Markal mágust, még addig, amíg be nem sötétedik.
0
C
· 27 Sept 2009 (edited)- Mina hercegnő, az édesapja hívatja, találkoznia kell néhány fontos lovaggal a szomszédos királyságokból, kérem lovagoljon azonnal vissza a városba! - értem oda a hercegnőhöz lóhalálában hiszen a torna már majdnem el is kezdődött, nekem pedig ez után a kis elkényeztetett lányka után kell szaladgálnom ahelyett hogy a páncélomat fényesítenék már rajtam 
.
- Nekem pedig pillanatnyilag nem hiányoznak azok a fránya lovagok - hangzott a válasz.
Pfff, teljesen tipikus, már csak azért is ellentmond nekem is, édesapjának is. Mi lehet a jó ebben? Na jó, megpróbálok türelmes lenni, de csak most az egyszer...
- Hercegnő, kérem ne velem vitatkozzon, nem az én óhajom hogy visszatérjen a városba, de mivel édesapja szigorú parancsba adta hogy mihamarabb jelenjen meg még a torna megnyitója előtt, így ha kell kénytelen leszek erővel visszavinni! - erélyeskedtem, hátha...
- Na még mit nem, ha ennyire fontos nekik a találkozó, akkor jöjjenek ki ide! - hangzott a (csak az én fülemnek?) pimasz válasz.
Nincs más hátra mint előre - gondoltam. Leugrottam a lovamról, megragadtam a hercegnő karját, majd a derekát átfogva keresztben feldobtam a lovam nyerge elé, majd visszapattantam mögé. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... akkor, hmm, nem is rossz ez így, talán még kellemesebb is mintha a maga lován jönne, legalább csendben is van, és hát ugye tartanom is kell, nehogy leessen szegénykém a lóról
Így hát ügetés közben miközben tartottam, az ujjaim eljátszadoztak az oldalán meg a derekán. Hogy ez a Mina milyen csikis, szegény levegőt is alig kap ha az ember belemélyeszti az ujjait az oldalába és kicsit mozgatja le-fel. Úgy érzem ez egy nagyon-nagyon kellemes lovaglás lesz vissza a városba.
Jó uram egy szót sem szólhat, a lányt is visszaviszem időre, jó kedvre is derítem, igazi lovagi cselekedet!
Vajon mindenhol ilyen csiklandós lehet??
.- Nekem pedig pillanatnyilag nem hiányoznak azok a fránya lovagok - hangzott a válasz.
Pfff, teljesen tipikus, már csak azért is ellentmond nekem is, édesapjának is. Mi lehet a jó ebben? Na jó, megpróbálok türelmes lenni, de csak most az egyszer...
- Hercegnő, kérem ne velem vitatkozzon, nem az én óhajom hogy visszatérjen a városba, de mivel édesapja szigorú parancsba adta hogy mihamarabb jelenjen meg még a torna megnyitója előtt, így ha kell kénytelen leszek erővel visszavinni! - erélyeskedtem, hátha...
- Na még mit nem, ha ennyire fontos nekik a találkozó, akkor jöjjenek ki ide! - hangzott a (csak az én fülemnek?) pimasz válasz.
Nincs más hátra mint előre - gondoltam. Leugrottam a lovamról, megragadtam a hercegnő karját, majd a derekát átfogva keresztben feldobtam a lovam nyerge elé, majd visszapattantam mögé. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... akkor, hmm, nem is rossz ez így, talán még kellemesebb is mintha a maga lován jönne, legalább csendben is van, és hát ugye tartanom is kell, nehogy leessen szegénykém a lóról
Így hát ügetés közben miközben tartottam, az ujjaim eljátszadoztak az oldalán meg a derekán. Hogy ez a Mina milyen csikis, szegény levegőt is alig kap ha az ember belemélyeszti az ujjait az oldalába és kicsit mozgatja le-fel. Úgy érzem ez egy nagyon-nagyon kellemes lovaglás lesz vissza a városba.
Jó uram egy szót sem szólhat, a lányt is visszaviszem időre, jó kedvre is derítem, igazi lovagi cselekedet!
Vajon mindenhol ilyen csiklandós lehet??
0
C
· 27 Sept 2009 (edited)Eközben
/Bejegyzés Markal naplójában/
"1107 Május 13 -a: A torony feletti sűrű fekete felhő rétegen a nap sugarai vörösesen törnek keresztül. Pont ahogy szeretem.
Már több évtizede lakom ebben a toronyban és még soha sem volt, olyan kevésbé érdekfeszítő napom mint ma. Kivéve, hogy most a szokásosnál jóval több tolvajt szedtek össze bájos segítőim. Hm... legalább lesz kísérleti alanyom.
Ami nem is árt, hisz valamiért az utóbbi időben az alanyok sorra meghalnak a kísérletek miatt.Sajnos eddig csak részlegesek az eredményeim, nem adnak tartós fiatalságot de már ez is haladásnak számít!
Az emberi nyersanyag, nem fontos. Nekem az emberek, csak fogyó eszközök a kísérleteimben akikből annyit csalhatok magamhoz amennyit csak akarok. Hála, a híres és annál ostobább támogatóimnak akik abban a téves hitben ringatják magukat, hogy ők is részesülnek az örök életből. Előre sajnálom őket.
Célom még nagyon távolinak tűnik. Oly távolinak, hogy szinte felemészti elmémet. Pedig e világ csak arra vár, hogy meghódítsam. Talán már csak idő kérdése, hogy megtaláljam a tökéletes alanyt. Ami talán itt van a küszöbön. Ma déltájban a tornyom tetjén voltam mint mindig és figyeltem a zajokat, gondolatokat. De egy kiemelkedett a tömegből. Egy igen zavarodott, kétségbeesett vágyú lány aki tanácsért, segítségért kiált. Mindenesetre láthatóvá tettem tornyomat és környékét hátha idetalál a kósza gyermek.
Én szívesen adok neki tanácsot és segítek majd rajta a magam módján."
/Bejegyzés Markal naplójában/
"1107 Május 13 -a: A torony feletti sűrű fekete felhő rétegen a nap sugarai vörösesen törnek keresztül. Pont ahogy szeretem.
Már több évtizede lakom ebben a toronyban és még soha sem volt, olyan kevésbé érdekfeszítő napom mint ma. Kivéve, hogy most a szokásosnál jóval több tolvajt szedtek össze bájos segítőim. Hm... legalább lesz kísérleti alanyom.
Ami nem is árt, hisz valamiért az utóbbi időben az alanyok sorra meghalnak a kísérletek miatt.Sajnos eddig csak részlegesek az eredményeim, nem adnak tartós fiatalságot de már ez is haladásnak számít!
Az emberi nyersanyag, nem fontos. Nekem az emberek, csak fogyó eszközök a kísérleteimben akikből annyit csalhatok magamhoz amennyit csak akarok. Hála, a híres és annál ostobább támogatóimnak akik abban a téves hitben ringatják magukat, hogy ők is részesülnek az örök életből. Előre sajnálom őket.
Célom még nagyon távolinak tűnik. Oly távolinak, hogy szinte felemészti elmémet. Pedig e világ csak arra vár, hogy meghódítsam. Talán már csak idő kérdése, hogy megtaláljam a tökéletes alanyt. Ami talán itt van a küszöbön. Ma déltájban a tornyom tetjén voltam mint mindig és figyeltem a zajokat, gondolatokat. De egy kiemelkedett a tömegből. Egy igen zavarodott, kétségbeesett vágyú lány aki tanácsért, segítségért kiált. Mindenesetre láthatóvá tettem tornyomat és környékét hátha idetalál a kósza gyermek.
Én szívesen adok neki tanácsot és segítek majd rajta a magam módján."
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Hát nem megmondtam, hogy Bert lovag hatására mindig előjön a pimaszkodó énem? Épp az előbb döntöttem, hogy vissza fogok menni a tornára, ám amikor ő megjelent, azért is vitatkoztam vele!
Na, de most megkaptam... Ez az öntelt lovag fogta magát, és feldobott a maga lovára. Mire kettőt pislogtam, már úton voltunk visszafelé. De az még hagyján! Ezúttal még feleselni sem nagyon volt alkalmam, ugyanis nem jutottam szóhoz. Na, nem azért, mert Bert lovag beszélt helyettem. Hanem mert szinte egész úton az oldalamat csiklandozta!
Természetesen csak úgy titokban, mintha "véletlenül" huzigálná az ujjait a derekamnál. De ez nekem elég is volt. Sajnos szörnyen csiklandós vagyok, és ezt nagyon nehezen - vagy inkább egyáltalán nem - tudom leplezni. Próbáltam visszafojtani a nevetést, és úgy izegtem-mozogtam, hogy kis híján leestem a lóról.
- Hercegnő, kérem üljön egy helyben, mert még a végén balesetet szenved! - szólalt meg mögöttem Bert ártatlanul. Persze hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Talán ha nem fogdosna! - sziszegtem hátra, miközben próbáltam lesöpörni a kezét.
- Kedves Mina hercegnő, kötelességem tartani magát, mert ha bármi baja esik, az az én lelkemen szárad. Kérem, kapaszkodjon, és ne mocorogjon! - közölte Bert lovag, majd határozottan erősebbre fonta szorítását - s ennek következményeképp ujjai még inkább az oldalamba mélyedtek. Halkan felsikkantottam, és összerezzentem. A lovag erre lejjebb csúsztatta az ujjait, majd ismét feljebb.
"Hát ezt nem bírom ki ép ésszel... - állapítottam meg magamban, miközben próbáltam visszafojtani a nevetést. Alig kaptam levegőt a csiklandozó érzéstől.
- Rosszul érzi magát, hercegnő? - tudakolta Bert. - Kissé furcsán veszi a levegőt.
Megtépem! - gondoltam. - Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja!
Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak neki, és ekkor kipukkant belőlem a nevetés.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte a lovag.
- Semmi, semmi... - próbáltam összeszedni magam. - Nem tudna egy kicsit... sietni?
Alig vártam, hogy végre visszaérjünk. Kezdett elegem lenni ebből a szituációból. Nem rám vall, hogy nem tudok megszólalni! De azt a világért sem fogom bevallani, hogy mennyire csiklandós vagyok! Azért sem! Még csak az kéne...Inkább megpróbálom visszafogni magam...
Na, de most megkaptam... Ez az öntelt lovag fogta magát, és feldobott a maga lovára. Mire kettőt pislogtam, már úton voltunk visszafelé. De az még hagyján! Ezúttal még feleselni sem nagyon volt alkalmam, ugyanis nem jutottam szóhoz. Na, nem azért, mert Bert lovag beszélt helyettem. Hanem mert szinte egész úton az oldalamat csiklandozta!
Természetesen csak úgy titokban, mintha "véletlenül" huzigálná az ujjait a derekamnál. De ez nekem elég is volt. Sajnos szörnyen csiklandós vagyok, és ezt nagyon nehezen - vagy inkább egyáltalán nem - tudom leplezni. Próbáltam visszafojtani a nevetést, és úgy izegtem-mozogtam, hogy kis híján leestem a lóról.
- Hercegnő, kérem üljön egy helyben, mert még a végén balesetet szenved! - szólalt meg mögöttem Bert ártatlanul. Persze hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Talán ha nem fogdosna! - sziszegtem hátra, miközben próbáltam lesöpörni a kezét.
- Kedves Mina hercegnő, kötelességem tartani magát, mert ha bármi baja esik, az az én lelkemen szárad. Kérem, kapaszkodjon, és ne mocorogjon! - közölte Bert lovag, majd határozottan erősebbre fonta szorítását - s ennek következményeképp ujjai még inkább az oldalamba mélyedtek. Halkan felsikkantottam, és összerezzentem. A lovag erre lejjebb csúsztatta az ujjait, majd ismét feljebb.
"Hát ezt nem bírom ki ép ésszel... - állapítottam meg magamban, miközben próbáltam visszafojtani a nevetést. Alig kaptam levegőt a csiklandozó érzéstől.
- Rosszul érzi magát, hercegnő? - tudakolta Bert. - Kissé furcsán veszi a levegőt.
Megtépem! - gondoltam. - Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja!
Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak neki, és ekkor kipukkant belőlem a nevetés.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte a lovag.
- Semmi, semmi... - próbáltam összeszedni magam. - Nem tudna egy kicsit... sietni?
Alig vártam, hogy végre visszaérjünk. Kezdett elegem lenni ebből a szituációból. Nem rám vall, hogy nem tudok megszólalni! De azt a világért sem fogom bevallani, hogy mennyire csiklandós vagyok! Azért sem! Még csak az kéne...Inkább megpróbálom visszafogni magam...
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Miközben igyekeztem megtalálni ezt a furcsa mágsut, a szemem előtt volt az, amiről édes dadusom oly sokat mesélt. Magam előtt láthattam azt a nagyon nagy tornyot, amiről eddig csak mesékben hallottam. Izgató és egyben félelmetes látvány volt. Szürkült, egymagam voltam és éreztem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam az, amiről apámon és húgomon kívűl senki nem tud. Ezt valamiféle betegségnek is lehet nevezni, de ha egyedül vagyok, akkor rámtör valami félelemszerű, éppen ezért, soha nem hagytak egyedül császkálni semerre. De ez most az Én döntésem volt, hogy elszököm egy kis időre...
- Bátárság, bátorság - suttogtam- mire lovam, ki tudja miért, de megvadult, szinte ledobott a hátáról.
- Hé' Calipso, ne tedd ezt velem, kérlek gyere vissza!!! - kiabáltam lovam után- de mindhiába... Ott hagyott...
- Jó ég! Mit tegyek!? Egyedül itt, ezen az idegen és félelmetes helyen, nem vagyok normális, minek kellett idejönnöm... - sopánkodtam, de már késő volt -
Elindultam hát a torony felé, ami nem is volt tőlem olyan mesze. Amikor odaértem, semmit és senkit nem láttam. Remegtem, nem tudtam mi vár rám, de érzetem, hogy nincs más választásom. Szép lassan, fokozatosan nyitottam ki az ajtót. Miután beléptem, egy hosszú csigalépcső tárult könnyes szemeim elé, ami felfelé vezetett a toronyba. Léptem egyet és szinte vízhangzott a cipőm kopogása.
- Ajajj, ez így nem lesz jó - gondoltam-
Miután levettem a cipőmet elkezdtem felfelé menni a lépcsőkön, vigyázva arra, h ne törjem meg a csendet ittlétemmel. Amit éreztem azon kívűl, hogy nagyon fázott a nylon harisnyás talpam a hideg kövön, nem igazán lehet szavakba foglalni. Amikor elértem úgy a torony feléig, az egyik kanyarban találtam egy barna fából készült ajtót, rajta egy nagy kilinccsel. Mintha valami motyogást hallottam volna, ezért udvariasan, ahogy az egy hercegnőhöz illik, bekopogtam. Az ajtót kinyitotta egy férfi, aki egy fekete kalapot viselt. Az arcán döbbenet ült és mintha kicsit elhúzta volna a száját...
- Bátárság, bátorság - suttogtam- mire lovam, ki tudja miért, de megvadult, szinte ledobott a hátáról.
- Hé' Calipso, ne tedd ezt velem, kérlek gyere vissza!!! - kiabáltam lovam után- de mindhiába... Ott hagyott...
- Jó ég! Mit tegyek!? Egyedül itt, ezen az idegen és félelmetes helyen, nem vagyok normális, minek kellett idejönnöm... - sopánkodtam, de már késő volt -
Elindultam hát a torony felé, ami nem is volt tőlem olyan mesze. Amikor odaértem, semmit és senkit nem láttam. Remegtem, nem tudtam mi vár rám, de érzetem, hogy nincs más választásom. Szép lassan, fokozatosan nyitottam ki az ajtót. Miután beléptem, egy hosszú csigalépcső tárult könnyes szemeim elé, ami felfelé vezetett a toronyba. Léptem egyet és szinte vízhangzott a cipőm kopogása.
- Ajajj, ez így nem lesz jó - gondoltam-
Miután levettem a cipőmet elkezdtem felfelé menni a lépcsőkön, vigyázva arra, h ne törjem meg a csendet ittlétemmel. Amit éreztem azon kívűl, hogy nagyon fázott a nylon harisnyás talpam a hideg kövön, nem igazán lehet szavakba foglalni. Amikor elértem úgy a torony feléig, az egyik kanyarban találtam egy barna fából készült ajtót, rajta egy nagy kilinccsel. Mintha valami motyogást hallottam volna, ezért udvariasan, ahogy az egy hercegnőhöz illik, bekopogtam. Az ajtót kinyitotta egy férfi, aki egy fekete kalapot viselt. Az arcán döbbenet ült és mintha kicsit elhúzta volna a száját...
0
C
· 27 Sept 2009 (edited)Rájöttem, kellemes így lovagolni. Mennyivel jobb ha nem a ló ficánkol az ember keze alatt. Ez a Mina, lehet hogy nagyszájú és pimasz, de azért... hmm, így csendben ha jobban megnézem elég kellemes jelenség. Hát még így, ha itt izeg-mozog a kezem alatt, határozottan csinos és még csiklandós is... jó párosítás .
Mi lenne vele ha a talpai kerülnének a kezeim közé? - gondoltam, majd gyorsan el is hessegettem; egyszerre csak egy dolog, még képes és leesik a lóról a kis fruska, akkor mi a fityfenét mondok az apjának?
Néhány perc alatt visszaértük a főtérre ahol a király és vendégei már izgatottan várták kisebbik lánya érkezését. Óvatosan letettem a nyeregből a kipirult kisasszonyt. Ahogy nézem a kócosságon és a piruláson kívül nem sok baja esett. Kicsit jobban kapkodja a levegőt, de ezt tudjuk be a kapaszkodásnak.
- Uram királyom, bocsánatáért esedezem, de édes lánya ellenszegült a parancsának, kénytelen voltam erőnek erejével színe elé keríteni - hajtottam meg a fejem a király előtt.
- Szóra se méltasd kedves lovagom, köszönöm fáradozásodat - sóhajtott a király, tudván tudva kisebbik lánya makrancosságáról - mélyen tisztelt vendégeim, hagyj mutassam be királyságom ékkövét, kisebbik leányomat.
Mina udvariasan meghajolt a lovagok felé, de én láttam hogy a haja mögött mintha a piros szín dominálna. Fogadjunk, hogy pillanatnyilag nem egy jó erős fekete kávéra vágyik.
Szó mi szó, magának kereste a bajt... de ez a csikis kis teremtés, hmm, egy hajszállal mintha szimpatikusabb lenne mint reggel még. Hiába mit tesz a jó kedv
.Mi lenne vele ha a talpai kerülnének a kezeim közé? - gondoltam, majd gyorsan el is hessegettem; egyszerre csak egy dolog, még képes és leesik a lóról a kis fruska, akkor mi a fityfenét mondok az apjának?
Néhány perc alatt visszaértük a főtérre ahol a király és vendégei már izgatottan várták kisebbik lánya érkezését. Óvatosan letettem a nyeregből a kipirult kisasszonyt. Ahogy nézem a kócosságon és a piruláson kívül nem sok baja esett. Kicsit jobban kapkodja a levegőt, de ezt tudjuk be a kapaszkodásnak
.- Uram királyom, bocsánatáért esedezem, de édes lánya ellenszegült a parancsának, kénytelen voltam erőnek erejével színe elé keríteni - hajtottam meg a fejem a király előtt.
- Szóra se méltasd kedves lovagom, köszönöm fáradozásodat - sóhajtott a király, tudván tudva kisebbik lánya makrancosságáról - mélyen tisztelt vendégeim, hagyj mutassam be királyságom ékkövét, kisebbik leányomat.
Mina udvariasan meghajolt a lovagok felé, de én láttam hogy a haja mögött mintha a piros szín dominálna. Fogadjunk, hogy pillanatnyilag nem egy jó erős fekete kávéra vágyik
.Szó mi szó, magának kereste a bajt... de ez a csikis kis teremtés, hmm, egy hajszállal mintha szimpatikusabb lenne mint reggel még. Hiába mit tesz a jó kedv
0
C
· 27 Sept 2009 (edited)- Ó, már vártam rád! Kerülj beljebb. - tessékeltem be az ajtón az ilyedtében didergő lányt. Ahogy belépett észrevettem, hogy cipői a kezében vannak. Nem is olyan nagy baj, legalább már nem kellesz fáradjak hogy levegyem rólla.-Foglalj helyet, kérlek. - egy székre mutattam. Leült. Oly lázban égtem amiben már régóta nem égtem. Nem tudom mi volt ez.
- Hát... sa... sajnálom, hogy megzavaratam, - kezdte el dadogva a mondandóját. -de a segítséged kérném.
-Valóban? És vajon miben állhatok szolgálatodra Nono úrnő? - láthatóan megdöbbent.
-Honnan tudod ki vagyok? - kérdezte meghökkenten. -Hisz be sem mutatkoztam!
- Ó ugyan már,- odasétáltam és megsimogattam arcát szelíden- nagyon rossz varázsló lennék ha nem tudnám ki vagy. De a tárgyra térve mit is szeretnél?
- Hát... elég kínos... szóval apám lovagi tornát rendez és a győzteshez akar férjhez adni. De én titokban mást szeretek. De nem tudom, vele éljem le az életem vagy akit apám választ nekem? - tipikus kétségbeesett hercegnő, sok ilyennel találkoztam már azalatt a 200 év alatt amíg a királyságoknál szolgáltam.
-Legyen hát. De figyelmeztetlek, lehet hogy neked nem tettszőt fogsz látni. - egy szemrebbenés nélkül válaszolt.
- Nem érdekel. Mutasd a jövőmet! - ezt már szeretem. Lényegretörő, és gyönyörű.
A hátához sétáltam és levettem a kalapomat megigazítottam rövid fekete szakállam majd és a fejére tettem a két kezem.
- Hunyd le a szemeid és lásd a jövőt! - úgy tett ahogy mondtam. A lány a vízióban látta magát a titokban de oly hőn szeretett kedvesével. De aztán a férfi hirtelen eltünt és már a tornyom tetején állt, és egy lángoló világot látott maga előtt. Egy jövőt amire nem is számított. Egy világot amit a háború tett tönkre.
Mikor felocsúdott, sírni kezdett. Nyugtatni próbáltam de nem segített.
-Van egy lehetőség, hogy elkerüld ezt a jövőt. - a leány szeme felcsillant.
-Té... tényleg?
-Igen kövess, és megváltozik a jövőd!
Levezettem a tornyom mélyére, ahol a laborom állt. Kicsit sem félt. Meglepő volt. Szóltam az egyik őrömnek hogy zárjanak be minden kaput és tüntessék el a tornyot, hogy senki se zavarhoasson meg minket.
-Kérlek, feküdj ide. Csak kényelmesen. - a naív lány egy szónélkül engedelmeskedett.
- Mondd kérlek, mire is készülsz?- mikor kérdezte a bilincsek a kezére, és a lábára csapódtak.
-Arra hogy téged, a királyok felé emellek!- érdeklődve nézett amint egy tűt a karomba szúrtam amin egy cső volt a cső pedig, egy hatalmas kristályhoz volt csatolva mi zölden izzott.-De ehhez ki kell álnod egy kis kínt.
-Miféle kínt?- kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-Csiklandós vagy?- kérdeztem gonosz vigyorral az arcomon és végighúztam az ujjam a harisnyás talpán.
-Neeeeee!!- kiáltott fel de már késő volt. Már elkezdtem és nem állhattam le mert éreztem ő az igazi. Mikor mind két talpát elkezdtem cirógatni megállíthatatlanul nevetni kezedett:
-Áháháháhááháháháhá, Kéééhéhéhérlekkkkhh nehehehehehehe!!!!- láttam ahogy lány lelki ereje a kristályba áramlik és azon keresztül belém. Éreztem, hogy erősödök. Jobban csiklandoztam a talpát a több erő érdekében. Olyan 5 perc után a lábujjakra kezdtem koncentrálni.
- Neeeeeheheheheheheheheh csak ottttt neheheheheheheh áááháháháhháháháháhá! Álllllllllljjjjjjhaháháháháháháháháháháháháháháhá
-Mily csodás a nevetésed! Had hallok még belőlle!
-Miérthhh hehehehe ááháháháháháháhááháhá! Miérthhhh háháháháháhá?!
-Csak így lehetsz mindenhatóvá leányom! - és én tovább kínoztam. Mintha kicsit élvezte is volna a nevetése oly őszinte oly tiszta volt.
-Neeee állljjj elégghhhhh bepisiekkkkkk hháháhhááháháháháháháháá! NEEEEE háháháháháháháháháhá! - itt mondtam magamnak, hogy elég.
Abbahagytam. Odamentem és mélyen a szemébe néztem.
-Most jól figyelj rám, a királyságodat az én kezemre fogod játszani, és minden eseményről személyesen fogsz értesíteni mindenrő itt nállam! Értetted?! - tudtam hogy érti, mivel félig transzban volt. - Most pedig drágám elmész a lovagi tornára.- aztán elájult.
Kitettem a toronyból és újra eltüntettük a tornyot hogy ne jöjjön rá mi is történt.
Éreztem hogy megnőtt az erőm, és végre uralkodni fogok! Titkon tudtam hogy teljesítni fogja a parancsom.
Hahahahaha!!!!
- Hát... sa... sajnálom, hogy megzavaratam, - kezdte el dadogva a mondandóját. -de a segítséged kérném.
-Valóban? És vajon miben állhatok szolgálatodra Nono úrnő? - láthatóan megdöbbent.
-Honnan tudod ki vagyok? - kérdezte meghökkenten. -Hisz be sem mutatkoztam!
- Ó ugyan már,- odasétáltam és megsimogattam arcát szelíden- nagyon rossz varázsló lennék ha nem tudnám ki vagy. De a tárgyra térve mit is szeretnél?
- Hát... elég kínos... szóval apám lovagi tornát rendez és a győzteshez akar férjhez adni. De én titokban mást szeretek. De nem tudom, vele éljem le az életem vagy akit apám választ nekem? - tipikus kétségbeesett hercegnő, sok ilyennel találkoztam már azalatt a 200 év alatt amíg a királyságoknál szolgáltam.
-Legyen hát. De figyelmeztetlek, lehet hogy neked nem tettszőt fogsz látni. - egy szemrebbenés nélkül válaszolt.
- Nem érdekel. Mutasd a jövőmet! - ezt már szeretem. Lényegretörő, és gyönyörű.
A hátához sétáltam és levettem a kalapomat megigazítottam rövid fekete szakállam majd és a fejére tettem a két kezem.
- Hunyd le a szemeid és lásd a jövőt! - úgy tett ahogy mondtam. A lány a vízióban látta magát a titokban de oly hőn szeretett kedvesével. De aztán a férfi hirtelen eltünt és már a tornyom tetején állt, és egy lángoló világot látott maga előtt. Egy jövőt amire nem is számított. Egy világot amit a háború tett tönkre.
Mikor felocsúdott, sírni kezdett. Nyugtatni próbáltam de nem segített.
-Van egy lehetőség, hogy elkerüld ezt a jövőt. - a leány szeme felcsillant.
-Té... tényleg?
-Igen kövess, és megváltozik a jövőd!
Levezettem a tornyom mélyére, ahol a laborom állt. Kicsit sem félt. Meglepő volt. Szóltam az egyik őrömnek hogy zárjanak be minden kaput és tüntessék el a tornyot, hogy senki se zavarhoasson meg minket.
-Kérlek, feküdj ide. Csak kényelmesen. - a naív lány egy szónélkül engedelmeskedett.
- Mondd kérlek, mire is készülsz?- mikor kérdezte a bilincsek a kezére, és a lábára csapódtak.
-Arra hogy téged, a királyok felé emellek!- érdeklődve nézett amint egy tűt a karomba szúrtam amin egy cső volt a cső pedig, egy hatalmas kristályhoz volt csatolva mi zölden izzott.-De ehhez ki kell álnod egy kis kínt.
-Miféle kínt?- kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-Csiklandós vagy?- kérdeztem gonosz vigyorral az arcomon és végighúztam az ujjam a harisnyás talpán.
-Neeeeee!!- kiáltott fel de már késő volt. Már elkezdtem és nem állhattam le mert éreztem ő az igazi. Mikor mind két talpát elkezdtem cirógatni megállíthatatlanul nevetni kezedett:
-Áháháháhááháháháhá, Kéééhéhéhérlekkkkhh nehehehehehehe!!!!- láttam ahogy lány lelki ereje a kristályba áramlik és azon keresztül belém. Éreztem, hogy erősödök. Jobban csiklandoztam a talpát a több erő érdekében. Olyan 5 perc után a lábujjakra kezdtem koncentrálni.
- Neeeeeheheheheheheheheh csak ottttt neheheheheheheh áááháháháhháháháháhá! Álllllllllljjjjjjhaháháháháháháháháháháháháháháhá
-Mily csodás a nevetésed! Had hallok még belőlle!
-Miérthhh hehehehe ááháháháháháháhááháhá! Miérthhhh háháháháháhá?!
-Csak így lehetsz mindenhatóvá leányom! - és én tovább kínoztam. Mintha kicsit élvezte is volna a nevetése oly őszinte oly tiszta volt.
-Neeee állljjj elégghhhhh bepisiekkkkkk hháháhhááháháháháháháháá! NEEEEE háháháháháháháháháhá! - itt mondtam magamnak, hogy elég.
Abbahagytam. Odamentem és mélyen a szemébe néztem.
-Most jól figyelj rám, a királyságodat az én kezemre fogod játszani, és minden eseményről személyesen fogsz értesíteni mindenrő itt nállam! Értetted?! - tudtam hogy érti, mivel félig transzban volt. - Most pedig drágám elmész a lovagi tornára.- aztán elájult.
Kitettem a toronyból és újra eltüntettük a tornyot hogy ne jöjjön rá mi is történt.
Éreztem hogy megnőtt az erőm, és végre uralkodni fogok! Titkon tudtam hogy teljesítni fogja a parancsom.
Hahahahaha!!!!
0
A
· 27 Sept 2009 (edited)Nohát, ilyen lovaglásban még nem volt részem! Ez a szemtelen ficsúr végig piszkált az úton!
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztünk a városba. Nem mintha nagy kedvem lett volna egy halom idegen lovaggal bájologni... de még mindig jobb, mint az, hogy egy általam nem igazán kedvelt lovag csiklandozzon.
Váltottam néhány udvarias szót a vendégekkel, aztán az első adandó alkalommal félrevonultam, hogy elrendezzem a gondolataimat.
Nagyon nem jó ez így. A csiklandozás számomra világéletemben több volt, mint egy egyszerű játék. Mindig is attól tartottam, hogy valaki ezt észreveszi rajtam, és visszaél vele. Még csak az hiányzik, hogy ez a valaki éppen Bert lovag legyen!
De talán csak túllihegem a dolgot. Bert minden bizonnyal nem vette észre, hogy ez engem ennyire kikészít. Remélem, hogy többé-kevésbé sikerült lepleznem...
Már az a tudat is épp eléggé idegesítő, hogy élveztem, amit csinál... De nem! Csak magát az érzést élveztem! Ez egyéntől független... Ugye?
Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem fejemből a gondolatokat, és elindultam, hogy megkeressem Nono-t. Ekkor azonban döbbenten vettem észre, hogy nincs a tömeg között...
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztünk a városba. Nem mintha nagy kedvem lett volna egy halom idegen lovaggal bájologni... de még mindig jobb, mint az, hogy egy általam nem igazán kedvelt lovag csiklandozzon.
Váltottam néhány udvarias szót a vendégekkel, aztán az első adandó alkalommal félrevonultam, hogy elrendezzem a gondolataimat.
Nagyon nem jó ez így. A csiklandozás számomra világéletemben több volt, mint egy egyszerű játék. Mindig is attól tartottam, hogy valaki ezt észreveszi rajtam, és visszaél vele. Még csak az hiányzik, hogy ez a valaki éppen Bert lovag legyen!
De talán csak túllihegem a dolgot. Bert minden bizonnyal nem vette észre, hogy ez engem ennyire kikészít. Remélem, hogy többé-kevésbé sikerült lepleznem...
Már az a tudat is épp eléggé idegesítő, hogy élveztem, amit csinál... De nem! Csak magát az érzést élveztem! Ez egyéntől független... Ugye?
Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem fejemből a gondolatokat, és elindultam, hogy megkeressem Nono-t. Ekkor azonban döbbenten vettem észre, hogy nincs a tömeg között...
0
R
· 27 Sept 2009 (edited)A király végre megnyugodott valamelyest, már csak egy valaki hiányzott a lovagi torna helyszínéről, ez az illető nem volt más mint Nono hercegnő. A király bosszúsan fordult legkisebb leányához:
- Édesleányom, nem láttad a nővérkédet? Neki is itt kellene már lennie!
- Nem apám, nem láttam a nővérkém, nem tudom hová lett!
- Sebaj drága leányom! Menj és szórakoztasd a vedégeinket!
Engedelmeskedve apja kérésének (de morcosan) Mina hercegnő Kkét daliás idegennel folytatta a társalgást.
A király ekkor Bert lovag felé intett. A lovag közelebb lépett.
- Lovag! Tudom, hogy fontos számodra ez a lovagi torna, de arra kérlek, hogy fogj néhány embert és keresd meg a másik leányom! Úgyérzem, valami sötét dolog van készülőben.
Bert lovag nem szólt semmit, csak engedelmesen meghajolt, majd elindult megkeresni a másik hercegnőt is.
Red király ezután a egyik kezét a magasba emelve jelt adott a lovagi torna kezdetére. Ekkor megszólaltak a fanfárók, és minden szempára kikiáltóra figyelt.
- Édesleányom, nem láttad a nővérkédet? Neki is itt kellene már lennie!
- Nem apám, nem láttam a nővérkém, nem tudom hová lett!
- Sebaj drága leányom! Menj és szórakoztasd a vedégeinket!
Engedelmeskedve apja kérésének (de morcosan) Mina hercegnő Kkét daliás idegennel folytatta a társalgást.
A király ekkor Bert lovag felé intett. A lovag közelebb lépett.
- Lovag! Tudom, hogy fontos számodra ez a lovagi torna, de arra kérlek, hogy fogj néhány embert és keresd meg a másik leányom! Úgyérzem, valami sötét dolog van készülőben.
Bert lovag nem szólt semmit, csak engedelmesen meghajolt, majd elindult megkeresni a másik hercegnőt is.
Red király ezután a egyik kezét a magasba emelve jelt adott a lovagi torna kezdetére. Ekkor megszólaltak a fanfárók, és minden szempára kikiáltóra figyelt.
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Éreztem, hogy valami olyan történt velem, ami még soha. Feküdtem a fűben, kicsit kimerülve, amikor felnéztem, nem láttam semmit. Kerestem a tornyot, de eltűnt, így arra jutottam, hogy biztos álmodtam ezt az egészet. Amikor elindultam volna, észrevettem, hogy nincs rajtam a cipőm, sőt sehol sincsen. Tudtam, sőt érzetem, mintha valaki csiklandozott volna, de ki és hogyan? - gondolkodtam-
A talpaimon még mindig éreztem a bizsergést, amit annak tudtam be, hogy nagyon vágytam rá hetek/hónapok óta, ezért álmodhattam ilyet. Így hát, mivel más választásom nem volt, elindultam gyalog visszafelé...
Amikor visszaértem, ahhoz a kis erdős részhez, a távolból katonákat láttam lóháton közeledni, Bert lovaggal az élen.
-Na, tökéletes, már csak ez a fura Bert hiányzik most nekem. - gondoltam végig -
Közben arra jutottam, hogy elmbújok egy fa törzse mögé, hátha nem vesznek észre. Letérdeltem, abba az irányba, ahonnét jönni láttam őket és figyeltem. Kis idő elteltével tudtam, hogy valahol itt lehetnek a közelemben, így hát mozdulni sem mertem, nehogy a száraz falevelek hangja, idecsalogassa őket. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, mitha valaki végighúzta volna ujját a talpamon, ami kilógott a szonya alól. Megfordultam és ott volt Bert lovag.
- Hát Te? Mit keresel itt? - felhábotodva kérdeztem-
- Nem mit, hanem kit ! - egyből jött a válasz-
- Édesapád küldött érted seregemmel, mivel a lovagi torna elkezdődött és sehol sem találtunk Téged, Hercegnő.
- Én bizony semmiféle lovagi tornára nem megyek, van nekem éppen elég gondom-bajom - vágtam vissza keményen-
- Hát akkor Hercegnő, erőszakkal kell, hogy elvigyelek? - kérdezte gúnyos vigyorral Bert lovag-
- Erőszakkal? Na azt próbáld meg! Te beképzelt katona! - próbáltam minél erőszakosabban visszavágni-
Elindultam más irányba, pontosan a kastélyunk felé, Ő persze lóháton követett, közben próbált hatni rám.
- Gyere már Hercegnő, annyian, de annyian várnak rád, ezt nem teheted az emberekkel!!!
- Na, majd pont Te fogod nekem megmondani, hogy mit tehetek meg és mit nem... - gúnyos vigyorral, válaszóltam egyből-
Jól van nono Hercegnő, Te akartad! - mérgesen kiabált felém-
Gyerünk katonák, kapjuk el !! - közben szinte hahótázott-
Mintha élvezte volna ezt az egészet, úgy látszódott rajta. Engem persze elöntött a méreg és nem hagytam magam. Menekülni próbáltam és mivel Bert lovag nagyon erős volt, az egyik legjobb az összes közül, egy laza mozdulattal megfogott és " felhajított"
a lovára.
Ezt hogy képzeled, azonnal tegyél le, ez parancs!!! - idegesen veszekedtem vele-
Ő ezzel nem nagyon foglalkozott, sőt, nevetett rajtam.
Ez most annyira vicces? - kérdeztem vissza, miközben össze-vissza kapálóztam-
Maradjon már nyugton drága nono Hercegnő, mert rossz vége lesz - most mégjobban nevetett Bert lovag-
Ettől is rosszabb??? Van ettől rosszabb, amikor az embert akarata ellenére viszik? - kétségbeesetten kérdeztem tőle-
A katonák, akik minket kísértek, gúnyosan vigyorogtak és megjegyezték, hogy Bert lovagnak ma jó napja van, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy csak úgy Hercegnőkkel lovagolhat...
A talpaimon még mindig éreztem a bizsergést, amit annak tudtam be, hogy nagyon vágytam rá hetek/hónapok óta, ezért álmodhattam ilyet. Így hát, mivel más választásom nem volt, elindultam gyalog visszafelé...
Amikor visszaértem, ahhoz a kis erdős részhez, a távolból katonákat láttam lóháton közeledni, Bert lovaggal az élen.
-Na, tökéletes, már csak ez a fura Bert hiányzik most nekem. - gondoltam végig -
Közben arra jutottam, hogy elmbújok egy fa törzse mögé, hátha nem vesznek észre. Letérdeltem, abba az irányba, ahonnét jönni láttam őket és figyeltem. Kis idő elteltével tudtam, hogy valahol itt lehetnek a közelemben, így hát mozdulni sem mertem, nehogy a száraz falevelek hangja, idecsalogassa őket. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, mitha valaki végighúzta volna ujját a talpamon, ami kilógott a szonya alól. Megfordultam és ott volt Bert lovag.
- Hát Te? Mit keresel itt? - felhábotodva kérdeztem-
- Nem mit, hanem kit ! - egyből jött a válasz-
- Édesapád küldött érted seregemmel, mivel a lovagi torna elkezdődött és sehol sem találtunk Téged, Hercegnő.
- Én bizony semmiféle lovagi tornára nem megyek, van nekem éppen elég gondom-bajom - vágtam vissza keményen-
- Hát akkor Hercegnő, erőszakkal kell, hogy elvigyelek? - kérdezte gúnyos vigyorral Bert lovag-
- Erőszakkal? Na azt próbáld meg! Te beképzelt katona! - próbáltam minél erőszakosabban visszavágni-
Elindultam más irányba, pontosan a kastélyunk felé, Ő persze lóháton követett, közben próbált hatni rám.
- Gyere már Hercegnő, annyian, de annyian várnak rád, ezt nem teheted az emberekkel!!!
- Na, majd pont Te fogod nekem megmondani, hogy mit tehetek meg és mit nem... - gúnyos vigyorral, válaszóltam egyből-
Jól van nono Hercegnő, Te akartad! - mérgesen kiabált felém-
Gyerünk katonák, kapjuk el !! - közben szinte hahótázott-
Mintha élvezte volna ezt az egészet, úgy látszódott rajta. Engem persze elöntött a méreg és nem hagytam magam. Menekülni próbáltam és mivel Bert lovag nagyon erős volt, az egyik legjobb az összes közül, egy laza mozdulattal megfogott és " felhajított"
a lovára. Ezt hogy képzeled, azonnal tegyél le, ez parancs!!! - idegesen veszekedtem vele-
Ő ezzel nem nagyon foglalkozott, sőt, nevetett rajtam.
Ez most annyira vicces? - kérdeztem vissza, miközben össze-vissza kapálóztam-
Maradjon már nyugton drága nono Hercegnő, mert rossz vége lesz - most mégjobban nevetett Bert lovag-
Ettől is rosszabb??? Van ettől rosszabb, amikor az embert akarata ellenére viszik? - kétségbeesetten kérdeztem tőle-
A katonák, akik minket kísértek, gúnyosan vigyorogtak és megjegyezték, hogy Bert lovagnak ma jó napja van, hiszen nem minden nap fordul elő, hogy csak úgy Hercegnőkkel lovagolhat...
0
C
· 28 Sept 2009 (edited)- Először az egyik, most meg a másik. Elkényeztetett fruskák! A király is jobban tenné, ha nem a gyerekpásztort látná bennem hanem a lovagot. - keseregtem nyergemben immáron a másik hercegnővel.
Istenemre, inkább három szigonyos szaracén, mint két nagyszájú hercegnőcske...
- Kérem, felség, ne ficánkoljon annyit, ha leesik, majd én magyarázkodhatok drága édesapjának mi történt Önnel - "nyugtattam", bár igazából rendkívül szórakoztató volt így hazautaztatni a király drága lánykáit, sokkal hatékonyabb mint szócsata keveredve visszakísérgetni őket.
- Ezt még megkeserülöd egyszer! - fogadkozott Nono úrnő.
Mi lenne ha ő is ugyanúgy mint a kis húgocskája... - futott át hirtelen az agyamon, és miért is ne? Hiszen csak és kizárólag azért, hogy le ne essen a lóról - nekem kiemeltem törődnöm kell a királyi család testi épségével
Átfogtam a derekát és lassan feljebb lépdeltek az ujjaimat az oldalán. Először egy pillanatra megmerevedett az egész teste a váratlan érintéstől - de legalább rögtön csendben maradt! - majd ahogy egyre feljebb jutottam, éreztem ahogy próbálja visszafojtani a hangos nevetést, de nem csak a ló lépteitől rázkódott a kezeim alatt Érdekes, ezek szerint ez a biztos módszer pimasz hercegnők problémáira.
Mindenesetre én kárpótlásnak tekintem a hercegnők "mulattatását", ha már a tornától veszik el ők is az energiámat, ez is tud olyan szórakoztató lenni mint a vendég lovagok aprítása naphosszat
Mire visszaértünk a vártérre már jobb kedvre derültem, Nono hercegnő viszont mint egy dühös fúria ugrott le a lovamról ahogy elengedtem, nem is lehetett érteni mit sziszegett a fogai között az apja kisérete felé tartva.
Istenemre, inkább három szigonyos szaracén, mint két nagyszájú hercegnőcske...
- Kérem, felség, ne ficánkoljon annyit, ha leesik, majd én magyarázkodhatok drága édesapjának mi történt Önnel - "nyugtattam", bár igazából rendkívül szórakoztató volt így hazautaztatni a király drága lánykáit, sokkal hatékonyabb mint szócsata keveredve visszakísérgetni őket.
- Ezt még megkeserülöd egyszer! - fogadkozott Nono úrnő.
Mi lenne ha ő is ugyanúgy mint a kis húgocskája... - futott át hirtelen az agyamon, és miért is ne? Hiszen csak és kizárólag azért, hogy le ne essen a lóról - nekem kiemeltem törődnöm kell a királyi család testi épségével
Átfogtam a derekát és lassan feljebb lépdeltek az ujjaimat az oldalán. Először egy pillanatra megmerevedett az egész teste a váratlan érintéstől - de legalább rögtön csendben maradt! - majd ahogy egyre feljebb jutottam, éreztem ahogy próbálja visszafojtani a hangos nevetést, de nem csak a ló lépteitől rázkódott a kezeim alatt
Érdekes, ezek szerint ez a biztos módszer pimasz hercegnők problémáira.Mindenesetre én kárpótlásnak tekintem a hercegnők "mulattatását", ha már a tornától veszik el ők is az energiámat, ez is tud olyan szórakoztató lenni mint a vendég lovagok aprítása naphosszat
Mire visszaértünk a vártérre már jobb kedvre derültem, Nono hercegnő viszont mint egy dühös fúria ugrott le a lovamról ahogy elengedtem, nem is lehetett érteni mit sziszegett a fogai között az apja kisérete felé tartva.
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Ez a beképzelt Bert lovag visszavitt a térre, ahol rengeteg ember volt. Leugrottam a lováról, ahogy megállt és próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Mondani semmit nem akartam neki, de egyszerűen nem tudtam megállni, így halkan, bosszúból azt suttogtam:
- Ugye tudod, hogy itt még nincs vége! - visszanéztem rá, mutatóujjamat felemleve figyelmeztettem, hogy ezt még nagyon csúnyán visszakapja valami módon-
- Igazán? - kérdezett visza Bert - Na Én azt megnézem Hercegnő!!! /közben gúnyosan viccelődött rajtam)
Amikor továbbmentem, apám szólt hozzám elég dühösen.
- Hol jártál Te haszontalan leány? Nem zavar, hogy itt minden érted van, mindenki téged várt? Most azonnal itt maradsz mellettem a nap végéig, nem szeretném ha újra eltünnél. - mérgesen és felháborodva osztott ki jóapám-
Ám, továbbra sem mertem elmondani legféltettebb titkomat. Alig vártam, hogy újra találkozzam az én "lovagommal", hiszen ha minden igaz, pár nap múlva láthatom is. Ez lebegett a szemem előtt, éppen ezért nem is foglalkoztam semmivel, ami másnak oly fontosnak tűnt. Kishúgomat megpillnatva öröm töltötte el szívemet, ami éppen összetörve volt. Odaléptem hozzá és azt mondtam:
- Drága Mina! Mielőbb beszélnünk kell... Megőrültem, elment az eszem, nem tudom mi van velem. Össze-vissza képzelődöm. Ez pont elég is lenne, de ez a Bert, aki olyan nagyon el van telve magával, elráncigált ide, akaratom ellenére. Idegesítő, sőt felháborító! - panaszkodtam-
- Elráncigált? - kérdezett vissza Mina-
Képzeld, engem is, sőt végig piszált, majdnem leestem a lóról.
- Hát ez hihetetlen, velem is pont ez történt. - szóltam közbe-
Egy kis időre szótlanok maradtunk, néztünk egymásra... Lassan bólogatni kezdtünk és mintha tudtuk volna, hogy mi jár a másik fejében.
- Mina, Édes húgócskám mit szólnál ha elkapnánk Bert lovagot és megleckéztetnénk jó alaposan?
- Igen, ez az! - helyeselt Mina-
Ahogy lehetőségünk adódik és csak hárman vagyunk, megmutatjuk neki, hogy milyenek is ezek az elkényeszetetett, nagyszájú kis fruskák!
Innentől kezdve, mint ha jobban éreztem volna magam... Tudtam, hogy imádom azt, ha "szadizhatok" másokat. Most már 2 dolog lebegett szemem előtt. Az első és legfontosabb a találkozó, titkos Hercegemmel, a másik, amiért ölni tudtam volna, pedig az volt, hogy alaposan megkínozhasasam Bert lovagot.
- Ugye tudod, hogy itt még nincs vége! - visszanéztem rá, mutatóujjamat felemleve figyelmeztettem, hogy ezt még nagyon csúnyán visszakapja valami módon-
- Igazán? - kérdezett visza Bert - Na Én azt megnézem Hercegnő!!! /közben gúnyosan viccelődött rajtam)
Amikor továbbmentem, apám szólt hozzám elég dühösen.
- Hol jártál Te haszontalan leány? Nem zavar, hogy itt minden érted van, mindenki téged várt? Most azonnal itt maradsz mellettem a nap végéig, nem szeretném ha újra eltünnél. - mérgesen és felháborodva osztott ki jóapám-
Ám, továbbra sem mertem elmondani legféltettebb titkomat. Alig vártam, hogy újra találkozzam az én "lovagommal", hiszen ha minden igaz, pár nap múlva láthatom is. Ez lebegett a szemem előtt, éppen ezért nem is foglalkoztam semmivel, ami másnak oly fontosnak tűnt. Kishúgomat megpillnatva öröm töltötte el szívemet, ami éppen összetörve volt. Odaléptem hozzá és azt mondtam:
- Drága Mina! Mielőbb beszélnünk kell... Megőrültem, elment az eszem, nem tudom mi van velem. Össze-vissza képzelődöm. Ez pont elég is lenne, de ez a Bert, aki olyan nagyon el van telve magával, elráncigált ide, akaratom ellenére. Idegesítő, sőt felháborító! - panaszkodtam-
- Elráncigált? - kérdezett vissza Mina-
Képzeld, engem is, sőt végig piszált, majdnem leestem a lóról.
- Hát ez hihetetlen, velem is pont ez történt. - szóltam közbe-
Egy kis időre szótlanok maradtunk, néztünk egymásra... Lassan bólogatni kezdtünk és mintha tudtuk volna, hogy mi jár a másik fejében.
- Mina, Édes húgócskám mit szólnál ha elkapnánk Bert lovagot és megleckéztetnénk jó alaposan?
- Igen, ez az! - helyeselt Mina-
Ahogy lehetőségünk adódik és csak hárman vagyunk, megmutatjuk neki, hogy milyenek is ezek az elkényeszetetett, nagyszájú kis fruskák!
Innentől kezdve, mint ha jobban éreztem volna magam... Tudtam, hogy imádom azt, ha "szadizhatok" másokat. Most már 2 dolog lebegett szemem előtt. Az első és legfontosabb a találkozó, titkos Hercegemmel, a másik, amiért ölni tudtam volna, pedig az volt, hogy alaposan megkínozhasasam Bert lovagot.
0
R
· 28 Sept 2009 (edited)Eközben Red király pompásan szórakozott a lovagok lelkes küzdelmein úri társaságával.
Egyszer aztán megpillantotta Nono hercegnő lábait cipő nélkül. Ekkor a király Nono hercegnőhöz szólt:
- Leányom! Hát neked meg hol a cipőd? Mi az, hogy cipő nélkül jössz az ünnepségre? Öltöztető!!...
Ekkor egy cseléd lány sietett a király színe elé.
- Erígy! Hozz gyorsan egy pár lábbelit a hercegnőnek!
- Igenis, királyom. - válaszolta lehajtott fejjel a cselédlány, majd elsietett.
Ezután a király ismét a hercegnő felé fordult:
- No, leányom! Merre jártál? ugyan mi fontosabb dolgod akadt a lovagi tornánál?
A hercegnő egy szót sem szólt, csak lesütött szemmel állt apja elé.
- Nem válaszolsz?... Micsoda pimaszság!... Ha nem válaszolsz, de tűstént akkor tudod mi lesz a bűntetésed! - Förmedt rá a király a leányára.
A hercegnő ugyan mogyott valamit, de a király nem értette, és ez csak még jobban feldűhítette.
Egyszer aztán megpillantotta Nono hercegnő lábait cipő nélkül. Ekkor a király Nono hercegnőhöz szólt:
- Leányom! Hát neked meg hol a cipőd? Mi az, hogy cipő nélkül jössz az ünnepségre? Öltöztető!!...
Ekkor egy cseléd lány sietett a király színe elé.
- Erígy! Hozz gyorsan egy pár lábbelit a hercegnőnek!
- Igenis, királyom. - válaszolta lehajtott fejjel a cselédlány, majd elsietett.
Ezután a király ismét a hercegnő felé fordult:
- No, leányom! Merre jártál? ugyan mi fontosabb dolgod akadt a lovagi tornánál?
A hercegnő egy szót sem szólt, csak lesütött szemmel állt apja elé.
- Nem válaszolsz?... Micsoda pimaszság!... Ha nem válaszolsz, de tűstént akkor tudod mi lesz a bűntetésed! - Förmedt rá a király a leányára.
A hercegnő ugyan mogyott valamit, de a király nem értette, és ez csak még jobban feldűhítette.
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Végre megkerült épségben az én Drága Nővérkém! Igaz, szegény elég ziláltnak tűnt. Csak pár szót tudtunk váltani egymással, de azalatt olyasmit mondott, hogy összevissza képzelődik, s úgy érzi, elment az esze. Nem tudom, mi történhetett vele, de már alig várom, hogy végre hosszabb időre négyszemközt maradhassunk, s elmesélje, mi történt.
No, és Bert lovag őt is piszkálta! Hah, ezt bizony nem kellett volna! Én még csak-csak elfeledkeztem volna az esetről, nehogy bármi is kitudódjon arról, mit érzek a csiklandozással kapcsolatban. De Nono! Őt keményebb fából faragták, jóval kegyetlenebb, mint én. Könyörtelenül megkínozza az embereket, s ezt hamarosan Bert lovag is megtapasztalhatja!
Titkon nagyon örülök, hogy a nővéremmel is "összezörrent" ily' módon. Nono számomra mindig egy biztos háttér volt, akire számíthatok minden esetben, s aki mellett biztonságban érezhetem magamat. Jó lesz a háta mögül nézni, ahogy elbánik ezzel a felfuvalkodott lovaggal.
Még az is lehet, hogy miután Nono-val megleckéztetjük őt, végre messzire el fog engem kerülni.
Miután mindezt végiggondoltam, elégedetten elmosolyodtam, majd hátradőltem, és unottan felsóhajtottam.
"Roppant mód unalmas ez a lovagi torna. Bárcsak véget érne már!...
Ekkor felfigyeltem arra, ahogy jó atyánk Nono-val veszekszik. Most vettem észre, hogy nővérem lábán nincsen cipő. Döbbenten felvontam a szemöldökömet. Ez egyre furcsább! Mi történhetett szegény Nono-val, amíg távol volt?
No, és Bert lovag őt is piszkálta! Hah, ezt bizony nem kellett volna! Én még csak-csak elfeledkeztem volna az esetről, nehogy bármi is kitudódjon arról, mit érzek a csiklandozással kapcsolatban. De Nono! Őt keményebb fából faragták, jóval kegyetlenebb, mint én. Könyörtelenül megkínozza az embereket, s ezt hamarosan Bert lovag is megtapasztalhatja!
Titkon nagyon örülök, hogy a nővéremmel is "összezörrent" ily' módon. Nono számomra mindig egy biztos háttér volt, akire számíthatok minden esetben, s aki mellett biztonságban érezhetem magamat. Jó lesz a háta mögül nézni, ahogy elbánik ezzel a felfuvalkodott lovaggal.
Még az is lehet, hogy miután Nono-val megleckéztetjük őt, végre messzire el fog engem kerülni.
Miután mindezt végiggondoltam, elégedetten elmosolyodtam, majd hátradőltem, és unottan felsóhajtottam.
"Roppant mód unalmas ez a lovagi torna. Bárcsak véget érne már!...
Ekkor felfigyeltem arra, ahogy jó atyánk Nono-val veszekszik. Most vettem észre, hogy nővérem lábán nincsen cipő. Döbbenten felvontam a szemöldökömet. Ez egyre furcsább! Mi történhetett szegény Nono-val, amíg távol volt?
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Itt állok és semmi nem történik, a lábaim lassan lefagynak. Még jó, hogy ezen a helyen volt egy nagyobb ház, ami szintén apám tulajdona volt. És ahogy lenni szokott, természetesen volt ebben a házban egy külön kis részem, ahol csak magam lehettem. Gondoltam kihasználom azt, amíg apám szomszédos országunk királyával borozgat jóízűen és bementem a házba feltünés nélkül. Rendbeteszem magam, hiszen nagyon csúnyán festek. Már éppen készen voltam és mentem volna kifelé, amikor Bert lovag jött velem szemben.
- Ó, hát megint egyedül Drága nono Úrnő? - érdeklődött-
- Miért ne? Nem vagyok Én senkihez sem kötve. - jött a gyors válasz-
- Jöjjön akkor Hercegnő, mert lassan bemutatják kegyedet.
- Én bizony nem megyek, amikor úgy érzem, akkor ki fogok menni, de nem parancsszóra! - pörgött a nyelvem-
- ejha-ejha, de nagy szája van itt valakinek.. - incselkedett velem tovább Bert-
- Én most csak azért is itt maradok!!! - csípőretett kézzel, határozottan válaszóltam-
Majd elindultam lefelé a lépcsőn, ami egy sötét pinceszerűségbe vezetett. Reménykedtem, hogy ide is utánam jön, akkor talán megmutathatom neki, hogy ki is vagyok Én valójában. Miközben sétáltam le a lépcsőn, meghallottam Mina hangját. Amikor leértem a mélyébe, résnyire nyitva hagytam az ajtót magam mögött, majd leültem egy asztalhoz, ahol Mina asztalraborulva zokogott...
- Hát te? Drágám, Édesem, miért sírsz, ki mert téged bántani? Beszélj, mondd meg ki volt, tüstént ellátom a baját!!! - idegesen, kapkodva kérdeztem tőle-
- Az a felfuvalkodott Bert lovag jön utánam mindenfelé, követ, közben gúnyolódik, mások előtt meg azt játsza, mintha minden rendben lenne... Én ezt nem bírom nővérkém. Valamit tenni kell vele, mert soha nem lesz így vége. Ha szólok apámnak, akkor megint az lesz, hogy én provokálom ki, ne panaszkodjak.. Kihez forduljak máshoz, ha nem hozzád:..? - édesen elsírta bánatát Mina-
Na jól van kishúgom, ma pontot teszünk a végére és Bert lovag végre békén hagy téged és remélem engem is.
- Hercegnők, Hercegnők!!! - mintha valaki szólított volna bennünket-
Egyre erősebben hallottuk és egyszer csak benyitott várva várt Bert lovag.
- Most azonnal jöjjenek velem, kiadták parancsba! Ma még hányszor vigyem magukat apjuk színe elé kisasszonyok...??? - kérdőre vont minket Bert-
- Hát ezt még is hogy merészeled Te lovag, hogy így beszélsz velünk? - vontam felelősségre a lovagot.-
Mitörténik ha nem megyünk? Csak nem feldobsz a lovad hátára és elvágtatsz velünk??? - gúnyosan, vigyorogva kérdeztem...-
Bert kicsit elmosolyodott elindult felém.
- Hé' állj csak meg, ne merészkedj közelebb jönni! - kiáltottam rá-
De ő egyre csak jött míg oda ért hozzám. Lábujjhegyre álltam, mélyen belenéztem az arcába és azt mondtam...
- Na mi van lovag? Mi olyan vicces? Szemtől szembe már összehúzzuk magunkat és tutyi-mutyi kis nyuszikák leszünk??? - fenhangon kérdeztem tőle-
- Azt a jó mindenit! Hát mit meg nem engednek maguknak ezek a fiatal hölgyek! Meglepődtem, kedves nono Hercegnő, nagyon is megvagyok lepve... - Bert csodálkozott-
- Úúúú nagyon megvagyok lepve, nem hiszek a fülemnek... - gunyolodtam rajta-
Végignéztem Bert lovagon és azt kérdeztem tőle.
- Mit szólnál egy kis szórakozáshoz? - felhúzott szemöldökkel, mosolyogva érdeklődtem--
- Na de miféle szórakozás ez Hölgyeim, nekem dolgom van, nem érek rá ilyen bohóckodásokra.
Még, hogy bohóckodás - hangosan felnevettem -
Ez attól több lesz, és nevetni is fogsz azt garantálom.
Gyere ide az asztalhoz Bert, vedd le a csizmád, kicsit megmasszírozzuk Minával a lábacskáidat. Mit szólsz?
- Valóban? - felcsillantak Bert szemei - Az most bizony nagyon jól esne...
Miután levette csizmáját a lovag, megkértem, hogy feküdjön fel az asztalra, h kényelmesen hozzáférjünk mindketten a lábaihoz. Mondtam a lovagnak, hogy ezt azért kapja, mert oly bátor volt és hazahozott minket - közben kuncogtunk Minával-
Amikor felfeküdt az asztalra, fogtam egy kötelet és mindegyik lábát külön-külön kikötöttem az asztal lábához.
- Na, akkor lovag jól figylej, jön a masszír. - hangosan nevetgéltünk húgommal-
Én a jobb lábánál álltam. Hosszú körmeimet végighúztam a zoknis talpán, amit reflexszerűen próbált elrántani. Persze nem sikerült neki, mivel ki volt kötve,
- Csak nem csikisnek tetszik lenni Bert lovag??? - vigyorogva kérdeztük tőle-
- De, én nagyon csiklandós vagyok... Jajj csak azt ne, hölgyek szépen kérlek tioteket, hogy neeehehehehehe hehehehehahahh....
De már késő volt. Mina az egyik talpát csikizte én a másikat. Közben levettem a zoknit is, hogy méghatásosabb legyen a kínzás. a talpát, egészen a sarkától a lábujjakig átvakargattam, aztán újra kezdtem....
Szegényke nagyon nem bírta, de kegyetlen voltam és szerettem ha szenvednek a kezeim között. És hát, ha jól belegondolok Bert lovagnak igen kijárt már ez a kis csiklandozás...
- Ne, könyörgöm... hahahhaháháááhhh nehehe, MIna legálabb Te, szééépséges Hercegnő, neeehehehhahahaha....
De mi persze nem hagytuk abba, még vagy 10 percig csiklandoztuk megállás nélkül a lovag talpát. Amikor meghallottuk a trombitaszót, azonnal eloldoztam a lovag lábát és ott hagytuk, kiszaladtunk az épületből.
- Ó, hát megint egyedül Drága nono Úrnő? - érdeklődött-
- Miért ne? Nem vagyok Én senkihez sem kötve. - jött a gyors válasz-
- Jöjjön akkor Hercegnő, mert lassan bemutatják kegyedet.
- Én bizony nem megyek, amikor úgy érzem, akkor ki fogok menni, de nem parancsszóra! - pörgött a nyelvem-
- ejha-ejha, de nagy szája van itt valakinek.. - incselkedett velem tovább Bert-
- Én most csak azért is itt maradok!!! - csípőretett kézzel, határozottan válaszóltam-
Majd elindultam lefelé a lépcsőn, ami egy sötét pinceszerűségbe vezetett. Reménykedtem, hogy ide is utánam jön, akkor talán megmutathatom neki, hogy ki is vagyok Én valójában. Miközben sétáltam le a lépcsőn, meghallottam Mina hangját. Amikor leértem a mélyébe, résnyire nyitva hagytam az ajtót magam mögött, majd leültem egy asztalhoz, ahol Mina asztalraborulva zokogott...
- Hát te? Drágám, Édesem, miért sírsz, ki mert téged bántani? Beszélj, mondd meg ki volt, tüstént ellátom a baját!!! - idegesen, kapkodva kérdeztem tőle-
- Az a felfuvalkodott Bert lovag jön utánam mindenfelé, követ, közben gúnyolódik, mások előtt meg azt játsza, mintha minden rendben lenne... Én ezt nem bírom nővérkém. Valamit tenni kell vele, mert soha nem lesz így vége. Ha szólok apámnak, akkor megint az lesz, hogy én provokálom ki, ne panaszkodjak.. Kihez forduljak máshoz, ha nem hozzád:..? - édesen elsírta bánatát Mina-
Na jól van kishúgom, ma pontot teszünk a végére és Bert lovag végre békén hagy téged és remélem engem is.
- Hercegnők, Hercegnők!!! - mintha valaki szólított volna bennünket-
Egyre erősebben hallottuk és egyszer csak benyitott várva várt Bert lovag.
- Most azonnal jöjjenek velem, kiadták parancsba! Ma még hányszor vigyem magukat apjuk színe elé kisasszonyok...??? - kérdőre vont minket Bert-
- Hát ezt még is hogy merészeled Te lovag, hogy így beszélsz velünk? - vontam felelősségre a lovagot.-
Mitörténik ha nem megyünk? Csak nem feldobsz a lovad hátára és elvágtatsz velünk??? - gúnyosan, vigyorogva kérdeztem...-
Bert kicsit elmosolyodott elindult felém.
- Hé' állj csak meg, ne merészkedj közelebb jönni! - kiáltottam rá-
De ő egyre csak jött míg oda ért hozzám. Lábujjhegyre álltam, mélyen belenéztem az arcába és azt mondtam...
- Na mi van lovag? Mi olyan vicces? Szemtől szembe már összehúzzuk magunkat és tutyi-mutyi kis nyuszikák leszünk??? - fenhangon kérdeztem tőle-
- Azt a jó mindenit! Hát mit meg nem engednek maguknak ezek a fiatal hölgyek! Meglepődtem, kedves nono Hercegnő, nagyon is megvagyok lepve... - Bert csodálkozott-
- Úúúú nagyon megvagyok lepve, nem hiszek a fülemnek... - gunyolodtam rajta-
Végignéztem Bert lovagon és azt kérdeztem tőle.
- Mit szólnál egy kis szórakozáshoz? - felhúzott szemöldökkel, mosolyogva érdeklődtem--
- Na de miféle szórakozás ez Hölgyeim, nekem dolgom van, nem érek rá ilyen bohóckodásokra.
Még, hogy bohóckodás - hangosan felnevettem -
Ez attól több lesz, és nevetni is fogsz azt garantálom.
Gyere ide az asztalhoz Bert, vedd le a csizmád, kicsit megmasszírozzuk Minával a lábacskáidat. Mit szólsz?
- Valóban? - felcsillantak Bert szemei - Az most bizony nagyon jól esne...
Miután levette csizmáját a lovag, megkértem, hogy feküdjön fel az asztalra, h kényelmesen hozzáférjünk mindketten a lábaihoz. Mondtam a lovagnak, hogy ezt azért kapja, mert oly bátor volt és hazahozott minket - közben kuncogtunk Minával-
Amikor felfeküdt az asztalra, fogtam egy kötelet és mindegyik lábát külön-külön kikötöttem az asztal lábához.
- Na, akkor lovag jól figylej, jön a masszír. - hangosan nevetgéltünk húgommal-
Én a jobb lábánál álltam. Hosszú körmeimet végighúztam a zoknis talpán, amit reflexszerűen próbált elrántani. Persze nem sikerült neki, mivel ki volt kötve,
- Csak nem csikisnek tetszik lenni Bert lovag??? - vigyorogva kérdeztük tőle-
- De, én nagyon csiklandós vagyok... Jajj csak azt ne, hölgyek szépen kérlek tioteket, hogy neeehehehehehe hehehehehahahh....
De már késő volt. Mina az egyik talpát csikizte én a másikat. Közben levettem a zoknit is, hogy méghatásosabb legyen a kínzás. a talpát, egészen a sarkától a lábujjakig átvakargattam, aztán újra kezdtem....
Szegényke nagyon nem bírta, de kegyetlen voltam és szerettem ha szenvednek a kezeim között. És hát, ha jól belegondolok Bert lovagnak igen kijárt már ez a kis csiklandozás...
- Ne, könyörgöm... hahahhaháháááhhh nehehe, MIna legálabb Te, szééépséges Hercegnő, neeehehehhahahaha....
De mi persze nem hagytuk abba, még vagy 10 percig csiklandoztuk megállás nélkül a lovag talpát. Amikor meghallottuk a trombitaszót, azonnal eloldoztam a lovag lábát és ott hagytuk, kiszaladtunk az épületből.
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Ahogy magunk mögött hagytuk a házat, feltört belőlünk a nevetés.
- No, most aztán megkapta a magáét! - vigyorogtam Nővéremre diadalmasan. Nono is büszke volt a csínyünkre. Végre Ő is mosolygott, nevetett, és már nem tűnt olyan elkeseredettnek, mint nap elején.
- Bizony, megkapta! - helyeselt. - Kijárt már neki egy kis megleckéztetés.
- Igen! Ezek után nem hiszem, hogy újra a közelünkbe jönne.
- Hát nem tanácsolom neki!
Örültem a sikerünknek, és nem akartam elrontani Nono kedvét, de már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Édes Nővérkém, mondd csak, mi volt a baj korábban? Hol jártál, ahonnét ily' ziláltan tértél vissza hozzánk?
Nono arca elkomolyodott. Szóra nyitotta a száját, ám ekkor beértünk a tömegbe, ahol mindenki körülöttünk sürgött-forgott.
- Majd később megkereslek, és beszélünk! - kiáltotta még oda hozzám, majd elkeveredett az emberek között.
Én udvarias mosoly kíséretében valahogy kimentettem magam a bájolgó népség közül. Még mindig jókedvem volt a történtek hatására, bár nem tagadom, picit tartottam attól, mi lesz, hogyha legközelebb találkozom Bert lovaggal. Annyi bizonyos, hogy megérdemelte ezt a kis leckét. Legközelebb talán jobban megválogatja a szavait, és viselkedni fog.
Egy valami azért megmaradt bennem. Két nevetés közben azt mondta nekem, hogy "Szépséges Hercegnő". Ez furcsa volt. Persze, épp magánkívül volt a nevetéstől és a csiklandozástól, biztos csak nem gondolta át, mit mond könyörgés közben. Nem kell neki jelentőséget tulajdonítani.
A nap további részében igyekeztem elkerülni a lovagot, mert szó ami szó, Nono nélkül nem vagyok ennyire bátor... Csak szavakban. De cselekedetben?...
- No, most aztán megkapta a magáét! - vigyorogtam Nővéremre diadalmasan. Nono is büszke volt a csínyünkre. Végre Ő is mosolygott, nevetett, és már nem tűnt olyan elkeseredettnek, mint nap elején.
- Bizony, megkapta! - helyeselt. - Kijárt már neki egy kis megleckéztetés.
- Igen! Ezek után nem hiszem, hogy újra a közelünkbe jönne.
- Hát nem tanácsolom neki!
Örültem a sikerünknek, és nem akartam elrontani Nono kedvét, de már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Édes Nővérkém, mondd csak, mi volt a baj korábban? Hol jártál, ahonnét ily' ziláltan tértél vissza hozzánk?
Nono arca elkomolyodott. Szóra nyitotta a száját, ám ekkor beértünk a tömegbe, ahol mindenki körülöttünk sürgött-forgott.
- Majd később megkereslek, és beszélünk! - kiáltotta még oda hozzám, majd elkeveredett az emberek között.
Én udvarias mosoly kíséretében valahogy kimentettem magam a bájolgó népség közül. Még mindig jókedvem volt a történtek hatására, bár nem tagadom, picit tartottam attól, mi lesz, hogyha legközelebb találkozom Bert lovaggal. Annyi bizonyos, hogy megérdemelte ezt a kis leckét. Legközelebb talán jobban megválogatja a szavait, és viselkedni fog.
Egy valami azért megmaradt bennem. Két nevetés közben azt mondta nekem, hogy "Szépséges Hercegnő". Ez furcsa volt. Persze, épp magánkívül volt a nevetéstől és a csiklandozástól, biztos csak nem gondolta át, mit mond könyörgés közben. Nem kell neki jelentőséget tulajdonítani.
A nap további részében igyekeztem elkerülni a lovagot, mert szó ami szó, Nono nélkül nem vagyok ennyire bátor... Csak szavakban. De cselekedetben?...
0
C
· 28 Sept 2009 (edited)/Eközben a toronyban/
Markal naplójából:
"1107 május 14:
Minden sötétség mesterére! Megtaláltam. Szinte el sem hiszem majd sírni tudnék az örömtől. A kísérleti alany egyszerűen fantasztikus! Annyi életerő van benne amit még elképzelni sem mertem.
Ámbár mintha valami furcsa érzés is elfogott mikor megláttam. Nem tudom miféle érzés hisz emberségem már rég a homályba merült. De nem számít!
Micsoda szerencse hogy pont az egyik legerősebb királyság egyik uralkodónőjét sikerült becserkészni. Csodálatos... nem találok szavakat. Csakhogy ő sem az igazi. Bár igencsak sok ereje van deee... valahogy mégsem. De legalább tudom, hogy ezen a vérvonalon kell tovább keresgélnem. Ha lenne egy huga vagy ... (a homlokomra csapok) Hogy én mily ostoba vagyok! Hisz van neki! Talán ő a tökéletes. Majd felhasználom a nővérét hogy meginvitáljam a tornyomba.
Támogatóim a hírek hallatán felbuzdultak és zsákszámra küldik az aranyat, s drágaköveket. Ennek hála egyre több szerencsétlen áll be hozzám! Ostoba mágus tanács kitagadott de majd megmutatom nekik! Ha majd a legerősebb királyság az enyém lesz a többi már önszántából fogy csatlakozni hozzám."
- Na dologra!- mondtam magamnak és kimentem a szobámból. A torony legmélyebb pincéjébe tartottam ahol seregem nyugodott. A rossz kísérletekkel és az egyre több halálos áldozattal a számuk egyre nőtt.Nők,féfiak,gyrekek testek mindenhol valami már bomlik valamelyik még nem, de ez a szag már nem tud elrettenteni.
-Ti lesztek drágáim, ti lesztek az új világrend őrzői! - kiáltottam a teremben. Na nem mintha bárki is hallotta volna a két velem jövő szolgámon kívül. Gondoltam magamban, talán kicsit megbuggyantam és túlságosan sokat beszélek magamban, de örömöm oly határtalan volt hogy nem bírtam magammal. Még a mosolyt sem tudtam lelohasztani az arcomról.
-Jöjjetek!- szóltam a két őrömnek. -Sok dolgunk van még. Nagyon sok dolgunk. De először megnézzük, hogy áll az én kis bérencem.
A torony tetejéről elküldtem az egyik varjamat, hogy nézze meg mit csinál Nono hercegnő. Amint visszatér, tudni fogom, hogy mi is a következő lépésem!
Markal naplójából:
"1107 május 14:
Minden sötétség mesterére! Megtaláltam. Szinte el sem hiszem majd sírni tudnék az örömtől. A kísérleti alany egyszerűen fantasztikus! Annyi életerő van benne amit még elképzelni sem mertem.
Ámbár mintha valami furcsa érzés is elfogott mikor megláttam. Nem tudom miféle érzés hisz emberségem már rég a homályba merült. De nem számít!
Micsoda szerencse hogy pont az egyik legerősebb királyság egyik uralkodónőjét sikerült becserkészni. Csodálatos... nem találok szavakat. Csakhogy ő sem az igazi. Bár igencsak sok ereje van deee... valahogy mégsem. De legalább tudom, hogy ezen a vérvonalon kell tovább keresgélnem. Ha lenne egy huga vagy ... (a homlokomra csapok) Hogy én mily ostoba vagyok! Hisz van neki! Talán ő a tökéletes. Majd felhasználom a nővérét hogy meginvitáljam a tornyomba.
Támogatóim a hírek hallatán felbuzdultak és zsákszámra küldik az aranyat, s drágaköveket. Ennek hála egyre több szerencsétlen áll be hozzám! Ostoba mágus tanács kitagadott de majd megmutatom nekik! Ha majd a legerősebb királyság az enyém lesz a többi már önszántából fogy csatlakozni hozzám."
- Na dologra!- mondtam magamnak és kimentem a szobámból. A torony legmélyebb pincéjébe tartottam ahol seregem nyugodott. A rossz kísérletekkel és az egyre több halálos áldozattal a számuk egyre nőtt.Nők,féfiak,gyrekek testek mindenhol valami már bomlik valamelyik még nem, de ez a szag már nem tud elrettenteni.
-Ti lesztek drágáim, ti lesztek az új világrend őrzői! - kiáltottam a teremben. Na nem mintha bárki is hallotta volna a két velem jövő szolgámon kívül. Gondoltam magamban, talán kicsit megbuggyantam és túlságosan sokat beszélek magamban, de örömöm oly határtalan volt hogy nem bírtam magammal. Még a mosolyt sem tudtam lelohasztani az arcomról.
-Jöjjetek!- szóltam a két őrömnek. -Sok dolgunk van még. Nagyon sok dolgunk. De először megnézzük, hogy áll az én kis bérencem.
A torony tetejéről elküldtem az egyik varjamat, hogy nézze meg mit csinál Nono hercegnő. Amint visszatér, tudni fogom, hogy mi is a következő lépésem!
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Végre elmúlt ez a mai nap is. Átöltöztem a hálóingembe, majd fáradtan az ágyra huppantam. Ehh... lovagi torna, meg a több tucat bájolgó lovag a szomszédos országokból... Idegtépő tud lenni. Elképzelésem sincs, mit élvezhet ebben apám és a sleppje.
Néha úgy érzem, nem jó korba születtem. Túlságosan szeszélyes és szabad lelkű vagyok ehhez a világhoz. Itt kemény szabályokat kell betartani, fejet hajtani atyám minden akarata előtt, eleget tenni minden óhajának. Miért ne járhatnék-kelhetnék szabadon, lovagok és udvarhölgyek nélkül? Miért kell minden rendezvényen kötelezően megjelenni?
Sóhajtottam. Ha legalább apám jobbkeze egy normálisabb lovag lenne... nem pedig egy efféle, mint Bert lovag. Remélem, most már békén fog hagyni. Nem akarom a közelemben tudni őt!
"Szépséges Hercegnő "...
Idegesen megráztam a fejemet. Ez az egy mondat keltett bennem csak némi bűntudatot, amiért én is részt vettem a megleckéztetésében. De hát megérdemelte! Dehogy fogok egy ilyen beképzelt ficsúron idegeskedni!
Nagyon rosszkedvem volt. Ezért úgy döntöttem, jobb, ha mielőbb véget vetek ennek a napnak. Ezzel eloltottam a fáklyákat a szobámban, majd bebújtam az ágyamba, és megpróbáltam elaludni...
Néha úgy érzem, nem jó korba születtem. Túlságosan szeszélyes és szabad lelkű vagyok ehhez a világhoz. Itt kemény szabályokat kell betartani, fejet hajtani atyám minden akarata előtt, eleget tenni minden óhajának. Miért ne járhatnék-kelhetnék szabadon, lovagok és udvarhölgyek nélkül? Miért kell minden rendezvényen kötelezően megjelenni?
Sóhajtottam. Ha legalább apám jobbkeze egy normálisabb lovag lenne... nem pedig egy efféle, mint Bert lovag. Remélem, most már békén fog hagyni. Nem akarom a közelemben tudni őt!
"Szépséges Hercegnő "...
Idegesen megráztam a fejemet. Ez az egy mondat keltett bennem csak némi bűntudatot, amiért én is részt vettem a megleckéztetésében. De hát megérdemelte! Dehogy fogok egy ilyen beképzelt ficsúron idegeskedni!
Nagyon rosszkedvem volt. Ezért úgy döntöttem, jobb, ha mielőbb véget vetek ennek a napnak. Ezzel eloltottam a fáklyákat a szobámban, majd bebújtam az ágyamba, és megpróbáltam elaludni...
0
C
· 28 Sept 2009 (edited)- Azt a jó kutya mindenit... én nem teljesen arra gondoltam mint ezek a király csemeték, ehm, jól behúztak a csőbe! De nem ez volt ám az utolsó alkalom, ezt még megemlegetik!
Nehezen feltápászkodtam, felöltöztem és siettem vissza a lovagi tornára. Az egész torna alatt a történtek jártak az eszemben és az érzés amit kiváltottak belőlem. Utólag visszagondolva nem is volt annyira rémes, báááár az idő mindig megszépíti a történteket.
Nehezen tudtam a küzdelemre koncentrálni, Khaldónia lovagja hajszál hijján ki is ütött a nyeregből és izzasztó közelharcba keveredtünk pillanatok alatt. Ütésváltás, puff ott, piros pont itt
Hosszú volt a nap, csupa fárasztó történéssel, ez még a magamfajtát is kifárasztja. A szobám felé bandukolva megszokásból felnéztem a vártorony irányába, és lám, Mina hercegnő éppen most fújja el gyertyáját és lefekvéshez készülődik. Hmmm, talán akár már ma este visszafizethetek egy keveset a tartozásomból
Ugrás haza, összeszedtem ezt meg azt, selyemkötél, egyebek és irány a torony. Úgy érzem ez méltó befejezése lehet a mai napnak
Halkan besurranva látom hogy a kis hercegnő már javában az igazak álmát alussza, remélem nem felszínes alvó mert akkor lőttek a mókának. Óvatosan a selyem hurkokat felcsúsztatom a két bokára és szépen rögzítem az ágy sarkaihoz, utána átballagok a fejrészhez és halkan odasúgom neki:
- Hercegnő, látogatója érkezett...
Álmosan körbenéz, majd rögtön nagyra is nyílnak a szemei és fel is sikoltana ha nem szorítanám a kezemet a szájára.
- Hogy képmfffff te mmffff - mondaná, ha nem volna útban a tenyerem.
- Csak halkan kis hercegnő, nem biztos hogy fel kellene verni az egész udvart a kiabálással, ráadásul ha ránk törnek az őrök a nagy kiabálásra azt hiszem azt fogom nekik mesélni, hogy a hercegnőm hívatott magához éjnek évadján miután úgy kiszórakozták magukat a nővérkéjével a lovagi torna előtt.
Megérti, bólint, el is veszem a szájáról a kezemet.
- És kedves lovag - szinte köpi a szavakat - mik a terveid velem, erőszakoskodni készülsz?
- Nem, nem, csak szeretném megmutatni neked milyen is volt ott lennt a pincében az a kis masszázs - mosolygok önelégült képpel.
Elkerekednek a szemei és ösztönösen maga alá húzná a lábait, csakhogy a selyem pányvák nem engedik.
- Ezt nem teheted csak így velem - már remeg picit a hangja, de próbálja tartani magát.
- Pedig úgy érzem megtehetem - és elkezdem simogatni a meztelen kicsi talpacskákat. Nagyon finom selymesek, érződik hogy szinte mindig cipőben jár és gondjukat viseli.
- Hahhhhhafffffffffffff, áááájjjjjfffffffffffffffff - hangzik az elfúló nevetés. Mivel ő sem akarja felverni a háznépet, egy párnába temeti a fokozódó nevetést.
Egyre erősebben gyötröm a talpacskákat, majd hirtelen átváltok a lábujjak közé, ki-be, ki-be gyorsan és lassabban.
A hatás lenyűgöző, mindenképpen ki akar szabadulni és vergődik jobbra balra.
- ÁÁáááááá, neeeeeemmmmmmmmmffffff, ott neeeeemmmmmmffffff!
Mégegyszer jó alaposan végigmegyek mindkét talpacsakán a sarkaktól a lábujjakig elidőzva a talpközépen - Áhhhh, áhhh, kérlek! - majd abbahagyom mert alig kap levegőt.
Liheg nagyon, alig bírja kiköpni a szavakat:
- Kérlek engedj el, megbántam amit tettünk veled!
- Jó, elengedlek, de meg kell ígérned, hogy tisztelettudóan viselkedsz velem a holnapi naptól kezdve!
- Soha, ahhoz ez édes kevés volt! - mosolyog erőtlenül.
Pont erre a feleletre számítottam
Nehezen feltápászkodtam, felöltöztem és siettem vissza a lovagi tornára. Az egész torna alatt a történtek jártak az eszemben és az érzés amit kiváltottak belőlem. Utólag visszagondolva nem is volt annyira rémes, báááár az idő mindig megszépíti a történteket.
Nehezen tudtam a küzdelemre koncentrálni, Khaldónia lovagja hajszál hijján ki is ütött a nyeregből és izzasztó közelharcba keveredtünk pillanatok alatt. Ütésváltás, puff ott, piros pont itt
Hosszú volt a nap, csupa fárasztó történéssel, ez még a magamfajtát is kifárasztja. A szobám felé bandukolva megszokásból felnéztem a vártorony irányába, és lám, Mina hercegnő éppen most fújja el gyertyáját és lefekvéshez készülődik. Hmmm, talán akár már ma este visszafizethetek egy keveset a tartozásomból
Ugrás haza, összeszedtem ezt meg azt, selyemkötél, egyebek és irány a torony. Úgy érzem ez méltó befejezése lehet a mai napnak
Halkan besurranva látom hogy a kis hercegnő már javában az igazak álmát alussza, remélem nem felszínes alvó mert akkor lőttek a mókának. Óvatosan a selyem hurkokat felcsúsztatom a két bokára és szépen rögzítem az ágy sarkaihoz, utána átballagok a fejrészhez és halkan odasúgom neki:
- Hercegnő, látogatója érkezett...
Álmosan körbenéz, majd rögtön nagyra is nyílnak a szemei és fel is sikoltana ha nem szorítanám a kezemet a szájára.
- Hogy képmfffff te mmffff - mondaná, ha nem volna útban a tenyerem.
- Csak halkan kis hercegnő, nem biztos hogy fel kellene verni az egész udvart a kiabálással, ráadásul ha ránk törnek az őrök a nagy kiabálásra azt hiszem azt fogom nekik mesélni, hogy a hercegnőm hívatott magához éjnek évadján miután úgy kiszórakozták magukat a nővérkéjével a lovagi torna előtt.
Megérti, bólint, el is veszem a szájáról a kezemet.
- És kedves lovag - szinte köpi a szavakat - mik a terveid velem, erőszakoskodni készülsz?
- Nem, nem, csak szeretném megmutatni neked milyen is volt ott lennt a pincében az a kis masszázs
- mosolygok önelégült képpel.Elkerekednek a szemei és ösztönösen maga alá húzná a lábait, csakhogy a selyem pányvák nem engedik.
- Ezt nem teheted csak így velem - már remeg picit a hangja, de próbálja tartani magát.
- Pedig úgy érzem megtehetem - és elkezdem simogatni a meztelen kicsi talpacskákat. Nagyon finom selymesek, érződik hogy szinte mindig cipőben jár és gondjukat viseli.
- Hahhhhhafffffffffffff, áááájjjjjfffffffffffffffff - hangzik az elfúló nevetés. Mivel ő sem akarja felverni a háznépet, egy párnába temeti a fokozódó nevetést.
Egyre erősebben gyötröm a talpacskákat, majd hirtelen átváltok a lábujjak közé, ki-be, ki-be gyorsan és lassabban.
A hatás lenyűgöző, mindenképpen ki akar szabadulni és vergődik jobbra balra.
- ÁÁáááááá, neeeeeemmmmmmmmmffffff, ott neeeeemmmmmmffffff!
Mégegyszer jó alaposan végigmegyek mindkét talpacsakán a sarkaktól a lábujjakig elidőzva a talpközépen - Áhhhh, áhhh, kérlek! - majd abbahagyom mert alig kap levegőt.
Liheg nagyon, alig bírja kiköpni a szavakat:
- Kérlek engedj el, megbántam amit tettünk veled!
- Jó, elengedlek, de meg kell ígérned, hogy tisztelettudóan viselkedsz velem a holnapi naptól kezdve!
- Soha, ahhoz ez édes kevés volt! - mosolyog erőtlenül.
Pont erre a feleletre számítottam
0
A
· 28 Sept 2009 (edited)Miután Bert lovag kislisszolt a szobámból, felültem, és idegesen a párnámba öklöztem.
Az az átkozott, öntelt alak! Hogy merészelte ezt tenni velem?! - csak úgy zubogott bennem az indulat.
Az még rendben van, hogy piszkálgatta az oldalamat, de a talpam... az a lehető legérzékenyebb testrészem. Erre ez az idegesítő lovag, akit annyira nem szívlelek, pont ott kínoz meg!
Valahol mélyen persze tudtam, hogy megérdemeltem a dolgot, kiváltképp a délutáni akciónkért, de túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt akár magamnak is - nem hogy másnak - beismerjem. Jellemző módon máris azon kezdtem el tanakodni, miként adhatnám ezt vissza Bert lovagnak.
Ezentúl még szemtelenebb leszek vele! És megkérem Nono-t, hogy segítsen visszavágni. Egymagamban kevés vagyok, de vele mindig megnő az én bátorságom is!
Erről eszembe jutott a közelgő bál, amely pár nap múlva lesz esedékes. Már alig vártam, hogy Nővérkémmel, szokásunkhoz híven, külön terembe csaljunk néhány mufurc embert, és megcsiklandozhassuk őket. Helyesbítek, általában inkább Nono szokott csiklandozni, én a háttérből szemlélődöm, mert egyszerűen imádom nézni.
Bár, Bert lovagot kicsit sajnáltam, de a ma éjjeli akciója után bolond leszek így tenni! Igenis visszakapja!
Felugrottam az ágyból, és az ajtó felé indultam. Most azonnal megkeresem Nono-t, és elmondom neki! Aztán megtorpantam.
Egyelőre inkább nem mesélem el. Majd később. Addig megemésztem magamban.
Visszakuporodtam az ágyamba. Felhúztam a lábam, átfogtam a térdeimet, és szórakozottan bámultam a lábfejemet. Ez az alak az imént megkínozta a szegény talpaimat. Épp a talpaimat...
Újra meg újra visszajátszottam magamban a történteket, s elkeseredetten állapítottam meg magamban, hogy valahol belül, titokban még élveztem is, amit csinált. Ez volt a lehető legrosszabb az egészben...
Az az átkozott, öntelt alak! Hogy merészelte ezt tenni velem?! - csak úgy zubogott bennem az indulat.
Az még rendben van, hogy piszkálgatta az oldalamat, de a talpam... az a lehető legérzékenyebb testrészem. Erre ez az idegesítő lovag, akit annyira nem szívlelek, pont ott kínoz meg!
Valahol mélyen persze tudtam, hogy megérdemeltem a dolgot, kiváltképp a délutáni akciónkért, de túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt akár magamnak is - nem hogy másnak - beismerjem. Jellemző módon máris azon kezdtem el tanakodni, miként adhatnám ezt vissza Bert lovagnak.
Ezentúl még szemtelenebb leszek vele! És megkérem Nono-t, hogy segítsen visszavágni. Egymagamban kevés vagyok, de vele mindig megnő az én bátorságom is!
Erről eszembe jutott a közelgő bál, amely pár nap múlva lesz esedékes. Már alig vártam, hogy Nővérkémmel, szokásunkhoz híven, külön terembe csaljunk néhány mufurc embert, és megcsiklandozhassuk őket. Helyesbítek, általában inkább Nono szokott csiklandozni, én a háttérből szemlélődöm, mert egyszerűen imádom nézni.
Bár, Bert lovagot kicsit sajnáltam, de a ma éjjeli akciója után bolond leszek így tenni! Igenis visszakapja!
Felugrottam az ágyból, és az ajtó felé indultam. Most azonnal megkeresem Nono-t, és elmondom neki! Aztán megtorpantam.
Egyelőre inkább nem mesélem el. Majd később. Addig megemésztem magamban.
Visszakuporodtam az ágyamba. Felhúztam a lábam, átfogtam a térdeimet, és szórakozottan bámultam a lábfejemet. Ez az alak az imént megkínozta a szegény talpaimat. Épp a talpaimat...
Újra meg újra visszajátszottam magamban a történteket, s elkeseredetten állapítottam meg magamban, hogy valahol belül, titokban még élveztem is, amit csinált. Ez volt a lehető legrosszabb az egészben...
0
C
· 28 Sept 2009 (edited)Ez egy nagyon jó este volt, minden pont klappolt. Ez a kis hercegnő milyen érzékeny a talpacskáin... önkéntelenül is mosolyra húzodott a szám.
- Jó estét kapitány - köszönt rám az egyik ügyeletes, felhúzva a szemöldökét mosolygó ábrázatomon.
- Jó estét katona, milyen gyönyörű öszi esténk van, nem gondolja? - válaszoltam, majd gyorsan faképnél hagytam. Na, ez szerintem még az unokáinak is dicsekedni fog hogy így elegyedett szóba vele a kapitány
Csiklandós puha kis talpak... Mina hercegnő ráadásul úgy tűnt talán egy picit még élvezte is az egészet, legalábbis a huncut mosoly az utolsó percben erre enged következtetni. Lehet hogy nem ez volt az utolsó alkalom? Valljuk be önmagunknak, egy kalodába zárva szívesen eltöltenék vele egy órát. Vagy mondjuk a várbörtönbe ha ki lenne bilincselve a falhoz, nem biztos hogy ész nélkül rohannék letörni azokat a bilincseket... lehet hogy rá is férne néha egy-két ilyen óra a kis pofijára.
Na, de ne szaladjunk el így az álmok világába, hiszen van itt még valaki akire lecsap még a bosszú keze. Ez nem is rossz A bosszú csiklandozó, kegyetlen ujjai. Viszketni kezdtek a saját ujjaim a gondolattól.
Remélem Nono hercegnő te sem felszínes alvó vagy...
- Jó estét kapitány - köszönt rám az egyik ügyeletes, felhúzva a szemöldökét mosolygó ábrázatomon.
- Jó estét katona, milyen gyönyörű öszi esténk van, nem gondolja? - válaszoltam, majd gyorsan faképnél hagytam. Na, ez szerintem még az unokáinak is dicsekedni fog hogy így elegyedett szóba vele a kapitány
Csiklandós puha kis talpak... Mina hercegnő ráadásul úgy tűnt talán egy picit még élvezte is az egészet, legalábbis a huncut mosoly az utolsó percben erre enged következtetni. Lehet hogy nem ez volt az utolsó alkalom? Valljuk be önmagunknak, egy kalodába zárva szívesen eltöltenék vele egy órát. Vagy mondjuk a várbörtönbe ha ki lenne bilincselve a falhoz, nem biztos hogy ész nélkül rohannék letörni azokat a bilincseket... lehet hogy rá is férne néha egy-két ilyen óra a kis pofijára.
Na, de ne szaladjunk el így az álmok világába, hiszen van itt még valaki akire lecsap még a bosszú keze. Ez nem is rossz
A bosszú csiklandozó, kegyetlen ujjai. Viszketni kezdtek a saját ujjaim a gondolattól.Remélem Nono hercegnő te sem felszínes alvó vagy...
0
A
· 29 Sept 2009 (edited)Egy kis időre sikerült elaludnom, ám az imént történtektől még álmomban sem szabadultam.
Ismét lejátszódott előttem, ahogy Bert lovag a talpaimat csiklandozza, én pedig próbálok szabadulni, s közben egyre jobban kikészülök. Az érzés csak fokozódik...Aztán képváltás. Láttam Nono-t, ahogy Bert őt is megkínozza.
Hirtelen felriadtam. Percekbe telt, mire magamhoz tértem, s ekkor bevillant a gondolat: a lovag most talán épp Nono szobája felé tart! Na nem, ez már több a soknál! Tudom, hogy a nővérem imádja, ha csiklandozzák - akár csak én - de ő sem kedveli Bertet, ezért nem hiszem, hogy örülne a látogatásának.
Kiugrottam az ágyból, és felkaptam a selyemköntösömet. Elhatároztam, hogy utána megyek. Talán ha tetten érem Nono-nál, akkor tudunk kezdeni valamit a helyzettel, hiszen 2:1 arányban leszünk, és Bert akkor már nem lesz olyan bátor.
S most már nincs több sajnálat! Azt fogja kapni, amit érdemel!!!
Sikerült hang nélkül kisurrannom a szobámból. Halkan elindultam a hosszú folyosón, s közben akaratlanul is elvigyorodtam. Kezdtem élvezni ezt a furcsa játékot. Én megbosszulom, ő megbosszulja, mi megbosszuljuk, ő megbosszulja... és így tovább. Ki tudja, mikor lesz vége? Ki tudja, ki fogja végül valóban móresre tanítani a másikat, véglegesen?
Ám valahol mélyen úgy éreztem, egyelőre nem szeretném megtudni...
Ismét lejátszódott előttem, ahogy Bert lovag a talpaimat csiklandozza, én pedig próbálok szabadulni, s közben egyre jobban kikészülök. Az érzés csak fokozódik...Aztán képváltás. Láttam Nono-t, ahogy Bert őt is megkínozza.
Hirtelen felriadtam. Percekbe telt, mire magamhoz tértem, s ekkor bevillant a gondolat: a lovag most talán épp Nono szobája felé tart! Na nem, ez már több a soknál! Tudom, hogy a nővérem imádja, ha csiklandozzák - akár csak én - de ő sem kedveli Bertet, ezért nem hiszem, hogy örülne a látogatásának.
Kiugrottam az ágyból, és felkaptam a selyemköntösömet. Elhatároztam, hogy utána megyek. Talán ha tetten érem Nono-nál, akkor tudunk kezdeni valamit a helyzettel, hiszen 2:1 arányban leszünk, és Bert akkor már nem lesz olyan bátor.
S most már nincs több sajnálat! Azt fogja kapni, amit érdemel!!!
Sikerült hang nélkül kisurrannom a szobámból. Halkan elindultam a hosszú folyosón, s közben akaratlanul is elvigyorodtam. Kezdtem élvezni ezt a furcsa játékot. Én megbosszulom, ő megbosszulja, mi megbosszuljuk, ő megbosszulja... és így tovább. Ki tudja, mikor lesz vége? Ki tudja, ki fogja végül valóban móresre tanítani a másikat, véglegesen?
Ám valahol mélyen úgy éreztem, egyelőre nem szeretném megtudni...
0
A
· 29 Sept 2009 (edited)Miközben aludtam, olyan érzés fogott el, ami még soha... Szinte alig kaptam levegőt, a víz vert, szédültem. Felébredtem és gondoltam szívok egy kis friss levegőt. Kinyitottam az ablakot és hírtelen megláttam a tornyot. Megijedtem, sőt ledermedtem. A torony felett megjelent egy arckép, mintha a gonosz mágus lett volna és csalogatott, hogy menjek oda. Nem hagyott nyugodni a dolog, így gondoltam összekapom magam, és titokban kisurranok, feltünés nélkül. Miközben kiléptem a szobám ajtaján, megláttam Minát, aki éppen akkor csukta be maga mögött az ajtót. Kimentem a kastélyból és elindultam az erdőn át oda, amit az ablakból láttam. Ám nagyon fura volt, mert minél hamarabb oda akartam érni, mintha mindig távolabb került volna tőlem a torony. Az erdőben voltam egyedül, akkor vettem csak észre, hogy mit tettem. Itt vagyok, hálóingben a korom sötétben és egy katona se vigyáz rám. Elkezdtem remegni és kapkodtam a levegőt. Kicsit később ,amikor már majdnem kiértem az erődől, érdekes hangot hallottam. Egy kis időre megtorpantam, megmozdulni sem mertem. Aztán, amikor azt éreztem, hogy minden megoldódott, semmi probléma, újból hallottam. Egy fekete ruhás férfi jelent meg előttem, akinek szinte gyöngyözött a bőre... Ilyet még nem láttam soha, de tudtam, hogy menekülnöm lehetetlen, ezért csendben ott álltam és szinte majdnem elájultam az ijedségtől. Kérdeztem Tőle, hogy miért van, mit akar Tőlem, de nem válaszólt, egyre közelebb jött. A szemeit végig rajtam tartotta, az arca szinte nem is változott semmit, olyan egyhangú volt és magabiztos. Nagyon féltem, tudtam, hogy most megfizetek azért, mert olyn kíváncsi vagyok mindig. És már pont az járt a fejemben, hogy soha többet nem teszek ilyet, de már késő volt. Ez a fekete ruhás alak, rámvetette magát és a nyakamat kezdte harapdálni... Éles fogait fúrta belém, tisztában voltam vele, hogy ez az alak kicsoda, akkor tudatosult bennem, hogy Ő egy vámpír.
0
S
· 29 Sept 2009 (edited)Nem tudom mikor terjedhetett el rólam, hogy a gőg nevű halálos bűnnek lennék a rabja, de ha így is volt, mindenkit biztosíthatok róla, hogy családom és neveltetésem ebben nem lehetett vétkes. Szüleim elsőrangú nevelők voltak; idejekorán megtanítottak rá, hogy a Mindenható két osztályra osztotta az embereket, és nekünk, akiket a születésünk miatt magasabb polcra helyezett, mindig gondoskodóan és alsóbbrendű képességeikhez mérten kell kezelnünk a pórokat. Bertet, gyermekkorom barátját, aki családjában másodikként született, mindig megtűrték, pedig tudták, hogy ő nem örököl majd nagy birtokokat, mint én magam, és ők sem kegyetlenkedtek soha a szolgákkal, ha csak azt ki nem érdemelték előtte. Később magam is mindig elöl jártam jó példájuk megfogadásában, Bertet -miután már lovaggá ütötték- mindig ömmel fogadtam, és mikor aztán később együtt több csatában vettünk részt sem éreztettem soha vele, hogy "méltóságos uram"-nak kellene szólítania, pedig az én apám gróf volt, az övé meg csak báró.
És noha később más utakra sodródtunk - belőlem apám halála után Volchester új grófja lett, Bertből pedig a lovasezred kapitánya - és csak egy-egy hadjárat hozott néha össze újra minket, ezután is megőriztük azt a köteléket ami később is összefűzött minket. Nem is emlékszem, hányszor adtuk át a sátrunkat - ami pedig járt nekünk - ha hölgy járt a táborban (kivéve persze ha cselédlány volt az illető vagy hasonló) vagy segítettük egymást szerelmi kalandjaikban - bizony, az egész országaban nem találtál volna jobb cimborákat, mint mi ketten.
De még velem is előfordult hogy vétettem az etikett ellen - amint az Bert maga is megjegyezte - amikor a király lányába lettem szerelmes...
(folyt.köv.)
És noha később más utakra sodródtunk - belőlem apám halála után Volchester új grófja lett, Bertből pedig a lovasezred kapitánya - és csak egy-egy hadjárat hozott néha össze újra minket, ezután is megőriztük azt a köteléket ami később is összefűzött minket. Nem is emlékszem, hányszor adtuk át a sátrunkat - ami pedig járt nekünk - ha hölgy járt a táborban (kivéve persze ha cselédlány volt az illető vagy hasonló) vagy segítettük egymást szerelmi kalandjaikban - bizony, az egész országaban nem találtál volna jobb cimborákat, mint mi ketten.
De még velem is előfordult hogy vétettem az etikett ellen - amint az Bert maga is megjegyezte - amikor a király lányába lettem szerelmes...
(folyt.köv.)
0
A
· 29 Sept 2009 (edited)Amikor benéztem Nono szobájába, döbbenten észleltem, hogy a helyiség üres. Hová tűnt az én édes nővérkém? Beviharzottam, és jobban körülnéztem, de sehol sem volt. Először arra gondoltam, talán Bert elcsalta valahová, de aztán elvetettem a gondolatot - ezt azért nem nézném ki belőle.
- Mina Hercegnő! Micsoda meglepetés! - hallottam meg hirtelen a hangját az ajtóból, s ijedtemben majdnem a mennyezetig ugrottam. Villámgyorsan megfordultam.
- Hát te meg?! - szegeztem neki a kérdést idegesen.
- No és maga? Talán eltévesztette az ajtaját?
- Neked ahhoz semmi közöd! Mit keresel itt? Talán csak nem terveltél ki valamit a Nővérem ellen?
- Nos, ha tudni akarja... - kezdte szemtelenül Bert lovag, miközben beljebb lépett. Ekkor azonban megtorpant, és csodálkozva körbepillantott.
- De hát merre van Nono hercegnő? - kérdezte.
Erre én is megfeledkeztem a szócsatáról, és nyugtalanul tördelni kezdtem a kezeimet.
- Nem tudom. Elképzelésem sincs, hová mehetett.
- Talán kiment egy kicsit a kastély udvarába levegőzni. - vélte Bert lovag. - Mindazonáltal jobb volna, ha megkeresném. Ilyenkor már nem tanácsos egyedül kószálni.
- Veled megyek! - vágtam rá, mire tiltakozni kezdett.
- Szó sem lehet róla! Inkább menjen szépen vissza a szobájába, és...
- Eszemben sincs! Érzem, hogy valami baj van, és nem nyugszom, amíg meg nem találom Nono-t!
Bert lovag szóra nyitotta a száját, ám valószínűleg észrevette szememben az elszántságot, ezért kelletlenül rábólintott.
- Rendben. Jöjjön, megnézzük az udvaron.
Azonban ott sem találtuk. Körbejártuk az egész területet, de semmi. Annyira aggódtam Nővéremért, és annyira hirtelen jött ez az egész ijesztő szituáció, hogy nem bírtam tovább tartani magam. Kétségbeesésemben sírva fakadtam.
Bert lovag döbbenten nézett rám. Sosem látott még sírni, sőt, egyetlen nővérkémen kívül még más sem. Tett felém egy tétova lépést, aztán kinyújtotta a karját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna ölelni, de végül csak a vállamra tette a kezét.
- Nyugodjon meg, Hercegnő! Semmi ok a pánikra. Lehet, hogy Nono hercegnő itt van a közelben. Azonnal szólok őfelségének, és...
- Ne! Mire édesapám intézkedik a seregeivel meg a többi lovag szolgálatba állításával, addigra lehet, hogy késő lesz! Keressük meg, most azonnal! Ez parancs! - tettem hozzá még, amikor láttam, hogy ellenkezni készül.
- Jól van! - adta meg magát. - De legalább egyet tegyen meg, kedves Mina hercegnő. Öltözzön fel, rendben? Ebben az egy szál hálóingben és köntösben megfázik.
Ekkor vettem csak észre, hogy valóban hálóöltözetben vagyok. Tudatosult bennem, hogy egy férfi előtt állok ebben a lenge öltözékben, és zavartan eltakartam magam. Bert lovag nem vette észre - vagy legalábbis úgy tett.
- Addig én előhozom a lovamat. - mondta higgadtan.
- Rendben van. Megyek és felöltözöm. Itt találkozunk, lehetőleg minél hamarabb! - azzal sarkon fordultam és berohantam.
- Mina Hercegnő! Micsoda meglepetés! - hallottam meg hirtelen a hangját az ajtóból, s ijedtemben majdnem a mennyezetig ugrottam. Villámgyorsan megfordultam.
- Hát te meg?! - szegeztem neki a kérdést idegesen.
- No és maga? Talán eltévesztette az ajtaját?
- Neked ahhoz semmi közöd! Mit keresel itt? Talán csak nem terveltél ki valamit a Nővérem ellen?
- Nos, ha tudni akarja... - kezdte szemtelenül Bert lovag, miközben beljebb lépett. Ekkor azonban megtorpant, és csodálkozva körbepillantott.
- De hát merre van Nono hercegnő? - kérdezte.
Erre én is megfeledkeztem a szócsatáról, és nyugtalanul tördelni kezdtem a kezeimet.
- Nem tudom. Elképzelésem sincs, hová mehetett.
- Talán kiment egy kicsit a kastély udvarába levegőzni. - vélte Bert lovag. - Mindazonáltal jobb volna, ha megkeresném. Ilyenkor már nem tanácsos egyedül kószálni.
- Veled megyek! - vágtam rá, mire tiltakozni kezdett.
- Szó sem lehet róla! Inkább menjen szépen vissza a szobájába, és...
- Eszemben sincs! Érzem, hogy valami baj van, és nem nyugszom, amíg meg nem találom Nono-t!
Bert lovag szóra nyitotta a száját, ám valószínűleg észrevette szememben az elszántságot, ezért kelletlenül rábólintott.
- Rendben. Jöjjön, megnézzük az udvaron.
Azonban ott sem találtuk. Körbejártuk az egész területet, de semmi. Annyira aggódtam Nővéremért, és annyira hirtelen jött ez az egész ijesztő szituáció, hogy nem bírtam tovább tartani magam. Kétségbeesésemben sírva fakadtam.
Bert lovag döbbenten nézett rám. Sosem látott még sírni, sőt, egyetlen nővérkémen kívül még más sem. Tett felém egy tétova lépést, aztán kinyújtotta a karját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna ölelni, de végül csak a vállamra tette a kezét.
- Nyugodjon meg, Hercegnő! Semmi ok a pánikra. Lehet, hogy Nono hercegnő itt van a közelben. Azonnal szólok őfelségének, és...
- Ne! Mire édesapám intézkedik a seregeivel meg a többi lovag szolgálatba állításával, addigra lehet, hogy késő lesz! Keressük meg, most azonnal! Ez parancs! - tettem hozzá még, amikor láttam, hogy ellenkezni készül.
- Jól van! - adta meg magát. - De legalább egyet tegyen meg, kedves Mina hercegnő. Öltözzön fel, rendben? Ebben az egy szál hálóingben és köntösben megfázik.
Ekkor vettem csak észre, hogy valóban hálóöltözetben vagyok. Tudatosult bennem, hogy egy férfi előtt állok ebben a lenge öltözékben, és zavartan eltakartam magam. Bert lovag nem vette észre - vagy legalábbis úgy tett.
- Addig én előhozom a lovamat. - mondta higgadtan.
- Rendben van. Megyek és felöltözöm. Itt találkozunk, lehetőleg minél hamarabb! - azzal sarkon fordultam és berohantam.
0
C
· 29 Sept 2009 (edited)A varjam az nap este érdekes jelentéssel tért vissza. A hercegnő "parancsteljesítés" közben összeakadt egy vámpírral. Balszerencsés fordulat, de ha jól játszom ki a lapjaimat, akár még nyerhetek is.
Vettem a kabátom és rögvest a tett helyszínére siettem. Szerencsémre még ott találtam őket ahogy a hercegnőt a vámpír a karjai közt tartja és a nyakán át szívja ki a számára életet jelentő nedűt.
Irónikusnak találtam, mivel őket elátkozzák az élők azért, mert elveszik mások életét, hogy élhessenek. Pedig ők is ugyan ezt csinálják.
Visszatérve, ismerősnek találtam a vérszopót, így megszólítottam bár ő már jóval előtte tudta, hogy ott vagyok.
- Tarkin báró? - kérdeztem. Erre Hirtelen felém fordította a fejét és szemei melyek szürkék voltak elkerekdtek csodálkozóan.
-Markal? Te? Itt? Hogy lehetséges ez?
-Már legalább 70 éve annak! Mondd mi szél fújt errefelé? - most már láttam, hogy teljesen beugrott neki, hogy ki is vagyok valójában. A mesterem másik tanítványa ő volt, csak neki a véren keresztül sikerült halhatatlanná lennie. Én egyetlen ok miatt nem használom ezt. Irtózom a túl sok vértől. Plusz, nem ad oly sok hatalmat mint amennyit én fogok szerezni.
-Ugyan az mint ami talán téged is. - jött a válasz a vértől ázott arctól. -A préda. Mondd csak, még mindig azzal az elavult elmélettel próbálkozol?
-Talán nevetségesnek tartod, de igen. - láttam elmosolyodni majd felnevetett. Ennél sátánibb kacajt rég nem hallottam.
- Hahaha! Te aztán, mindig is nagy bolondja voltál a régi legendáknak. De most komolyan. Ahhoz képest semmit nem változtál. Ezek szerint működik? - mosolyogva bólintottam majd közelebb sétáltam, hogy kezet nyújtsak.
- Amint látod! - dicsekedtem és kezetfogtunk.
- Szóval, mi hozott tényleg erre? - kérdezte kíváncsian.
-Ő. - a fejemmel a háta mögött már a földön fekvő eszméletlen hercegnőre böktem.
-Óóó ő nagyszerű. Nemesi leányvér. Tiszta, ízletes, de ugyanakkor elég ritka. Biztos, hogy ő az mert bevallom, nem szívesen válnék meg tőlle. - még mindig mosolyogtam. Erre a válaszrá számítottam. Merthogy, mégis csak egy vámpírral beszélek.
-Biztos... rá is szükségem van. De üzletet ajánlok. Add őt nekem és cserébe én mindig küldök neked havonta legalább 10 szüzet. Mit szólsz? - kérdeztem és láttam hogy fontolóra veszi a dolgot.
-Még mindig nem fontos neked az emberi életek sokasága? - barátian vállbaütött. Bár ez már fájt elvégre igencsak erős.
-Így van. - egy percig gondolkodott, majd kezetnyújtott.
-De csak azért mert testvéremnek tekintelek! - kacsintott rám. Örömmel nyugtáztam, hogy ő már az enyém.
-Köszönöm... testvér.- kézfogás után elváltunk ő elrepült, én meg ott maradtam a véres hercegnővel.
Bevallom undorodtam megfogni de muszály volt hisz ha nem meghal és akkor végképp vége a terveimnek. Elvittem tehát a tornyomba. A külső kapukat bezárattam. Levittem a pincébe ahol múltkor oly jól szórakoztunk. Legalább is én.
Levittem és egy varázskeveréket kotyvasztottam ami kiöli a vámpírmérget belőlle.
Mikor a sebbe csepegtettem az egyveleget, kezdett felocsúdni a lány.
-Hercegnő... hogy érzi magát? - kérdeztem amilyen kedvesen csak tőllem telt.
Vettem a kabátom és rögvest a tett helyszínére siettem. Szerencsémre még ott találtam őket ahogy a hercegnőt a vámpír a karjai közt tartja és a nyakán át szívja ki a számára életet jelentő nedűt.
Irónikusnak találtam, mivel őket elátkozzák az élők azért, mert elveszik mások életét, hogy élhessenek. Pedig ők is ugyan ezt csinálják.
Visszatérve, ismerősnek találtam a vérszopót, így megszólítottam bár ő már jóval előtte tudta, hogy ott vagyok.
- Tarkin báró? - kérdeztem. Erre Hirtelen felém fordította a fejét és szemei melyek szürkék voltak elkerekdtek csodálkozóan.
-Markal? Te? Itt? Hogy lehetséges ez?
-Már legalább 70 éve annak! Mondd mi szél fújt errefelé? - most már láttam, hogy teljesen beugrott neki, hogy ki is vagyok valójában. A mesterem másik tanítványa ő volt, csak neki a véren keresztül sikerült halhatatlanná lennie. Én egyetlen ok miatt nem használom ezt. Irtózom a túl sok vértől. Plusz, nem ad oly sok hatalmat mint amennyit én fogok szerezni.
-Ugyan az mint ami talán téged is. - jött a válasz a vértől ázott arctól. -A préda. Mondd csak, még mindig azzal az elavult elmélettel próbálkozol?
-Talán nevetségesnek tartod, de igen. - láttam elmosolyodni majd felnevetett. Ennél sátánibb kacajt rég nem hallottam.
- Hahaha! Te aztán, mindig is nagy bolondja voltál a régi legendáknak. De most komolyan. Ahhoz képest semmit nem változtál. Ezek szerint működik? - mosolyogva bólintottam majd közelebb sétáltam, hogy kezet nyújtsak.
- Amint látod! - dicsekedtem és kezetfogtunk.
- Szóval, mi hozott tényleg erre? - kérdezte kíváncsian.
-Ő. - a fejemmel a háta mögött már a földön fekvő eszméletlen hercegnőre böktem.
-Óóó ő nagyszerű. Nemesi leányvér. Tiszta, ízletes, de ugyanakkor elég ritka. Biztos, hogy ő az mert bevallom, nem szívesen válnék meg tőlle. - még mindig mosolyogtam. Erre a válaszrá számítottam. Merthogy, mégis csak egy vámpírral beszélek.
-Biztos... rá is szükségem van. De üzletet ajánlok. Add őt nekem és cserébe én mindig küldök neked havonta legalább 10 szüzet. Mit szólsz? - kérdeztem és láttam hogy fontolóra veszi a dolgot.
-Még mindig nem fontos neked az emberi életek sokasága? - barátian vállbaütött. Bár ez már fájt elvégre igencsak erős.
-Így van. - egy percig gondolkodott, majd kezetnyújtott.
-De csak azért mert testvéremnek tekintelek! - kacsintott rám. Örömmel nyugtáztam, hogy ő már az enyém.
-Köszönöm... testvér.- kézfogás után elváltunk ő elrepült, én meg ott maradtam a véres hercegnővel.
Bevallom undorodtam megfogni de muszály volt hisz ha nem meghal és akkor végképp vége a terveimnek. Elvittem tehát a tornyomba. A külső kapukat bezárattam. Levittem a pincébe ahol múltkor oly jól szórakoztunk. Legalább is én.
Levittem és egy varázskeveréket kotyvasztottam ami kiöli a vámpírmérget belőlle.
Mikor a sebbe csepegtettem az egyveleget, kezdett felocsúdni a lány.
-Hercegnő... hogy érzi magát? - kérdeztem amilyen kedvesen csak tőllem telt.
0
C
· 29 Sept 2009 (edited)Felnyergeltem és azon gondolkodtam, hová is menjünk így a sötét éjszakában. Ha a hercegnő az erdő felé vette az irányt, lehetetlenség megtalálnuk hajnalig. Mindenesetre odaerősítettem két fáklyát is a nyeregkápához, ezekre még szükség lehet.
A kapunál az őrszem nem látott semmit, ezen nem voltam meglepve, hiszen éppen az álom utolsó morzsáit dörzsölte ki a szeméből mikor arról faggattam látott-e valami gyanúsat az elmúlt pár órában a kapunál. Közkatonák, piha... Ha az ember nem fogja őket kemény kézzel, teljesen elkanászodnak. Ezzel majd holnap számolunk, most erre nincs idő.
Parancsba adtam, hogy a kapun senki más nem léphet ki az ügyeletes külön engedélye nélkül.
Mire elővezettem a hátasát, Mina hercegnő is megérkezett lovagló öltözetben és a kezeit tördelte.
- Mi történhetett a nővérkémmel? Miért hagyta el a várat úgy, hogy még nekem sem szólt egy szót sem? Úgy érzem valami szörnyűség történhetett vele.
- Ne fessük az ördögöt a falra, valószínű hogy nyomós oka volt a távozásra és hamarosan meg is fogjuk találni - nyugtattam.
- Jó, igyekezzünk! - pattant lóra és már vágtatott is a kapu felé.
Az ügyeletes poszt szemei elkerekedtek a lóháton közeledő hercegnő láttán, a sisakját markolva ugrott félre az útból.
- A kapun senki más nem léphet ki utánunk! - kiáltottam hátra.
Hamarosan a mezőn poroszkáltunk az erdő felé, a szemeinket meresztgetve a halovány holdfényben, minden farakást megvizsgálva és minden utunkból elrohanó vadra felfigyelve. Sajnos semmit nem találtunk pár rémült nyúlon és vicsorgó farkason kívül.
- Nézzük meg az erdőben is - javasolta a hercegnő.
- Nem hinném, hogy ebben a sötétségben bármit is találunk az erdőben azon kívül hogy hasra esünk minden gyökérben és fatuskóban - vetettem ellen.
- Nem bánom, de képtelen vagyok visszatérni a várba üres kézzel - kötötte az ebet a karóhoz Mina hercegnő.
Elfojtott sóhajjal lekötöztem a két fáklyát a nyeregről, meggyújtottam és egyiket a kezébe nyomtam.
Beléptünk a fák közé. Két imbolygó fényalak a hatalmas erdő sötétjében...
A kapunál az őrszem nem látott semmit, ezen nem voltam meglepve, hiszen éppen az álom utolsó morzsáit dörzsölte ki a szeméből mikor arról faggattam látott-e valami gyanúsat az elmúlt pár órában a kapunál. Közkatonák, piha... Ha az ember nem fogja őket kemény kézzel, teljesen elkanászodnak. Ezzel majd holnap számolunk, most erre nincs idő.
Parancsba adtam, hogy a kapun senki más nem léphet ki az ügyeletes külön engedélye nélkül.
Mire elővezettem a hátasát, Mina hercegnő is megérkezett lovagló öltözetben és a kezeit tördelte.
- Mi történhetett a nővérkémmel? Miért hagyta el a várat úgy, hogy még nekem sem szólt egy szót sem? Úgy érzem valami szörnyűség történhetett vele.
- Ne fessük az ördögöt a falra, valószínű hogy nyomós oka volt a távozásra és hamarosan meg is fogjuk találni - nyugtattam.
- Jó, igyekezzünk! - pattant lóra és már vágtatott is a kapu felé.
Az ügyeletes poszt szemei elkerekedtek a lóháton közeledő hercegnő láttán, a sisakját markolva ugrott félre az útból.
- A kapun senki más nem léphet ki utánunk! - kiáltottam hátra.
Hamarosan a mezőn poroszkáltunk az erdő felé, a szemeinket meresztgetve a halovány holdfényben, minden farakást megvizsgálva és minden utunkból elrohanó vadra felfigyelve. Sajnos semmit nem találtunk pár rémült nyúlon és vicsorgó farkason kívül.
- Nézzük meg az erdőben is - javasolta a hercegnő.
- Nem hinném, hogy ebben a sötétségben bármit is találunk az erdőben azon kívül hogy hasra esünk minden gyökérben és fatuskóban - vetettem ellen.
- Nem bánom, de képtelen vagyok visszatérni a várba üres kézzel - kötötte az ebet a karóhoz Mina hercegnő.
Elfojtott sóhajjal lekötöztem a két fáklyát a nyeregről, meggyújtottam és egyiket a kezébe nyomtam.
Beléptünk a fák közé. Két imbolygó fényalak a hatalmas erdő sötétjében...
0
C
· 30 Sept 2009 (edited)-Te... te... te szamár!!! - kiábaltam magammal. - Erre pazaroltad el a drága energiát!! Ostobább vagyok mint gondoltam. - Na jó... azért tényleg óvatlan voltam, hisz a tornyot nem tűntettem el a nyilvánosság elől.
-Nyugalom... nyugalom. - nyugtatgattam magam miközben az "szobámban leültem a kényelmes gonoldkodó székembe.
-Lássuk csak... őőőő... mérlegeljünk. Igen, ez az! -döbbentem rá hirtelen mit is kéne tennem.
-Na őőő... megmentettem egy hercegnőt, aki még mindig valamennyire az uralmam alatt van. Ez jó. - nyugtázom magamban.
-A két megmentője, feltételezem Bert és Mina nem emlékeznek semmire. Remélem.
Ez is jó. - hurrá! Még egy jóhír.
-A kristályból az energia majdnem fele oda. Ez rossz. Kifejezetten rossz. - legszívesebben a falba vertem volna fejemet. Már éppen egyszer meg is tettem, mikor hirtelen megvilágosodtam.
-Lehet, hogy elvesztettem az energia felét, de nyertem valamit ami még nagyon nagyon jól jöhet! - ez a dolog a bizalom. Még ha nem is fognak rám emlékezni, ösztönösen bizalommal lesznek irántam. Így könyebb lesz őket a tervemben felhasználni. Mármint a két lányt.
-Hmmm...hé áljunk meg egy percet. Hol voltak az őrök? Őrsééég!! - kiáltottam hangosan és az őrvezető parancsnok egyből a szobámban termett.
-Igenis, nagyúr! Mi az óhaja? - kérdezte. Én nagyon kedveltem Rinát. Pont ezért is neveztem ki őrvezető parncsnokomnak. Kedves lány volt, csinos, hosszú fekete hajú, ápolt bőr.
- Rina... mondj meg nekem valamit. Hol volt az őrségem tegnap este? - láttam ahogy kirázza a hideg a félelemtől. Próbálta a tekintetem kerülni, hogy nehogy rájöjjek ha hazudna.
-A helyén mint mindig. Csak a behatolás pont őrségváltáskor történt és...
-Ne hazudj nekem te lány, mert menten eltüzellek!! - kiabáltám rá és egy karmozdulattal elégettem mögötte egy igen ritka festmény hamisítványát. Erre nagyot nyelt.
-De tényleg így volt én nem hazudokn esküszöm. - esett térdre félelmében. Valóban nem hazudott.
-Ám legyen. De akkor te hol voltál? - ez volt a másik kérdés aminek nem örült. A szemeimet kezdtem finoman dörzsölni és a kezemet felemelve félbeszakítottam, pedig már mondani akart valamit. -Kitalálom. Megint a drága jövendőbeliddel voltál.
-Áháháhátttt.... ihihi.. - pirult, kacagott zavarában- igen. - mély levegőt vettem majd szembe álltam vele.
-Legalább jó estétek volt? - kérdeztem úgy mintha érdekelne. Ő meg elhitte és meghatódottan bólogatott.
-Igen csodás volt. - sóhajtott fel.
-Akkor emlékezz erre, mert te soha többet nem fogod látni őt... de mást sem. - fordítottam komolyra a szót és mérgesen rá néztem.
Zokogni kezdett majd ismét térdre rogyott és elkeseredetten rángatta a ruhámat.
-Ne kérem! Igérem tö... többé nem fordul elő!!! Csak még egy esélyt... csak csak... -zokogott keservesen. Mit ne mondjak öröm volt nézni. Lehajoltam és az arcát finoman megfogtam és felemeltem tekintetét, hogy találkozzon az enyémmel. Én csak mosolyogtam szelíden.
-Sajnos... az ilyen hibákat nem tolerálom drágám. Akármilyen magasan is vagy nállam. És most kövess kérlek. - mikor hátat fordítottam neki ő kétségbeesésében kardott rántott és le akart szúrni, csakhogy ezt a trükköt már ismerem. Félreléptem és egy kézmozdulattal a falhoz csaptam, de a kard még mindig nálla volt.
-Ugyan már, tudod, hogy ez hasztalan. - felemeltem a kezem majd kitárt ujjaim ökölbe szorítottam. A kardja hirtelen drabkora robbant és szilánkok belefúródtak a kezébe. Ő ordítva a fájdalomtól harmadjára is térdreesett. Már képtelen volt megvédeni magát.
Előre látom, lesz egy kis utánpótlásom a kristályba. Ez jó napnak ígérkezik.
-Nyugalom... nyugalom. - nyugtatgattam magam miközben az "szobámban leültem a kényelmes gonoldkodó székembe.
-Lássuk csak... őőőő... mérlegeljünk. Igen, ez az! -döbbentem rá hirtelen mit is kéne tennem.
-Na őőő... megmentettem egy hercegnőt, aki még mindig valamennyire az uralmam alatt van. Ez jó. - nyugtázom magamban.
-A két megmentője, feltételezem Bert és Mina nem emlékeznek semmire. Remélem.
Ez is jó. - hurrá! Még egy jóhír.
-A kristályból az energia majdnem fele oda. Ez rossz. Kifejezetten rossz. - legszívesebben a falba vertem volna fejemet. Már éppen egyszer meg is tettem, mikor hirtelen megvilágosodtam.
-Lehet, hogy elvesztettem az energia felét, de nyertem valamit ami még nagyon nagyon jól jöhet! - ez a dolog a bizalom. Még ha nem is fognak rám emlékezni, ösztönösen bizalommal lesznek irántam. Így könyebb lesz őket a tervemben felhasználni. Mármint a két lányt.
-Hmmm...hé áljunk meg egy percet. Hol voltak az őrök? Őrsééég!! - kiáltottam hangosan és az őrvezető parancsnok egyből a szobámban termett.
-Igenis, nagyúr! Mi az óhaja? - kérdezte. Én nagyon kedveltem Rinát. Pont ezért is neveztem ki őrvezető parncsnokomnak. Kedves lány volt, csinos, hosszú fekete hajú, ápolt bőr.
- Rina... mondj meg nekem valamit. Hol volt az őrségem tegnap este? - láttam ahogy kirázza a hideg a félelemtől. Próbálta a tekintetem kerülni, hogy nehogy rájöjjek ha hazudna.
-A helyén mint mindig. Csak a behatolás pont őrségváltáskor történt és...
-Ne hazudj nekem te lány, mert menten eltüzellek!! - kiabáltám rá és egy karmozdulattal elégettem mögötte egy igen ritka festmény hamisítványát. Erre nagyot nyelt.
-De tényleg így volt én nem hazudokn esküszöm. - esett térdre félelmében. Valóban nem hazudott.
-Ám legyen. De akkor te hol voltál? - ez volt a másik kérdés aminek nem örült. A szemeimet kezdtem finoman dörzsölni és a kezemet felemelve félbeszakítottam, pedig már mondani akart valamit. -Kitalálom. Megint a drága jövendőbeliddel voltál.
-Áháháhátttt.... ihihi.. - pirult, kacagott zavarában- igen. - mély levegőt vettem majd szembe álltam vele.
-Legalább jó estétek volt? - kérdeztem úgy mintha érdekelne. Ő meg elhitte és meghatódottan bólogatott.
-Igen csodás volt. - sóhajtott fel.
-Akkor emlékezz erre, mert te soha többet nem fogod látni őt... de mást sem. - fordítottam komolyra a szót és mérgesen rá néztem.
Zokogni kezdett majd ismét térdre rogyott és elkeseredetten rángatta a ruhámat.
-Ne kérem! Igérem tö... többé nem fordul elő!!! Csak még egy esélyt... csak csak... -zokogott keservesen. Mit ne mondjak öröm volt nézni. Lehajoltam és az arcát finoman megfogtam és felemeltem tekintetét, hogy találkozzon az enyémmel. Én csak mosolyogtam szelíden.
-Sajnos... az ilyen hibákat nem tolerálom drágám. Akármilyen magasan is vagy nállam. És most kövess kérlek. - mikor hátat fordítottam neki ő kétségbeesésében kardott rántott és le akart szúrni, csakhogy ezt a trükköt már ismerem. Félreléptem és egy kézmozdulattal a falhoz csaptam, de a kard még mindig nálla volt.
-Ugyan már, tudod, hogy ez hasztalan. - felemeltem a kezem majd kitárt ujjaim ökölbe szorítottam. A kardja hirtelen drabkora robbant és szilánkok belefúródtak a kezébe. Ő ordítva a fájdalomtól harmadjára is térdreesett. Már képtelen volt megvédeni magát.
Előre látom, lesz egy kis utánpótlásom a kristályba. Ez jó napnak ígérkezik.
0
A
· 30 Sept 2009 (edited)Nem értettem, mi történt. Emlékeztem arra, hogy Nono eltűnt, aztán már csak arra, hogy itt állunk mindhárman a kastélyban. Mintha kitörlődött volna az éjjel egy része az emlékezetemből.
Bert és Nono is értetlenül bámult maga elé. Aztán a lovag felocsúdott, és a nővéremhez fordult:
- Minden rendben van, Hercegnő? Aggódtunk magáért, amikor eltűnt a szobájából.
- Ó, igen… csak egy kicsit kimentem levegőzni, és megfeledkeztem az időről. – motyogta Nono bizonytalanul.
- Örülök, hogy épségben megkerült, és nincs semmi baj. – nézett rá Bert lovag.
Ahogy ezt a jelenetet végignéztem, hirtelen feleslegesnek éreztem magam. Bert úgy nézett Nővéremre, mint egy igazi, felnőtt hölgyre – hiszen az is volt. Nem véletlen, hogy őt mindenki jobban szereti, sokkal higgadtabb, magabiztosabb és erősebb személyiség, mint a felelőtlen, szeszélyes húga. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő…
Egyszer még jó atyám is rám pirított, pedig ő érezhetően nagyon szeret és elfogad ilyennek. Egy nagyobb hisztim után azt vágta a fejemhez, hogy lehetetlenül viselkedem, húsz évemmel kezdek már vénlánynak számítani, nem véletlen, hogy még egyetlen kérőm sem volt, s ha így folytatom, nem is lesz soha. Bár sosem vonzottak a bájgúnár ifjak, azért ez igencsak szíven ütött, főleg saját apámtól. Ezt követően egész éjszaka sírtam. Tudtam, hogy senki nem ért meg, és hogy ez az én választásom, mert én döntöttem úgy, hogy ily’ módon fogom élni az életemet. Persze, ennek is oka van…
- Mina Hercegnő, jól van? – szólalt meg Bert lovag, s ezzel félbeszakította a gondolatmenetemet.
- Igen, persze. Beszélgessetek csak! – feleltem kissé epésen, majd sarkon fordultam, és elindultam a szobám felé. Hirtelen azonban megszédültem. Egy kicsit gyengének éreztem magam, s nem értettem, miért. Bert lovag odasietett, készen arra, hogy elkapjon, ha netán összeesnék, én azonban – a szokottnál keményebben – ráripakodtam:
- Továbbra sem kívánok egy légtérben lenni veled! Amit pedig este műveltél velem a szobámban… Nehogy azt hidd, hogy ezt annyiban hagyom! Most pedig minden jót!
Ezzel otthagytam őt, berohantam a szobámba, és teljes erőből becsaptam az ajtót. Ezután az ágyamra borultam, és zokogni kezdtem. Hosszú és különös volt ez a mai nap, nem tudtam tovább visszafojtani a bennem gyülemlő feszültséget.
Körülbelül öt perc múlva felültem, és szememet dörzsölgetve próbáltam lecsillapodni. Aztán ahogy az ölembe ejtettem a karomat, döbbenten vettem észre, hogy egy aprócska pont van a kezemen. Úgy nézett ki, mint egy tűszúrás, és egy kicsit fájt is. Elkerekedett szemekkel bámultam. Hogy került ez ide?...
Bert és Nono is értetlenül bámult maga elé. Aztán a lovag felocsúdott, és a nővéremhez fordult:
- Minden rendben van, Hercegnő? Aggódtunk magáért, amikor eltűnt a szobájából.
- Ó, igen… csak egy kicsit kimentem levegőzni, és megfeledkeztem az időről. – motyogta Nono bizonytalanul.
- Örülök, hogy épségben megkerült, és nincs semmi baj. – nézett rá Bert lovag.
Ahogy ezt a jelenetet végignéztem, hirtelen feleslegesnek éreztem magam. Bert úgy nézett Nővéremre, mint egy igazi, felnőtt hölgyre – hiszen az is volt. Nem véletlen, hogy őt mindenki jobban szereti, sokkal higgadtabb, magabiztosabb és erősebb személyiség, mint a felelőtlen, szeszélyes húga. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő…
Egyszer még jó atyám is rám pirított, pedig ő érezhetően nagyon szeret és elfogad ilyennek. Egy nagyobb hisztim után azt vágta a fejemhez, hogy lehetetlenül viselkedem, húsz évemmel kezdek már vénlánynak számítani, nem véletlen, hogy még egyetlen kérőm sem volt, s ha így folytatom, nem is lesz soha. Bár sosem vonzottak a bájgúnár ifjak, azért ez igencsak szíven ütött, főleg saját apámtól. Ezt követően egész éjszaka sírtam. Tudtam, hogy senki nem ért meg, és hogy ez az én választásom, mert én döntöttem úgy, hogy ily’ módon fogom élni az életemet. Persze, ennek is oka van…
- Mina Hercegnő, jól van? – szólalt meg Bert lovag, s ezzel félbeszakította a gondolatmenetemet.
- Igen, persze. Beszélgessetek csak! – feleltem kissé epésen, majd sarkon fordultam, és elindultam a szobám felé. Hirtelen azonban megszédültem. Egy kicsit gyengének éreztem magam, s nem értettem, miért. Bert lovag odasietett, készen arra, hogy elkapjon, ha netán összeesnék, én azonban – a szokottnál keményebben – ráripakodtam:
- Továbbra sem kívánok egy légtérben lenni veled! Amit pedig este műveltél velem a szobámban… Nehogy azt hidd, hogy ezt annyiban hagyom! Most pedig minden jót!
Ezzel otthagytam őt, berohantam a szobámba, és teljes erőből becsaptam az ajtót. Ezután az ágyamra borultam, és zokogni kezdtem. Hosszú és különös volt ez a mai nap, nem tudtam tovább visszafojtani a bennem gyülemlő feszültséget.
Körülbelül öt perc múlva felültem, és szememet dörzsölgetve próbáltam lecsillapodni. Aztán ahogy az ölembe ejtettem a karomat, döbbenten vettem észre, hogy egy aprócska pont van a kezemen. Úgy nézett ki, mint egy tűszúrás, és egy kicsit fájt is. Elkerekedett szemekkel bámultam. Hogy került ez ide?...
0
C
· 30 Sept 2009 (edited)A kínzás előtt elrendeltem, hogy Rina kapjon egy utolsó vacsorát. Legalább volt időm rendbeszedni magam.
A fürdőteremben miután leöltöztem, beültem egy nagy kád forró vízbe.
-Iiiiigen... a magamfajta zseniknek kijár az ilyen. - élveztem a meleg és kényeztető vizet. Az elkövetkezendő "kivégzés" nem hozott lázba, hisz ez már szinte rutinnak számított.
Hátrahajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet, és gondolatban kiballagtam térből és időből. Láttam magam, ahogy igába hajtom e nyomorult s romolott világ minden teremtményét és hogy azok akik egykor kitagadtak a tanácsból mind keresztre tűzve lógnak a dombokon, ahol varjak tépik őket még élve.
Én a palota tetején álltam és láttam ahogy Nono-t, Mina-t meg minden személyzetet a katonáim hurcolnak el. Csodás látvány volt hisz ez volt minden álmom. Kezemet diadalmasan felemeltem, ezzel jelezve seregemnek, hogy győzelmet arattunk. De valami érdekes érzés vonult végig a karomon. Bizsergett és égetett egyszerre, de irtózatosan. Mikor már a hús elkezdett leválni a karomról amit ilyedten bámultam, rádöbbentem. Élve elrothadok. Hiába kiabáltam, senki sem segíthetett rajtam és lassan az egész testemből csak por és hamu maradt.
Ekkor riadtam fel, fejemet előre csapva,egy kiabálással.
-Csak... csak álom volt. - lihegtem magamban. Mellkasom zihált mintha már évek óta nem kaptam volna levegőt.- Te jó ég.
Visszamentem a szobába, hogy előkészüljek a "kivégzésre". Már felöltöztem mikor nem tudom miért de megfordultam, és láttam régi mesterem csodálatos festményét. Tán, megbuggyantam de az idő csak megszépítette. Eszembe ötlöttek a régi szép idők, mikor még gyermek voltak.Árva voltam, és a többiek mindig rúgtak ütöttek, korcsanak csúfoltak. Ám egy nap jött ő mint valami védelmező szent anya, és kiemelt a szennyből a mocsokból. Magához vett mint tanítványát. Eleinte magam sem hittem el, hogy ő, az e világi gonoszság legrettegettebb alakja egy nő.
Tanítványa, majd szerelmese lettem. De az nem is férfi kit nem szédített volna meg egy ily szépséges tünemény. Haja éden fekete, bőre finom hamvas, hangja akár a buja csalogató éjszaka, ajkai vérvörösek. Na és azok a szemek. Azok voltak azok a szemek amiért sok nő mindent megadott volna. Olyanok voltak, mint a csillagok fényét nélkülöző éjszaka. Maga volt a tökély. Ő pedig bennem ugyan ezt látta. Csodás napokat éltünk együtt, de aztán el kellet őt hagynom, de az utolsó mondatára még most is kristály tisztán emlékszem:
"Ha beteljesítetted álmod, kérlek jöjj vissza hozzám, és keljünk egybe. Váljunk eggyé az örökké az embereket kísértő legendákkal! És had adjak életet a te gyermekednek."
Ennél nem kell több egy férfinak. Egy percre eszembe jutott az általam legmegvetnivalóbb emberi érzés. A szerelem. De sajnos az ajtómon való kopogás kizökkentett gondolataimból. Tudtam, itt az idő.
A pincébe menet minden őr és szolga gyászosan nézett engem. Tudták mi lesz a büntetése Riná nak.Mikor leértem Rina már az asztalra volt bilincselve. Egy ócsak nadrág takarta a combjait és egy rongyos a hasáig érő ing a testét.
-Adok neked egy lehetőséget. - mondtam neki. Erre szeme rögtön felcsillant. - Röviden győzz meg, hogy miért nem végezted el a munkádat.- kis gondolkodás csak ennyit mondott.
-Szerelem. Ez az ok. - minő bolond gondolat! Ez nem ok!
-Sajnálom de ez nem lehet indok arra amit tettél. - már értette, hogy semmi esély hogy megússza. Véget ér az élete. A testéhez sétáltam és finoman megsimítottam selymes arcát. - Lazulj el, úgy nem tart soká. - mostanra úgy tűnt, hogy felfogta mit tett és vállja érte a felelősséget.
Finoman elkezdtem cirógatni az oldalát. A lány tekergőzött a kezem alatt de a bilncsek szorosan tartották. Aztán kicsit jobban belevájtam ujjaim és egyből örült nevetésbe tört ki.
-NEHEHEHEHEHEEHHEHEHE! Áháháháháháháháháháh - ááháhá-áhá-áááháháháháhááháh! - A lélekenergia amit kibocsátott nem volt erős, de itt nem újrtöltésnél nem számít a minőség. A tűt nem szúrtam a karomba hisz nekem most elegendő erőm volt.
-Sajnálom Rina ez nekem most jobban fáj mint neked. - és folyamatosan csiklandoztam és éreztem ahogy a lány elméje teljesen megtörik. Elég hamar.
-Neeeehehehehmmmmm hhehehehehehehehe! Áháháháháhááháháháháháhá háháháháháááhá! Kéhéhéhéhremmm ehehehehehehehehehe! - sajnos nem állt módomban megállni. Végül megtalátam a leg érzékenyebb pontját. A karja hajlatját. Még finom cirógatás is oly erős reakciót váltott ki belőlle, hogy csak ontotta a lány az energiát. Így hát, hogy gyors legyen, ott dolgoztam.
-Nehehe nee ottthhhhhhh Íííííí áháhááháháhááháháháháhá!ÁLLJJJJHÁháháháháháháháhháháháá!! NEmhe ne nem bííííhorommmm áhahahahahahahahahahaaha! - sajnos bírnia kellett. Észrevettem, hogy combját takaró rongy átnedvesedett.
-Lassan vége drágám ne izgulj.
- Nehe neh hhhhhhhehehehehehehehehehe. Áháhááháháháháháháháháháháháháhá! - vízhangzott nevetése a teremben. Olyan 15 percnyi kínzás után, éreztem ahogy teste lassan elernyed, az utolsó hangok elhagyják a száját, és végleg kimúlik a szép lány.
Elléptem a kínpadtól, és felnéztem a kristályra ami minden erejét eltárolta a lánynak. A testet ott hagyom a padon. Majd a szolgák eltakarítják, és leviszik a többihez.
-Hát, ezzel is megvolnánk. Legalább a kristály feltöltődött. - gondoldtam.
A fürdőteremben miután leöltöztem, beültem egy nagy kád forró vízbe.
-Iiiiigen... a magamfajta zseniknek kijár az ilyen. - élveztem a meleg és kényeztető vizet. Az elkövetkezendő "kivégzés" nem hozott lázba, hisz ez már szinte rutinnak számított.
Hátrahajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet, és gondolatban kiballagtam térből és időből. Láttam magam, ahogy igába hajtom e nyomorult s romolott világ minden teremtményét és hogy azok akik egykor kitagadtak a tanácsból mind keresztre tűzve lógnak a dombokon, ahol varjak tépik őket még élve.
Én a palota tetején álltam és láttam ahogy Nono-t, Mina-t meg minden személyzetet a katonáim hurcolnak el. Csodás látvány volt hisz ez volt minden álmom. Kezemet diadalmasan felemeltem, ezzel jelezve seregemnek, hogy győzelmet arattunk. De valami érdekes érzés vonult végig a karomon. Bizsergett és égetett egyszerre, de irtózatosan. Mikor már a hús elkezdett leválni a karomról amit ilyedten bámultam, rádöbbentem. Élve elrothadok. Hiába kiabáltam, senki sem segíthetett rajtam és lassan az egész testemből csak por és hamu maradt.
Ekkor riadtam fel, fejemet előre csapva,egy kiabálással.
-Csak... csak álom volt. - lihegtem magamban. Mellkasom zihált mintha már évek óta nem kaptam volna levegőt.- Te jó ég.
Visszamentem a szobába, hogy előkészüljek a "kivégzésre". Már felöltöztem mikor nem tudom miért de megfordultam, és láttam régi mesterem csodálatos festményét. Tán, megbuggyantam de az idő csak megszépítette. Eszembe ötlöttek a régi szép idők, mikor még gyermek voltak.Árva voltam, és a többiek mindig rúgtak ütöttek, korcsanak csúfoltak. Ám egy nap jött ő mint valami védelmező szent anya, és kiemelt a szennyből a mocsokból. Magához vett mint tanítványát. Eleinte magam sem hittem el, hogy ő, az e világi gonoszság legrettegettebb alakja egy nő.
Tanítványa, majd szerelmese lettem. De az nem is férfi kit nem szédített volna meg egy ily szépséges tünemény. Haja éden fekete, bőre finom hamvas, hangja akár a buja csalogató éjszaka, ajkai vérvörösek. Na és azok a szemek. Azok voltak azok a szemek amiért sok nő mindent megadott volna. Olyanok voltak, mint a csillagok fényét nélkülöző éjszaka. Maga volt a tökély. Ő pedig bennem ugyan ezt látta. Csodás napokat éltünk együtt, de aztán el kellet őt hagynom, de az utolsó mondatára még most is kristály tisztán emlékszem:
"Ha beteljesítetted álmod, kérlek jöjj vissza hozzám, és keljünk egybe. Váljunk eggyé az örökké az embereket kísértő legendákkal! És had adjak életet a te gyermekednek."
Ennél nem kell több egy férfinak. Egy percre eszembe jutott az általam legmegvetnivalóbb emberi érzés. A szerelem. De sajnos az ajtómon való kopogás kizökkentett gondolataimból. Tudtam, itt az idő.
A pincébe menet minden őr és szolga gyászosan nézett engem. Tudták mi lesz a büntetése Riná nak.Mikor leértem Rina már az asztalra volt bilincselve. Egy ócsak nadrág takarta a combjait és egy rongyos a hasáig érő ing a testét.
-Adok neked egy lehetőséget. - mondtam neki. Erre szeme rögtön felcsillant. - Röviden győzz meg, hogy miért nem végezted el a munkádat.- kis gondolkodás csak ennyit mondott.
-Szerelem. Ez az ok. - minő bolond gondolat! Ez nem ok!
-Sajnálom de ez nem lehet indok arra amit tettél. - már értette, hogy semmi esély hogy megússza. Véget ér az élete. A testéhez sétáltam és finoman megsimítottam selymes arcát. - Lazulj el, úgy nem tart soká. - mostanra úgy tűnt, hogy felfogta mit tett és vállja érte a felelősséget.
Finoman elkezdtem cirógatni az oldalát. A lány tekergőzött a kezem alatt de a bilncsek szorosan tartották. Aztán kicsit jobban belevájtam ujjaim és egyből örült nevetésbe tört ki.
-NEHEHEHEHEHEEHHEHEHE! Áháháháháháháháháháh - ááháhá-áhá-áááháháháháhááháh! - A lélekenergia amit kibocsátott nem volt erős, de itt nem újrtöltésnél nem számít a minőség. A tűt nem szúrtam a karomba hisz nekem most elegendő erőm volt.
-Sajnálom Rina ez nekem most jobban fáj mint neked. - és folyamatosan csiklandoztam és éreztem ahogy a lány elméje teljesen megtörik. Elég hamar.
-Neeeehehehehmmmmm hhehehehehehehehe! Áháháháháhááháháháháháhá háháháháháááhá! Kéhéhéhéhremmm ehehehehehehehehehe! - sajnos nem állt módomban megállni. Végül megtalátam a leg érzékenyebb pontját. A karja hajlatját. Még finom cirógatás is oly erős reakciót váltott ki belőlle, hogy csak ontotta a lány az energiát. Így hát, hogy gyors legyen, ott dolgoztam.
-Nehehe nee ottthhhhhhh Íííííí áháhááháháhááháháháháhá!ÁLLJJJJHÁháháháháháháháhháháháá!! NEmhe ne nem bííííhorommmm áhahahahahahahahahahaaha! - sajnos bírnia kellett. Észrevettem, hogy combját takaró rongy átnedvesedett.
-Lassan vége drágám ne izgulj.
- Nehe neh hhhhhhhehehehehehehehehehe. Áháhááháháháháháháháháháháháháhá! - vízhangzott nevetése a teremben. Olyan 15 percnyi kínzás után, éreztem ahogy teste lassan elernyed, az utolsó hangok elhagyják a száját, és végleg kimúlik a szép lány.
Elléptem a kínpadtól, és felnéztem a kristályra ami minden erejét eltárolta a lánynak. A testet ott hagyom a padon. Majd a szolgák eltakarítják, és leviszik a többihez.
-Hát, ezzel is megvolnánk. Legalább a kristály feltöltődött. - gondoldtam.
0
A
· 1 Oct 2009 (edited)2.
Nagyon rosszul aludtam az éjjel. Amikor másnap reggel felriadtam, úgy éreztem magam, mint aki egy percre sem hunyta le a szemét. Alaposan megmostam az arcomat hideg vízzel, aztán hívtam az öltöztetőmet, aki segített felölteni földig érő, fűzős, méregzöld ruhakölteményemet. Hozzá kedvenc cipőmet társítottam, amelyet igazi smaragdkő díszített.
Kiléptem a szobámból, majd lassan elindultam a folyosón, mígnem Nono szobájához értem. Kopogtattam, majd benéztem. Szerencsére már ébren volt, hálóköntösben ült az ágy szélén, és a haját fésülte.
- Szia, Húgocskám! Milyen csinos vagy! – mosolygott rám.
Hirtelen rám tört, mennyire aggódtam érte tegnap, ezért nem bírtam türtőztetni magam, odatrappoltam hozzá, leültem mellé az ágyra, és szorosan magamhoz öleltem.
- Drága testvérkém! Úgy megijesztettél tegnap! – mondtam. – Még sosem kószáltál el ilyen messzire, ráadásul tegnap kétszer is, egyszer a lovagi torna alatt, aztán meg este levegőzni…Kérlek, ne hozd rám az ijedséget legközelebb, fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy bajod essen!
- Jaj, Drága Mina! – ölelt vissza Nono. – Nem kell ezt olyan komolyan venni, csupán friss levegőre és nyugalomra vágytam, nem történt semmi baj!
- De történhetett volna!
- Láthatod, épségben hazaértem, és…
- Nono… Te emlékszel arra, miként találtunk meg és jöttünk vissza ide? – szegeztem neki a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott. Nono elhallgatott, és nagy szemekkel bámult rám.
- Nos? – sürgettem.
- Hát, nem igazán… - felelte óvatosan.
- Csak mert én sem! Mindazonáltal valami különöset vettem észre magamon. – azzal megmutattam neki a kezemet, ahol a tűszúrásszerű nyomot fedeztem fel. Nővérem döbbenten meredt rá.
- Ez tegnap délután még nem volt rajtam. – fűztem hozzá.
Nono hirtelen ránézett a maga kezére, és felkiáltott:
- Az enyémen is van egy!
Nyugtalanul bámultam a kezét.
- Nem tetszik ez nekem, nővérkém – csóváltam a fejemet. – Mi a csuda történhetett tegnap éjjel? – ekkor még valami eszembe jutott. – És mi történt veled délután, a lovagi torna alatt, amikor cipő nélkül tértél vissza?
- Nos hát… az az igazság, hogy arra sem emlékszem. – felelte Nono bizonytalanul.
Pár másodpercig kétségbeesetten bámultunk egymásra, majd hirtelen felpattantam.
- Beszélnünk kell apánkkal! Ő biztosan tudna valamit segíteni, vagy tanácsot adni.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – ellenkezett Nono.
- De hát mi mást tehetnénk? Valakivel beszélnünk kell, s ez a valaki csak jó atyánk lehet! Én megkeresem őt. – döntöttem el, majd választ nem várva kiléptem a folyosóra.
Nagyon rosszul aludtam az éjjel. Amikor másnap reggel felriadtam, úgy éreztem magam, mint aki egy percre sem hunyta le a szemét. Alaposan megmostam az arcomat hideg vízzel, aztán hívtam az öltöztetőmet, aki segített felölteni földig érő, fűzős, méregzöld ruhakölteményemet. Hozzá kedvenc cipőmet társítottam, amelyet igazi smaragdkő díszített.
Kiléptem a szobámból, majd lassan elindultam a folyosón, mígnem Nono szobájához értem. Kopogtattam, majd benéztem. Szerencsére már ébren volt, hálóköntösben ült az ágy szélén, és a haját fésülte.
- Szia, Húgocskám! Milyen csinos vagy! – mosolygott rám.
Hirtelen rám tört, mennyire aggódtam érte tegnap, ezért nem bírtam türtőztetni magam, odatrappoltam hozzá, leültem mellé az ágyra, és szorosan magamhoz öleltem.
- Drága testvérkém! Úgy megijesztettél tegnap! – mondtam. – Még sosem kószáltál el ilyen messzire, ráadásul tegnap kétszer is, egyszer a lovagi torna alatt, aztán meg este levegőzni…Kérlek, ne hozd rám az ijedséget legközelebb, fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy bajod essen!
- Jaj, Drága Mina! – ölelt vissza Nono. – Nem kell ezt olyan komolyan venni, csupán friss levegőre és nyugalomra vágytam, nem történt semmi baj!
- De történhetett volna!
- Láthatod, épségben hazaértem, és…
- Nono… Te emlékszel arra, miként találtunk meg és jöttünk vissza ide? – szegeztem neki a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott. Nono elhallgatott, és nagy szemekkel bámult rám.
- Nos? – sürgettem.
- Hát, nem igazán… - felelte óvatosan.
- Csak mert én sem! Mindazonáltal valami különöset vettem észre magamon. – azzal megmutattam neki a kezemet, ahol a tűszúrásszerű nyomot fedeztem fel. Nővérem döbbenten meredt rá.
- Ez tegnap délután még nem volt rajtam. – fűztem hozzá.
Nono hirtelen ránézett a maga kezére, és felkiáltott:
- Az enyémen is van egy!
Nyugtalanul bámultam a kezét.
- Nem tetszik ez nekem, nővérkém – csóváltam a fejemet. – Mi a csuda történhetett tegnap éjjel? – ekkor még valami eszembe jutott. – És mi történt veled délután, a lovagi torna alatt, amikor cipő nélkül tértél vissza?
- Nos hát… az az igazság, hogy arra sem emlékszem. – felelte Nono bizonytalanul.
Pár másodpercig kétségbeesetten bámultunk egymásra, majd hirtelen felpattantam.
- Beszélnünk kell apánkkal! Ő biztosan tudna valamit segíteni, vagy tanácsot adni.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – ellenkezett Nono.
- De hát mi mást tehetnénk? Valakivel beszélnünk kell, s ez a valaki csak jó atyánk lehet! Én megkeresem őt. – döntöttem el, majd választ nem várva kiléptem a folyosóra.
0
C
· 3 Oct 2009 (edited)A trónterem felé tartva Mina hercegnő nem tudta kiverni fejéből az előző éjszakai álmot.
- Kecskék? Miért pont kecskék? - morfondírozott.
- A csiklandozás az a piszok Bert lovag miatt lehetett persze, de honnan a kecskék??
- Nagyon, nagyon furcsa álom volt és még mindig nem múlt el teljesen a hatása... - gondolt vissza.
Teljes erejéből rohant Bagdad utcáin. Az üldözők közel volt, túlságosan is közel, de ő sokkal könnyebben átvágott a tömegen mint ők, köszönhetően kisebb termetének és persze a sok-sok tapasztalatnak amit ezeken a poros utcákon szedett fel. Tolvajnak lenni sohasem volt könnyű, de jó tolvajnak lenni kifizetődő. Mina jónak tartotta magát, legalábbis egészen a mai napig.
- Ágyban kellett volna ma maradnom, nem pedig ezekkel a kövekkel bíbelődni! - korholta magát, amennyire a lélegzetből futotta.
Befordult egy újabb sarkon, az üldözők jócskán lemaradtak. Ismerte ezt a környéket, a sarkon álló korhadt hordók amióta az eszét tudta itt áltak. Valaha a halpiacról szállították ide, de mára már az összes halbűzt elűzte a nap, csak a korhadt fa szaga szállt a levegőben.
Hirtelen ötlettől vezérelve a legszélső hordóhoz rohant és a fedelet lefeszítve gyorsan beledobta a drágaköveket tartalmazó bőrtarisznyát. A fedelet visszalökve sarkon fordult és futott is tovább a szűk sikátorban.
- Már csak két sarok és kijutok a piacra..., uhhh - perdült ki a következő sarkon, egyenesen bele egy kisebb katonai őrjáratba.
- Megállni! Ki vagy? - csattant a parancsszó, ő pedig azon szóra sarkon is fordult, vissza a sikátorba, ahonnan viszont az üldözők közeledtek.
- Fogják meg, tolvaj! - kiáltott az elöl futó izmos fiatal férfi, persze több sem kellett az őrjáratnak, körülállták a kis utca kijáratát, az üldözők pedig a másik részt torlaszolták el. A kis tolvaj rúgkapált, ütött és harapott, persze hiába. Hátrafeszítették a kezeit majd a következő harapásért kapott visszakezes pofontól elsötétült a világ.
Nap, meleg, hőség... A forgó világ lassan talpra állt újra.
- Hol, hogyan, mi tört... ? - ocsúdott fel és próbált megmozdulni, azonban kezei, lábai nem engedelmeskedtek.
- Mi a fene? - hunyorogva körültekintve marokra kapta a jeges rémület. A főtéren volt, egy nagyobbacska csoportosulás kellős közepén. Ez még hagyján, de ő tekintett le a tömegre a pódiumról, kezei, lábai egy kalodába zárva. Moccanni sem tudott.
- Egy kalodába zárv... - rémült gondolatait a mellette álló kikiáltó hangja szakította félbe.
- Kíván-e szólni valaki a lány érdekében? Van-e valakinek ellenvetése a büntetés ellen? - kiáltotta a testes férfi a tömeg felé.
- Igen - lépett elő az izmos fiatal férfi -, én tudni akarom hová rejtette a drágaköveimet, melyet az üzletemből lopott el! Követelem vissza jogos tulajdonomat!
- Hallod-e, te tolvaj lány! Hová rejtetted a drágaköveket? Beszélj még most, és ha az ékszer készítő mester is úgy akarja, enyhítek büntetéseden - fordult a kikiáltó Minához.
A lány dacosan felszegte a fejét és nem szólt egy szót sem.
- Legyen hát, hozzátok a kecskéket! - szólt a férfi.
- Kecskéket? Ezek káposzta levélnek néznek engem, vagy mi a fene? - csodálkozott magában a tolvaj lány.
A kikiáltó felemelt egy vödröt és a lány lábaihoz térdelt.
Hideg, nedves érintés meztelen talpain, Mina majdnem felkiáltott meglepetésében.
- Mi a csuda? - a kikiáltó valami nedves, ragacsos dolgot kent fel egy ecsettel a lány meztelen talpaira.
Pár per múlva megtudta miért kecskék és hogy az a ragacsos hideg anyag só-massza volt. Talpai mozdíthatatlanul kandikáltak ki a kaloda résein, a segítők pedig a két szimatoló kecskét odakötötték a kaloda két oldalához. Az oktalan állatok rögvest kiszagolták a sót és komótosan nyalogatni kezdték a védtelen kis talpakat.
- Áhhhhááhááháháhááá - szakadt ki a nevetés másodperceken belül Minából, a nedves nyelvek érintésére érzékeny talpacskáin.
- Neheheheeeee, hihihihihi - egyszerűen őrjítő volt ahogy a kecskenyelvek végignyalták talpait, elidőzve egy-egy sóval jobban fedett területen. Teljességgel hiábavaló próbálkozás volt eltolni őket a lábait mozgatva, a só vonzása sokkal erősebb volt mint az elgyengült próbálkozás.
- Wáááhááááhhhhháááááá, neeeeeehhhheeeeeee - az egyik kecske újabb finom sóadagot fedezett fel a lábujjak között és nyelvét befúrva próbálta kinyalogatni.
- Beszélsz tolvaj lány? Most már hajlandó vagy elmondani hol rejtegeted a drágaköveket? - követelt választ a kikiáltó.
A lány kétségbeesetten rázta a fejét, nem is annyira a választ tagadásaként, hanem inkább csikis kínjában.
- Szóval nem vagy hajlandó beszélni? Meglátjuk, meglátjuk... - mosolygott a férfi és kezével intett Mina mögé.
- Miiiihhhhhiihihihiiii - próbált szavakat formálni a tolvaj lány, nem sok sikerrel, a kecske nyelvek őrjítő táncot jártak meztelen talpain.
Két hosszú ujjú, de izmos kéz tűnt fel a két oldalán, végigszaladva a bordáin, majd végig a combjain.
A kezek tulajdonosa rejtve maradt, azonban előlépett egy vékony, ferdén vágott szemű lány, összefont haja a derekát verdeste.
- Nem volt még olyan férfi vagy lány aki ellent tudott volna állni kivételes bánásmódunknak - szólt magabiztosan a hosszú hajú leányzó, és mosolyogva bólintott a kezek tulajdonosának a kaloda mögé.
- ÁÁhhhhááááhhááhááá, neeeeehhhhhhhmmmmmm, miiiiiiiihhiiiii - teljes kétségbeesés, ahogy az izmos kezek nem álltak meg a combokon, hanem bebújtak a tunikája alá.
Két nyughatlan, őrülten csiklandozó nyelv a talpakon és játszadozó ujjak a lábai között... ez egyszerűen elviselhetetlen volt, és mégis valahogy... finom.
- Ahhhhhhhhhhhhhhhh, áhháháháháháá, neeeehhhheemmm, neeeeeeeeee - tört ki a megkönnyebülés alig egy perc alatt a kis tolvajlányból, de a két nyelv ugyanúgy kibírhatalanul járt fel és alá a szuper-érzékeny talpakon.
A ferde szemű lány két jól irányzott ütéssel elzavarta a mohó kecskéket, majd zöld szemei gonoszan Minára villantak.
- Na, kislány, megjött-e a beszélhetnéked vagy játszadozzunk még? - kérdezte démoni mosollyal.
A tolvajlány hevesen kapkodta a levegőt és kiszáradt torokkal egy szót sem tudott kinyögni.
A ferde szemű szépség szinte nem is várt választ, letérdelt a kaloda elé és kezei munkához láttak. Egyik kezének körmei a lány lábujjai között járták őrjítő táncukat, a másik öt a talpain szánkázott fel és alá.
- Neeeeeeeeeeeeeeee, kéééééééééééééérhheehheehhleeeeeeeeeeeeekk - sikoltotta Mina torkaszakadtából.
- Ezek a finom és nagyon-nagyon érzékeny talpak nem tudnak ellenállni ennek a játéknak? - kérdezte ártatlanul tágra nyílt szemekkel a hosszú hajú lány.
- Milyen sokáig eljátszadozhatunk még így... úgy látom nagyon-nagyon élvezed - incselkedett a tolvaj lánnyal, ujjait egy pillanatra sem szakítva el a talpacskáktól. A lány addigra már szavakat sem tudott formálni, némán rázta a nevetés a kaloda fáját.
Amikor végre abbahagyta a kínzását, a szavak nehezen buktak elő a kimerültségtől a lányból:
- A hor.... hordókban, a.... a halpiac melletti sik... sikátorban - csapzott haja a szemébe lógott, a levegőt mohón kapkodta.
- Köszönöm drágám, nagyon remélem hogy hazudtál nekem, hiszem annnnnyira élvezem a szórakoztatásodat - kacsintott affektálva kínzója.
- És most következzen a büntetés - szólt fennhangon a kikiáltó és a sós vödröt felemelve a lány lábaihoz lépett.
- Ne, neee, ezt nem tehetitek - kerekedtek el Mina szemei a rémülettől....
És itt felébredt, lucskosan és nyakig betekeredve a lepedőbe. Az ablakon már bekukucskáltak a hajnali nap első sugarai és ő úgy érezte, mintha az egész éjszakát végig futotta volna, vagy mintha a talpait... brrr, rázta ki a hideg. Ez csak egy álom volt, egy rossz álom sóhajtott nem kis megkönnyebbüléssel.
- Kecskék? Miért pont kecskék? - morfondírozott.
- A csiklandozás az a piszok Bert lovag miatt lehetett persze, de honnan a kecskék??
- Nagyon, nagyon furcsa álom volt és még mindig nem múlt el teljesen a hatása... - gondolt vissza.
Teljes erejéből rohant Bagdad utcáin. Az üldözők közel volt, túlságosan is közel, de ő sokkal könnyebben átvágott a tömegen mint ők, köszönhetően kisebb termetének és persze a sok-sok tapasztalatnak amit ezeken a poros utcákon szedett fel. Tolvajnak lenni sohasem volt könnyű, de jó tolvajnak lenni kifizetődő. Mina jónak tartotta magát, legalábbis egészen a mai napig.
- Ágyban kellett volna ma maradnom, nem pedig ezekkel a kövekkel bíbelődni! - korholta magát, amennyire a lélegzetből futotta.
Befordult egy újabb sarkon, az üldözők jócskán lemaradtak. Ismerte ezt a környéket, a sarkon álló korhadt hordók amióta az eszét tudta itt áltak. Valaha a halpiacról szállították ide, de mára már az összes halbűzt elűzte a nap, csak a korhadt fa szaga szállt a levegőben.
Hirtelen ötlettől vezérelve a legszélső hordóhoz rohant és a fedelet lefeszítve gyorsan beledobta a drágaköveket tartalmazó bőrtarisznyát. A fedelet visszalökve sarkon fordult és futott is tovább a szűk sikátorban.
- Már csak két sarok és kijutok a piacra..., uhhh - perdült ki a következő sarkon, egyenesen bele egy kisebb katonai őrjáratba.
- Megállni! Ki vagy? - csattant a parancsszó, ő pedig azon szóra sarkon is fordult, vissza a sikátorba, ahonnan viszont az üldözők közeledtek.
- Fogják meg, tolvaj! - kiáltott az elöl futó izmos fiatal férfi, persze több sem kellett az őrjáratnak, körülállták a kis utca kijáratát, az üldözők pedig a másik részt torlaszolták el. A kis tolvaj rúgkapált, ütött és harapott, persze hiába. Hátrafeszítették a kezeit majd a következő harapásért kapott visszakezes pofontól elsötétült a világ.
Nap, meleg, hőség... A forgó világ lassan talpra állt újra.
- Hol, hogyan, mi tört... ? - ocsúdott fel és próbált megmozdulni, azonban kezei, lábai nem engedelmeskedtek.
- Mi a fene? - hunyorogva körültekintve marokra kapta a jeges rémület. A főtéren volt, egy nagyobbacska csoportosulás kellős közepén. Ez még hagyján, de ő tekintett le a tömegre a pódiumról, kezei, lábai egy kalodába zárva. Moccanni sem tudott.
- Egy kalodába zárv... - rémült gondolatait a mellette álló kikiáltó hangja szakította félbe.
- Kíván-e szólni valaki a lány érdekében? Van-e valakinek ellenvetése a büntetés ellen? - kiáltotta a testes férfi a tömeg felé.
- Igen - lépett elő az izmos fiatal férfi -, én tudni akarom hová rejtette a drágaköveimet, melyet az üzletemből lopott el! Követelem vissza jogos tulajdonomat!
- Hallod-e, te tolvaj lány! Hová rejtetted a drágaköveket? Beszélj még most, és ha az ékszer készítő mester is úgy akarja, enyhítek büntetéseden - fordult a kikiáltó Minához.
A lány dacosan felszegte a fejét és nem szólt egy szót sem.
- Legyen hát, hozzátok a kecskéket! - szólt a férfi.
- Kecskéket? Ezek káposzta levélnek néznek engem, vagy mi a fene? - csodálkozott magában a tolvaj lány.
A kikiáltó felemelt egy vödröt és a lány lábaihoz térdelt.
Hideg, nedves érintés meztelen talpain, Mina majdnem felkiáltott meglepetésében.
- Mi a csuda? - a kikiáltó valami nedves, ragacsos dolgot kent fel egy ecsettel a lány meztelen talpaira.
Pár per múlva megtudta miért kecskék és hogy az a ragacsos hideg anyag só-massza volt. Talpai mozdíthatatlanul kandikáltak ki a kaloda résein, a segítők pedig a két szimatoló kecskét odakötötték a kaloda két oldalához. Az oktalan állatok rögvest kiszagolták a sót és komótosan nyalogatni kezdték a védtelen kis talpakat.
- Áhhhhááhááháháhááá - szakadt ki a nevetés másodperceken belül Minából, a nedves nyelvek érintésére érzékeny talpacskáin.
- Neheheheeeee, hihihihihi - egyszerűen őrjítő volt ahogy a kecskenyelvek végignyalták talpait, elidőzve egy-egy sóval jobban fedett területen. Teljességgel hiábavaló próbálkozás volt eltolni őket a lábait mozgatva, a só vonzása sokkal erősebb volt mint az elgyengült próbálkozás.
- Wáááhááááhhhhháááááá, neeeeeehhhheeeeeee - az egyik kecske újabb finom sóadagot fedezett fel a lábujjak között és nyelvét befúrva próbálta kinyalogatni.
- Beszélsz tolvaj lány? Most már hajlandó vagy elmondani hol rejtegeted a drágaköveket? - követelt választ a kikiáltó.
A lány kétségbeesetten rázta a fejét, nem is annyira a választ tagadásaként, hanem inkább csikis kínjában.
- Szóval nem vagy hajlandó beszélni? Meglátjuk, meglátjuk... - mosolygott a férfi és kezével intett Mina mögé.
- Miiiihhhhhiihihihiiii - próbált szavakat formálni a tolvaj lány, nem sok sikerrel, a kecske nyelvek őrjítő táncot jártak meztelen talpain.
Két hosszú ujjú, de izmos kéz tűnt fel a két oldalán, végigszaladva a bordáin, majd végig a combjain.
A kezek tulajdonosa rejtve maradt, azonban előlépett egy vékony, ferdén vágott szemű lány, összefont haja a derekát verdeste.
- Nem volt még olyan férfi vagy lány aki ellent tudott volna állni kivételes bánásmódunknak - szólt magabiztosan a hosszú hajú leányzó, és mosolyogva bólintott a kezek tulajdonosának a kaloda mögé.
- ÁÁhhhhááááhhááhááá, neeeeehhhhhhhmmmmmm, miiiiiiiihhiiiii - teljes kétségbeesés, ahogy az izmos kezek nem álltak meg a combokon, hanem bebújtak a tunikája alá.
Két nyughatlan, őrülten csiklandozó nyelv a talpakon és játszadozó ujjak a lábai között... ez egyszerűen elviselhetetlen volt, és mégis valahogy... finom.
- Ahhhhhhhhhhhhhhhh, áhháháháháháá, neeeehhhheemmm, neeeeeeeeee - tört ki a megkönnyebülés alig egy perc alatt a kis tolvajlányból, de a két nyelv ugyanúgy kibírhatalanul járt fel és alá a szuper-érzékeny talpakon.
A ferde szemű lány két jól irányzott ütéssel elzavarta a mohó kecskéket, majd zöld szemei gonoszan Minára villantak.
- Na, kislány, megjött-e a beszélhetnéked vagy játszadozzunk még? - kérdezte démoni mosollyal.
A tolvajlány hevesen kapkodta a levegőt és kiszáradt torokkal egy szót sem tudott kinyögni.
A ferde szemű szépség szinte nem is várt választ, letérdelt a kaloda elé és kezei munkához láttak. Egyik kezének körmei a lány lábujjai között járták őrjítő táncukat, a másik öt a talpain szánkázott fel és alá.
- Neeeeeeeeeeeeeeee, kéééééééééééééérhheehheehhleeeeeeeeeeeeekk - sikoltotta Mina torkaszakadtából.
- Ezek a finom és nagyon-nagyon érzékeny talpak nem tudnak ellenállni ennek a játéknak? - kérdezte ártatlanul tágra nyílt szemekkel a hosszú hajú lány.
- Milyen sokáig eljátszadozhatunk még így... úgy látom nagyon-nagyon élvezed - incselkedett a tolvaj lánnyal, ujjait egy pillanatra sem szakítva el a talpacskáktól. A lány addigra már szavakat sem tudott formálni, némán rázta a nevetés a kaloda fáját.
Amikor végre abbahagyta a kínzását, a szavak nehezen buktak elő a kimerültségtől a lányból:
- A hor.... hordókban, a.... a halpiac melletti sik... sikátorban - csapzott haja a szemébe lógott, a levegőt mohón kapkodta.
- Köszönöm drágám, nagyon remélem hogy hazudtál nekem, hiszem annnnnyira élvezem a szórakoztatásodat - kacsintott affektálva kínzója.
- És most következzen a büntetés - szólt fennhangon a kikiáltó és a sós vödröt felemelve a lány lábaihoz lépett.
- Ne, neee, ezt nem tehetitek - kerekedtek el Mina szemei a rémülettől....
És itt felébredt, lucskosan és nyakig betekeredve a lepedőbe. Az ablakon már bekukucskáltak a hajnali nap első sugarai és ő úgy érezte, mintha az egész éjszakát végig futotta volna, vagy mintha a talpait... brrr, rázta ki a hideg. Ez csak egy álom volt, egy rossz álom sóhajtott nem kis megkönnyebbüléssel.
0
A
· 15 Oct 2009 (edited)Miután Mina kiment a szobából, elkeseredve néztem magam elé, nem tudtam milyen véget ér ez a dolog, ami velem történt. Arra gondoltam, hogy újra megkeresem a mágust és beszélek vele. Óvatosan, vigyázva léptem ki szobám ajtaján, nehogy valaki meglássa, hogy egyedül megyek el a kastély területéről. Miközben vágtattam a szabadban, végig az járt a fejemben, hogy ma éjjel találkozom a "titkos helyen", drága és egyetlen lovagommal.
Egyszer csak feltűnt a távolból a torony, mint ha tudta volna, hogy menni akarok. Egyre közelebb kerültem hozzá, aztán amikor már közvetlenül előtte voltam, nagy bártorságt vettem magamon és benyitottam. Az utat már jól ismertem és tudatában voltam annak, hogy Markal tisztában van azzal, hogy itt vagyok, sőt azt is tudja, hogy miért jöttem. Én nagyon jól tudtam, hogy egyedül nem szabadna idejönnöm, de valami azt súgta, hogy muszáj. Markal már nyitotta az ajtót, amikor odaértem, kopognom se kellett. Meglátott, mélyen a szemembe nézett, ám nem szólt semmit, ahogy Én sem. Ott álltunk egymással szemben és szavak nélkül kommunikáltunk egymással. Következő pillanatban a Mágus egy láthatatlan ajtón ment át, nem tudtam hova megy, vagy mit csinál.
Egyedül maradtam, azt éreztem magamon, hogy elönt a nyugodság, béke és minden bajom-problémám tova szállt. Körbenéztem és rengeteg löttyött láttam magam körül, amik különböző nagyságú üvegekbe voltak kitöltve és a színük sem volt ugyan olyan. Mivel elég kíváncsi természet voltam, nem tudtam megállni, hogy ne menjek közelebb. Mindegyiket alaposan megnézegettem, aztán az egyik üveg láttán, felcsillant a szemem. Piros színe volt a folyadéknak és egy hosszú csőszerű üvegben volt tárolva az ajtó melletti kerek asztalon. Feltűnő volt, hiszen szinte ragyogott és ontotta magából az energiát.
Ahogy közelebb mentem, áthatott az erő, boldogság és minden olyan dolog, amit már régen éreztem. Az érzésem pont olyen volt, mintha valaki azt kérné tőlem, hogy igyak belőle, mintha az valaki löködne közelebb, hogy ezt meg kell innom. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így belekóstóltam, az ize olyan édeskés volt és zselészerű. Miután lenyeltem, rámtört valami hihetetlen nagy vágy és kényszer, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Mintha csiklandoztak volna, nagyon mókás kedvemben talált Markal, amikor visszatért.
- Látom Hercegnő, nagyon jó kedve van... - mosolyodott el a Mágus.
- Mi az, ami így felvillanyozta kiskegyedet?
Neehehem tudom, dehehe nagyon jóóó... - válaszóltam kacagva...
- Tudok erre egy megfelelő gyógymódot kedveském - ajálkozott Markal...
- Ebben már volt része a Hercegnőnek, talán még1szer kipróbálhatnánk, ha már itt van. - mondta a mágus.
- Feküdjön csak fel erre az asztalra nono hercegnő, garantálom, hogy a nevetése még erősebb lesz és tovább fog tartani...
Miután felfeküdtem, lebilincselte kezeim-lábaim, de én egy szó nélkül tűrtem, sőt alig vártam, hogy érezzem a talpaimon cikázni az ujjait. Hiszen a csiklandozást imádom és ez a szer, mint ha erre próbálna hangolni,, hogy nevessek, csikizzenek.
Egyszer csak feltűnt a távolból a torony, mint ha tudta volna, hogy menni akarok. Egyre közelebb kerültem hozzá, aztán amikor már közvetlenül előtte voltam, nagy bártorságt vettem magamon és benyitottam. Az utat már jól ismertem és tudatában voltam annak, hogy Markal tisztában van azzal, hogy itt vagyok, sőt azt is tudja, hogy miért jöttem. Én nagyon jól tudtam, hogy egyedül nem szabadna idejönnöm, de valami azt súgta, hogy muszáj. Markal már nyitotta az ajtót, amikor odaértem, kopognom se kellett. Meglátott, mélyen a szemembe nézett, ám nem szólt semmit, ahogy Én sem. Ott álltunk egymással szemben és szavak nélkül kommunikáltunk egymással. Következő pillanatban a Mágus egy láthatatlan ajtón ment át, nem tudtam hova megy, vagy mit csinál.
Egyedül maradtam, azt éreztem magamon, hogy elönt a nyugodság, béke és minden bajom-problémám tova szállt. Körbenéztem és rengeteg löttyött láttam magam körül, amik különböző nagyságú üvegekbe voltak kitöltve és a színük sem volt ugyan olyan. Mivel elég kíváncsi természet voltam, nem tudtam megállni, hogy ne menjek közelebb. Mindegyiket alaposan megnézegettem, aztán az egyik üveg láttán, felcsillant a szemem. Piros színe volt a folyadéknak és egy hosszú csőszerű üvegben volt tárolva az ajtó melletti kerek asztalon. Feltűnő volt, hiszen szinte ragyogott és ontotta magából az energiát.
Ahogy közelebb mentem, áthatott az erő, boldogság és minden olyan dolog, amit már régen éreztem. Az érzésem pont olyen volt, mintha valaki azt kérné tőlem, hogy igyak belőle, mintha az valaki löködne közelebb, hogy ezt meg kell innom. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így belekóstóltam, az ize olyan édeskés volt és zselészerű. Miután lenyeltem, rámtört valami hihetetlen nagy vágy és kényszer, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Mintha csiklandoztak volna, nagyon mókás kedvemben talált Markal, amikor visszatért.
- Látom Hercegnő, nagyon jó kedve van... - mosolyodott el a Mágus.
- Mi az, ami így felvillanyozta kiskegyedet?
Neehehem tudom, dehehe nagyon jóóó... - válaszóltam kacagva...
- Tudok erre egy megfelelő gyógymódot kedveském - ajálkozott Markal...
- Ebben már volt része a Hercegnőnek, talán még1szer kipróbálhatnánk, ha már itt van. - mondta a mágus.
- Feküdjön csak fel erre az asztalra nono hercegnő, garantálom, hogy a nevetése még erősebb lesz és tovább fog tartani...
Miután felfeküdtem, lebilincselte kezeim-lábaim, de én egy szó nélkül tűrtem, sőt alig vártam, hogy érezzem a talpaimon cikázni az ujjait. Hiszen a csiklandozást imádom és ez a szer, mint ha erre próbálna hangolni,, hogy nevessek, csikizzenek.
0
C
· 15 Oct 2009 (edited)Olyan ismerős volt ez helyzet. "Egy lekötözött hercegnő mezítláb, én meg éppen készülök a szokásosra... miért olyan ismerős ez? Ja, igen. Mert már volt ilyen!"
Elmélkedtem miközben a tűs végű csövet ismét a karomba szúrtam. A kristály is töltődik meg én is. Így lesz a legjobb.
- Nos hát akkor készen áll kegyed? - kérdeztem amennyire kedvesen csak tőllem telt. A lány csak mosolyogva bólogatott. - Akkor... kezdjük.
Finoman elkezdtem simogatni a talpait. Sima, puha ápolt lábak. Öröm az ilyet "használni". Szépen fel le simogattam, a hercegnő meg igyekezett visszafolytani a kuncogást, kisebb nagyobb sikerrel.
Ám hiába volt minden erőfeszítése, végül kibuktak belőlle az első nevetés csilingelő hangjai. Öröm volt hallgatni.
-Mmmmmm mihihihihi ezzz jóhohohohó! - Hát persze, gondoltam magamban. Főleg nekem. Szépen fokozatosan kezdtem erősebben belesüllyeszteni ujjaimat a puha talpakba és kezdtem gyorsítani a tempón a nagyobb hatás érdekében. A hercegnő ahogy vártam, ellenállás nélkül meg is tört és szabályosan kirobbant belőlle a nevetés.
-Áháháháháháháháháháháháhááá! Ez sokkkhhh háháháháháháháhá! ÍÍÍÍÍÍÍÍÍííhhihihihihihihihihi! - sikítozott. Nem tudom, hogy gyönyörében vagy félelmében, de nem is számított ez. Tetszett ahogy "szenved" . Úgy döntöttem némi taktikai váltást eszközölök. Megfogtam a bal bokáját és gyors ujjmozgással csiklandoztam a talpát. A hatás most sem maradt el:
-NEHEHEHEHEEHHEHEHEHE! ÁLLJJJJ ÁÁÁHÁHÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ! HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!
-Ugyan már hisz még csak most kezdtük el. - válaszoltam neki ahogy illik és tovább folytattam. Az a rengeteg energia! Ennek ellenére jól bírta. Úgy döntöttem többet akarok. Szóval fogtam és a talppárnát illetve a lábujjak alatti puha részt kezdtem csikizni.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ!!! NE-NE OTTTTTTTTTEHEHEHEHE! NEEEEEE HÁHÁHÁHHÁHÁHÁHÁHÁÁ! - rángatózott az asztalon de mind hiába. Jól le lett kötve. Úgy láttam élvezi is a dolgot. Nem is kicsit. De én is élveztem ám. Éreztem, hogy folyamatosan erősödöm és a kristály visszanyeri régi erelyét. Nagyszerű. Ám még messze a terápia vége. Az asztalhoz siettem. Felkaptam egy tollat és vissza indultam.
- Nehehe... azt neee! Nem merészeld! - mosolyodtam el pimaszul.
- Különben? - és végighúztam a tollat a lábujjak tövén. A lába megrándult az ingertől, mintha tűvel szúrtam volna meg. De nem volt menekvés a toll bekúszott a lábujjak közé és ismét sikerrel dolgoztam.
- Neee azzzalhahahahahahahahah!!! ÁÁháháháháháháháhááháháhá!Eléggghhhhh...heheheheheheheheheh!!!- mondta a hahota közben.
- Ugyan már, hisz még alig 5 perce hogy kezdtük még 10 hátra van! - mosolyogtam. Ő viszont kicsit mintha megrettent volna. De kit érdekel.
- NEEEEEEE!!! NE TOVÁBBBb háháháháháháHÁ! HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!
15 percnyi "tollas" tortúra után kifáradt és elaludt. Én kikötöztem, és visszaraktam a lábbeliket azokra a gyönyörű lábakra. Szerintem bűn volt eltakarni őket, de nem hagyhattam nyomot magam után. Csak egyet. Mielőtt kitette a toronyból, adtam neki egy aranynyakláncot. A nyaklánc közepén az érmében volt egy csillogó drágakő amit én alkottam. Ez majd talán segít, hogy hatlmam valamelyest megnőjjön a mi kis drága hercegnőnk felett úgy, hogy ne legyen feltűnő. De egy levelet is írtam neki a következőkkel:
"Nono Úrnőm
A kezelés sikeresnek bizonyult, de lehet hogy még két alkalommal meg kell ismételni. Félek, hogy egy olyan betegségben szenved, amit csak én tudok gyógyítani. Félő, hogy kedves húga is. Kérem, ha teheti minnél hamarabb hozza el hozzám!
Köszönöm
Markal"
Igaz, hazudtam. Pedig nem szokásom. De a cél érdekében ami már oly közel, bármit! Végül kiraktam a toronyból és eltüntettem a tornyom.
Biztosra veszem, hogy még találkozunk.
Elmélkedtem miközben a tűs végű csövet ismét a karomba szúrtam. A kristály is töltődik meg én is. Így lesz a legjobb.
- Nos hát akkor készen áll kegyed? - kérdeztem amennyire kedvesen csak tőllem telt. A lány csak mosolyogva bólogatott. - Akkor... kezdjük.
Finoman elkezdtem simogatni a talpait. Sima, puha ápolt lábak. Öröm az ilyet "használni". Szépen fel le simogattam, a hercegnő meg igyekezett visszafolytani a kuncogást, kisebb nagyobb sikerrel.
Ám hiába volt minden erőfeszítése, végül kibuktak belőlle az első nevetés csilingelő hangjai. Öröm volt hallgatni.
-Mmmmmm mihihihihi ezzz jóhohohohó! - Hát persze, gondoltam magamban. Főleg nekem. Szépen fokozatosan kezdtem erősebben belesüllyeszteni ujjaimat a puha talpakba és kezdtem gyorsítani a tempón a nagyobb hatás érdekében. A hercegnő ahogy vártam, ellenállás nélkül meg is tört és szabályosan kirobbant belőlle a nevetés.
-Áháháháháháháháháháháháhááá! Ez sokkkhhh háháháháháháháhá! ÍÍÍÍÍÍÍÍÍííhhihihihihihihihihi! - sikítozott. Nem tudom, hogy gyönyörében vagy félelmében, de nem is számított ez. Tetszett ahogy "szenved" . Úgy döntöttem némi taktikai váltást eszközölök. Megfogtam a bal bokáját és gyors ujjmozgással csiklandoztam a talpát. A hatás most sem maradt el:
-NEHEHEHEHEEHHEHEHEHE! ÁLLJJJJ ÁÁÁHÁHÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ! HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!
-Ugyan már hisz még csak most kezdtük el. - válaszoltam neki ahogy illik és tovább folytattam. Az a rengeteg energia! Ennek ellenére jól bírta. Úgy döntöttem többet akarok. Szóval fogtam és a talppárnát illetve a lábujjak alatti puha részt kezdtem csikizni.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ!!! NE-NE OTTTTTTTTTEHEHEHEHE! NEEEEEE HÁHÁHÁHHÁHÁHÁHÁHÁÁ! - rángatózott az asztalon de mind hiába. Jól le lett kötve. Úgy láttam élvezi is a dolgot. Nem is kicsit. De én is élveztem ám. Éreztem, hogy folyamatosan erősödöm és a kristály visszanyeri régi erelyét. Nagyszerű. Ám még messze a terápia vége. Az asztalhoz siettem. Felkaptam egy tollat és vissza indultam.
- Nehehe... azt neee! Nem merészeld! - mosolyodtam el pimaszul.
- Különben? - és végighúztam a tollat a lábujjak tövén. A lába megrándult az ingertől, mintha tűvel szúrtam volna meg. De nem volt menekvés a toll bekúszott a lábujjak közé és ismét sikerrel dolgoztam.
- Neee azzzalhahahahahahahahah!!! ÁÁháháháháháháháhááháháhá!Eléggghhhhh...heheheheheheheheheh!!!- mondta a hahota közben.
- Ugyan már, hisz még alig 5 perce hogy kezdtük még 10 hátra van! - mosolyogtam. Ő viszont kicsit mintha megrettent volna. De kit érdekel.
- NEEEEEEE!!! NE TOVÁBBBb háháháháháháHÁ! HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!
15 percnyi "tollas" tortúra után kifáradt és elaludt. Én kikötöztem, és visszaraktam a lábbeliket azokra a gyönyörű lábakra. Szerintem bűn volt eltakarni őket, de nem hagyhattam nyomot magam után. Csak egyet. Mielőtt kitette a toronyból, adtam neki egy aranynyakláncot. A nyaklánc közepén az érmében volt egy csillogó drágakő amit én alkottam. Ez majd talán segít, hogy hatlmam valamelyest megnőjjön a mi kis drága hercegnőnk felett úgy, hogy ne legyen feltűnő. De egy levelet is írtam neki a következőkkel:
"Nono Úrnőm
A kezelés sikeresnek bizonyult, de lehet hogy még két alkalommal meg kell ismételni. Félek, hogy egy olyan betegségben szenved, amit csak én tudok gyógyítani. Félő, hogy kedves húga is. Kérem, ha teheti minnél hamarabb hozza el hozzám!
Köszönöm
Markal"
Igaz, hazudtam. Pedig nem szokásom. De a cél érdekében ami már oly közel, bármit! Végül kiraktam a toronyból és eltüntettem a tornyom.
Biztosra veszem, hogy még találkozunk.
0
A
· 15 Oct 2009 (edited)- Felség, Mina hercegnő keresi Önt! - jelentette be a Red király szobája előtt álló őr, ahogy azt a formaságok megkövetelik. Elviharzottam mellette, majd intettem, hogy kimehet.
Red király az asztalánál ült, és néhány hivatalosnak tűnő iratot nézegetett.
- Apám! Beszélnünk kell! - szólaltam meg türelmetlenül.
- Hallgatlak, Mina lányom. - intett Red.
- Különös dolgok történnek udvarunkban és környékén.
- Hogy érted ezt?
- Emlékszel arra, amikor Nono eltűnt? Amikor visszakerült ide, nem emlékezett semmire. Tegnap éjjel pedig ismét történt valami, amire sem ő, sem én nem emlékszünk.
- Drága Mina lányom, nem lehet, hogy csak rosszat álmodtál?
- Nem, apám! Nézd meg a kezemet! - odaléptem az asztalhoz, és elé tartottam a kézfejemet. Red király vetett rá egy pillantást.
- Mit nézzek rajta? - kérdezte szórakozottan.
- Ezt itt! - böktem rá a tűszúrásra.
- Hogy került az rád, lányom?
- Nos, erről van szó! Nem tudom! S nővérem, Nono kezén ugyanilyen nyom éktelenkedik. Egyikünk sem emlékszik semmire. Mi történik itt, jó atyám?
Red király előredőlt, s összekulcsolt kezeire fektette az állát. Elgondolkodva meredt maga elé.
- Mina, már elmúltál húsz esztendős. Elég idős vagy ahhoz, hogy komolyabb dolgokról beszélgessek veled. Tudd meg, hogy ez a környék sosem volt biztonságos. Sötét időket élünk, errefelé mindig történnek rejtélyes dolgok. Eddig próbáltam nem tudomást venni erről, de nem tarthatlak benneteket örökké boldog tudatlanságban.
- Mit jelentsen ez, jó atyám? - kérdeztem, s valamiért rossz érzésem volt.
Red király szóra nyitotta a száját. Ekkor azonban kopogtattak, majd ismét az az őr lépett be.
- Felség, elnézését kérem, de sürgős és hivatalos ügyben érkeztek látogatói!
Képzelem, mennyire sürgős... - dohogtam magamban. - Annyira biztos nem, mint az, amiről beszélgettünk.
- Köszönöm! - intett apám, majd odafordult hozzám. - Lányom, sajnos meg kell szakítanunk a beszélgetésünket. Fontos dolgom van. Most csak annyit tudok tanácsolni, hogy SOHA ne menjetek ki az udvar területéről felügyelet nélkül. Könnyen bajba keveredhet két ilyen szép hercegnő, mint ti, és én belepusztulnék, ha bántódásotok esne.
- Értem, apám. Úgy lesz. - motyogtam.
Megöleltük egymást, aztán meghajoltam, és kimentem.
Az ajtó túloldalán két, nagyon hivatalos ábrázatú fickó állt. Visszanéztem rájuk a vállam fölött, és vágtam egy fintort.
Jaj de fontos maguknak, hogy apámat zargassák... Emiatt most be kellett fejezni a beszélgetésünket, és furdalhat a kíváncsiság, hogy mire utalhatott apám, amikor azt mondta, nem tarthat minket tovább tudatlanságban...
Red király az asztalánál ült, és néhány hivatalosnak tűnő iratot nézegetett.
- Apám! Beszélnünk kell! - szólaltam meg türelmetlenül.
- Hallgatlak, Mina lányom. - intett Red.
- Különös dolgok történnek udvarunkban és környékén.
- Hogy érted ezt?
- Emlékszel arra, amikor Nono eltűnt? Amikor visszakerült ide, nem emlékezett semmire. Tegnap éjjel pedig ismét történt valami, amire sem ő, sem én nem emlékszünk.
- Drága Mina lányom, nem lehet, hogy csak rosszat álmodtál?
- Nem, apám! Nézd meg a kezemet! - odaléptem az asztalhoz, és elé tartottam a kézfejemet. Red király vetett rá egy pillantást.
- Mit nézzek rajta? - kérdezte szórakozottan.
- Ezt itt! - böktem rá a tűszúrásra.
- Hogy került az rád, lányom?
- Nos, erről van szó! Nem tudom! S nővérem, Nono kezén ugyanilyen nyom éktelenkedik. Egyikünk sem emlékszik semmire. Mi történik itt, jó atyám?
Red király előredőlt, s összekulcsolt kezeire fektette az állát. Elgondolkodva meredt maga elé.
- Mina, már elmúltál húsz esztendős. Elég idős vagy ahhoz, hogy komolyabb dolgokról beszélgessek veled. Tudd meg, hogy ez a környék sosem volt biztonságos. Sötét időket élünk, errefelé mindig történnek rejtélyes dolgok. Eddig próbáltam nem tudomást venni erről, de nem tarthatlak benneteket örökké boldog tudatlanságban.
- Mit jelentsen ez, jó atyám? - kérdeztem, s valamiért rossz érzésem volt.
Red király szóra nyitotta a száját. Ekkor azonban kopogtattak, majd ismét az az őr lépett be.
- Felség, elnézését kérem, de sürgős és hivatalos ügyben érkeztek látogatói!
Képzelem, mennyire sürgős... - dohogtam magamban. - Annyira biztos nem, mint az, amiről beszélgettünk.
- Köszönöm! - intett apám, majd odafordult hozzám. - Lányom, sajnos meg kell szakítanunk a beszélgetésünket. Fontos dolgom van. Most csak annyit tudok tanácsolni, hogy SOHA ne menjetek ki az udvar területéről felügyelet nélkül. Könnyen bajba keveredhet két ilyen szép hercegnő, mint ti, és én belepusztulnék, ha bántódásotok esne.
- Értem, apám. Úgy lesz. - motyogtam.
Megöleltük egymást, aztán meghajoltam, és kimentem.
Az ajtó túloldalán két, nagyon hivatalos ábrázatú fickó állt. Visszanéztem rájuk a vállam fölött, és vágtam egy fintort.
Jaj de fontos maguknak, hogy apámat zargassák... Emiatt most be kellett fejezni a beszélgetésünket, és furdalhat a kíváncsiság, hogy mire utalhatott apám, amikor azt mondta, nem tarthat minket tovább tudatlanságban...
0
C
· 28 Oct 2009 (edited)- Hogy ezek az elkényeztetett kis hercegnőcskék... - gondoltam magamban mérgesen a folyosón baktatva - ha az ember segítene az sem jó, ha nem az sem. Bezzeg az éjszaka - mosolyodtam el -, az ismétlésért kiált, sőt, talán még fokozni is lehetne. Hogyan és hol is lehetne még csiklandósabb a kis hercegnő? Talán beszélnem kellene Hektorral egy kis szórakozásról... ő legalább tudja tartani a száját... mondjuk nyelv nélkül nekem is jobban menne
Kellemes gondolataimból az egyik hadnagy riasztott fel a sarkon befordulva.
- Lovag, a király hívatja rendkívüli tanácskozásra!
- Köszönöm, katona!
Biztos voltam benne, hogy az elmúlt napok különös eseményei lesznek a téma és persze szóba kerül az az átkozott torony is ismét. A torony... Gyermekkorom meséi jutottak eszembe róla, nem is csoda, hiszen gyermekkoromban történt meg hogy az öreg király - uralkodónk apja - hős lovagjai elűzték Markalt, a gonosz varázslót.
A monda szerint a varázsló annak idején a király udvarában dolgozott, megbecsült tagjaként a varázsló tanácsnak. Valami azonban történhetett kutatásai során, mert Markal hirtelen szakított az udvarral és saját tornyot építtetett magának az erdőben. Évekig élt ott magányában, azonban a környező erdőben furcsábbnál furcsább események terelték a figyelmet ismét a varázsló tornyára.
Rejtélyes eltűnések, furcsa álmok, hihetetlen beszámolók.
Egy napon azonban a király saját lánya tűnt el és a nyomok a toronyhoz vezettek, ahol meg is találták az ájult hercegnőt. Az összegyűlt lovagok kérdéseire válaszolva összefüggéstelen mondatait vihogások szakították meg. A király ott helyben elrendelte a varázsló kihallgatását, azonban a toronyba nem tudtak semmiképpen bejutni.
A király haragjában megparancsolta a torony romba döntését, azonban erre nem került sor, mert az ostromgépek felvonulásakor a torony egyszerűen eltűnt!
Máig senki nem hallott róla senki, ahogy Markalról sem. Egészen tegnapig, amikor is a falu egyik vadásza furcsa sötét tornyot fedezett fel az erdőben ami mintha a semmiből tűnt volna elő...
Kellemes gondolataimból az egyik hadnagy riasztott fel a sarkon befordulva.
- Lovag, a király hívatja rendkívüli tanácskozásra!
- Köszönöm, katona!
Biztos voltam benne, hogy az elmúlt napok különös eseményei lesznek a téma és persze szóba kerül az az átkozott torony is ismét. A torony... Gyermekkorom meséi jutottak eszembe róla, nem is csoda, hiszen gyermekkoromban történt meg hogy az öreg király - uralkodónk apja - hős lovagjai elűzték Markalt, a gonosz varázslót.
A monda szerint a varázsló annak idején a király udvarában dolgozott, megbecsült tagjaként a varázsló tanácsnak. Valami azonban történhetett kutatásai során, mert Markal hirtelen szakított az udvarral és saját tornyot építtetett magának az erdőben. Évekig élt ott magányában, azonban a környező erdőben furcsábbnál furcsább események terelték a figyelmet ismét a varázsló tornyára.
Rejtélyes eltűnések, furcsa álmok, hihetetlen beszámolók.
Egy napon azonban a király saját lánya tűnt el és a nyomok a toronyhoz vezettek, ahol meg is találták az ájult hercegnőt. Az összegyűlt lovagok kérdéseire válaszolva összefüggéstelen mondatait vihogások szakították meg. A király ott helyben elrendelte a varázsló kihallgatását, azonban a toronyba nem tudtak semmiképpen bejutni.
A király haragjában megparancsolta a torony romba döntését, azonban erre nem került sor, mert az ostromgépek felvonulásakor a torony egyszerűen eltűnt!
Máig senki nem hallott róla senki, ahogy Markalról sem. Egészen tegnapig, amikor is a falu egyik vadásza furcsa sötét tornyot fedezett fel az erdőben ami mintha a semmiből tűnt volna elő...
0
C
· 28 Oct 2009 (edited)3.
Rossz hír... valaki meglátta a tornyom előjönni a semmiből. De nem is ez a legrosszabb. Hanem, hogy mostanra a király megsejtette, hogy apja régi "barátja" visszatért.
-Azok a régi szép idők! - sóhajtok fel egyedül a fürdőmben kezemben egy kupa finom borral. Kicsiket kortyolgatva fontolgattam a most elém táruló tényeket.
-Na igen... a helyzet nem túl rózsás. Dehát mikor volt az? - kérdeztem magamtól. Aztán elmeerültem a habokban, hogy csak a fejem látszott ki. Régi emlékképek jöttek vissza.
6 éves lehettem és éppen a parasztok kölykei rúgtak vertek. Minden rúgás egyre jobban fájt. Hiába kiabáltam, könyörögtem, hogy hagyjanak semmit nem ért. Egyre csak vertek és csúfoltak:
-Korcs! Te féreg! Ostoba!- hangzottak vissza a gúnyos szavak, és a régi gyűlölet. Akkor történt először, hogy embert öltem. Pontosabban embereket. Úgy éreztem, hogy testem mintha lángra kapott volna és a következő pillanatban meg már a bántalmazóim hamuját hordta szét a szél. Megrémültem. Mi volt ez? Hogy csniáltam? Nem akartam!
-Boszorkány!!! - kiáltott fel egy asszony a távolból és futott felém kaszával. A félelemtől nem tudtam megmozdulni. De akkor egy talpig feketébe öltözött alak lépett az asszony és közém. A támadóm megrettent.
-Takarodj!- hangzott a védelmezőm szava ami ördögien vízhangzott szét. A nő elrohant. Védelmezőm felém fordult és legugolt. Levette a csukját és megpillantottam azt a csodálatos teremtést, akit ma is tiszta szívből imádok és áldom nevét. Erisz.
Felémnyújtotta karját és angyali hangon megszólított.
-Gyere, nem kell félned. - nem is féltem. Inkább rettegtem. Nem mertem odakúszni. Erre ő egy almát nyújtott felém. -Tessék, a tied. - félve elkaptam a kezéből. De nem haraptam bele. A nő látványa... valami Istenien hatott rám. Szemeivel oly szelíden nézett rám, és oly kedvesen mosolygott. A következő kép már az volt hogy az ölébe borulva zokogok. Vérvörösre sírtam a szemem. Piszkos voltam és büdös de ő mégis magához szorított.
-Ne aggódj... most már nem lesz semmi baj. Semmi baj. - itt véget ért az emlékkép.
A következő mikor 11 évesen egy másik világban, a fagyos hegyeken edzett.
Adott egy kést.
-Ha megsebzel vele, neked adom ezt a meleg köpenyt!-bökött hátra a fejével a köpenyre. Szó ami szó, igen jól jött volna mert csak egy szál nadrágban voltam. Emlékszem kegyetlen süvített a hideg szél ami csontig hatolt.
Többször is rátámadtam de ő a földrehajított mindahányszor. Újra átéltem amit rég. A földön vagyok és belém rúgnak. Újra és újra és újra. Miután egy óráig nézte mosolyogva a szenvedésem szigorú hangon rámszólt. Épp a földről keltem fel.
-Az edzésnek vége! Visszamegyünk a kastélyba! - ám nem érdekelt. Ő hátat fordított nekem és én hátba támadtam a kés hegye majdnem elérte a hátát mikor hirtelen megfordult, elkapta mind két kezem és a földre nyomott. Először mérgesen bámulta a már kékre fagyott testem.
- Tudom már mi lesz a neved. - mosolyodott el. -Markal. Így fognak hívni. - csalódottan vettem tudomásul, mivel nevem a sötét nyelven annyit tesz: kígyó.
- Kígyó? Kérem mester! Adjon még egy esélyt, de had ne viseljem ezt a nevet!-könyörögtem már térden állva sírva.
-Csitt... csitított halkan. A kígyó igaz, hogy alattomos állat, de ravasz is. Bár sok port kell nyeljen, mert a földön csúszik, de mindig eléri a célját. És mérge mindig halálos. - ezt már aközben mondta mikor már magához szorított és rám adta a meleg köpenyt.
Kiszáltam a fürdőmből és elkezdtem törölközni. Hirtelen kopogtak az ajtón. Magam köré csavartam a töröközőt.
-Szabad!- mondtam és egy őröm toppant be kihúzva magát.
-Nagyuram, levelet kapott, Tarkin báró pecsétje alatt.
-Olvasd fel!- szerencsés voltam. Ő nem egy olyan félnótás volt aki nem tudott olvasni.
"Drága barátom,
Mint bizonyára tudod, elérkezett az idő a 25 évente megtartandó gonosz tanácskozáshoz. Ez alkalommal az én kúriámban lesz. Bál, lakoma miegymás. Ja és ami a legfontosabb eljön a mi hőn szeretett úrnőnk. Tudom, hogy te nagyon is hőn imádod. Ezért kérlek, hogy gyere el. Félek, hogy Drákó végleg magához ragadja a hatalmat és letaszítja az úrnőnket. Nem hagyhatod!
Sok szeretettel várlak!
Jó barátod és testvéred:
Tarkin báró"
Drákó! Ez az a név amitől mindig kiráz a hideg és a gyűlölet. Egy darabig meredten néztem a katonát.
-Uram? - felriadtam és megráztam a fejem.
-Katona, csomagoljon! Utazok!
-Ilyen hamar? És mi lesz a...?
-Ne aggódj! Lehet lesz két útitársam! - vigyorodtam el. Aztán hátratettem a kezem és a szobámba mentem.
Már nincs visszaút. A hatalom az enyém lesz és se halandó se fajtámbeli nem állhat az utamba. Bosszúm beteljesül. A király és a lovagok leszármazottai megbánják, hogy elűztek!
Rossz hír... valaki meglátta a tornyom előjönni a semmiből. De nem is ez a legrosszabb. Hanem, hogy mostanra a király megsejtette, hogy apja régi "barátja" visszatért.
-Azok a régi szép idők! - sóhajtok fel egyedül a fürdőmben kezemben egy kupa finom borral. Kicsiket kortyolgatva fontolgattam a most elém táruló tényeket.
-Na igen... a helyzet nem túl rózsás. Dehát mikor volt az? - kérdeztem magamtól. Aztán elmeerültem a habokban, hogy csak a fejem látszott ki. Régi emlékképek jöttek vissza.
6 éves lehettem és éppen a parasztok kölykei rúgtak vertek. Minden rúgás egyre jobban fájt. Hiába kiabáltam, könyörögtem, hogy hagyjanak semmit nem ért. Egyre csak vertek és csúfoltak:
-Korcs! Te féreg! Ostoba!- hangzottak vissza a gúnyos szavak, és a régi gyűlölet. Akkor történt először, hogy embert öltem. Pontosabban embereket. Úgy éreztem, hogy testem mintha lángra kapott volna és a következő pillanatban meg már a bántalmazóim hamuját hordta szét a szél. Megrémültem. Mi volt ez? Hogy csniáltam? Nem akartam!
-Boszorkány!!! - kiáltott fel egy asszony a távolból és futott felém kaszával. A félelemtől nem tudtam megmozdulni. De akkor egy talpig feketébe öltözött alak lépett az asszony és közém. A támadóm megrettent.
-Takarodj!- hangzott a védelmezőm szava ami ördögien vízhangzott szét. A nő elrohant. Védelmezőm felém fordult és legugolt. Levette a csukját és megpillantottam azt a csodálatos teremtést, akit ma is tiszta szívből imádok és áldom nevét. Erisz.
Felémnyújtotta karját és angyali hangon megszólított.
-Gyere, nem kell félned. - nem is féltem. Inkább rettegtem. Nem mertem odakúszni. Erre ő egy almát nyújtott felém. -Tessék, a tied. - félve elkaptam a kezéből. De nem haraptam bele. A nő látványa... valami Istenien hatott rám. Szemeivel oly szelíden nézett rám, és oly kedvesen mosolygott. A következő kép már az volt hogy az ölébe borulva zokogok. Vérvörösre sírtam a szemem. Piszkos voltam és büdös de ő mégis magához szorított.
-Ne aggódj... most már nem lesz semmi baj. Semmi baj. - itt véget ért az emlékkép.
A következő mikor 11 évesen egy másik világban, a fagyos hegyeken edzett.
Adott egy kést.
-Ha megsebzel vele, neked adom ezt a meleg köpenyt!-bökött hátra a fejével a köpenyre. Szó ami szó, igen jól jött volna mert csak egy szál nadrágban voltam. Emlékszem kegyetlen süvített a hideg szél ami csontig hatolt.
Többször is rátámadtam de ő a földrehajított mindahányszor. Újra átéltem amit rég. A földön vagyok és belém rúgnak. Újra és újra és újra. Miután egy óráig nézte mosolyogva a szenvedésem szigorú hangon rámszólt. Épp a földről keltem fel.
-Az edzésnek vége! Visszamegyünk a kastélyba! - ám nem érdekelt. Ő hátat fordított nekem és én hátba támadtam a kés hegye majdnem elérte a hátát mikor hirtelen megfordult, elkapta mind két kezem és a földre nyomott. Először mérgesen bámulta a már kékre fagyott testem.
- Tudom már mi lesz a neved. - mosolyodott el. -Markal. Így fognak hívni. - csalódottan vettem tudomásul, mivel nevem a sötét nyelven annyit tesz: kígyó.
- Kígyó? Kérem mester! Adjon még egy esélyt, de had ne viseljem ezt a nevet!-könyörögtem már térden állva sírva.
-Csitt... csitított halkan. A kígyó igaz, hogy alattomos állat, de ravasz is. Bár sok port kell nyeljen, mert a földön csúszik, de mindig eléri a célját. És mérge mindig halálos. - ezt már aközben mondta mikor már magához szorított és rám adta a meleg köpenyt.
Kiszáltam a fürdőmből és elkezdtem törölközni. Hirtelen kopogtak az ajtón. Magam köré csavartam a töröközőt.
-Szabad!- mondtam és egy őröm toppant be kihúzva magát.
-Nagyuram, levelet kapott, Tarkin báró pecsétje alatt.
-Olvasd fel!- szerencsés voltam. Ő nem egy olyan félnótás volt aki nem tudott olvasni.
"Drága barátom,
Mint bizonyára tudod, elérkezett az idő a 25 évente megtartandó gonosz tanácskozáshoz. Ez alkalommal az én kúriámban lesz. Bál, lakoma miegymás. Ja és ami a legfontosabb eljön a mi hőn szeretett úrnőnk. Tudom, hogy te nagyon is hőn imádod. Ezért kérlek, hogy gyere el. Félek, hogy Drákó végleg magához ragadja a hatalmat és letaszítja az úrnőnket. Nem hagyhatod!
Sok szeretettel várlak!
Jó barátod és testvéred:
Tarkin báró"
Drákó! Ez az a név amitől mindig kiráz a hideg és a gyűlölet. Egy darabig meredten néztem a katonát.
-Uram? - felriadtam és megráztam a fejem.
-Katona, csomagoljon! Utazok!
-Ilyen hamar? És mi lesz a...?
-Ne aggódj! Lehet lesz két útitársam! - vigyorodtam el. Aztán hátratettem a kezem és a szobámba mentem.
Már nincs visszaút. A hatalom az enyém lesz és se halandó se fajtámbeli nem állhat az utamba. Bosszúm beteljesül. A király és a lovagok leszármazottai megbánják, hogy elűztek!
0
C
· 10 Nov 2009 (edited)Ledöbbentem... eddig azt hittem, hogy csak én hallom a galambokat. Na igen... makacs állatok haláluk után sem lehet a hangjukat elűzni.
-Csodálatos. Egyszerűen csodálatos... - mondtam meglepődve. - Ne haragudjon, de nem gondoltam volna magáról, hogy van ilyen téren tehetsége.
-Miről beszél? - kérdezett vissza a hercegnő kíváncsian, ahogy egy kíváncsi természetű emberhez illik.
-A varázslathoz. Tudja... nem sok ember van megáldva ezzel. Tulajdonképpen, maga kiváltságosnak mondható.
-Kiváltságosnak?
-Igen... - kortyoltam egyet a pezsgős poharamból. - Gondolom a lélekerejének köszönhetjük. Ha ajánlhatom... kezdjen el tanulni, mert még e téren sokra viheti. - láttam szemeit felcsillani. Akár a nincstelenek, mint mikor egy aranypénzt adnak nekik. Kényelmesen hátradőlt a székben és ivott a pezsgőből.
-Mi ez a hely? Még nem igazán láttam az erdőnek ezt a részét. - szelíden elmosolyodtam.
-Csodálatos ugye? Úgy gondoltam, hogy mivel a kezelése sikeres ezt meg kell ünnepelni és hol másutt lehetne ezt megtenni mint egy csendes békés helyen. - egy pillanatig eltűnődött majd körbepillantott kecsesen. Szinte öröm volt nézni milyen hiszékeny.
-Mondja, - szegezte nekem hirtelen a kérdését - jól tudom, hogy maga a tanács tagja volt sokáig?
-Igen. - bólintottam és előrehajoltam, két könyökömet az asztalkára raktam, két kezemet összekulcsolva.
-De szakított velük. Miért tette, ha tudhatom. - hát nem aranyos? Gondoltam magamban.
-Természetesen. Sok pletyka kering a pornép körében, de magának elmondom az igazságot. Talán nem hiszi de nem csak a varázslótanács tagja voltam, deee a maga családját is nagyon sokáig szolgáltam, mint udvari tanácsos és főpap.
De a sorsnak furcsa a humora, és megvádoltak azzal, hogy embereket rablok és vérüket iván fiatalságom megtartom. Persze ez egy hazugság volt. De inkább lemondtam a tisztségeimről és magányba vonultam. Sokszor akartak ugyan visszahívni, mikor kiderült, hogy hamis vádakkal dobálóztak. De nekem is volt méltóságom. Felépítettem hát a tornyom és itt éltem békében mind addig amíg... - itt elszorult a torkom. Köhögni kezdtem.
-Mi történt? Valami baj van? - kérdezte kedvesen és mégis oly rémülten a hercegnő. - hörpintettem egy nagyot és hangosat a poharamból és megráztam a fejem egy nagy nyelés után.
-Semmi... csak félrenyeltem. Na hol is tartottam? Ja igen! Szóval az ön apjának az apja uralkodott már, és az ő lánya ugyan abban a betegségben szenvedett mint maga vagy a kedves húga. Megtaláltam az erdőben már majdnemhogy holtan. Visszasegítettem a fényre. Három napon át tartott a kezelése, ugyan azt kapta mint amit ön is. Mikor újra kiraktam az erdőbe és a lovagok megtalálták rosszul értelmezték fáradt elméjének szavait. A király elrendelte elfogásomat majd végül a tornyom rombadöntését. De a vég elkerült, hála a leleményemnek. Ezért kell bujkálnom állandóan.
- Tragikus... - sütötte le a szemét szomorúan- nem hiszem hogy én kibírnám ilyen sok ideig egymagamban. Még ha csak pár napig is vagyok távol Minától, az is meg tud viselni.
- A sors mindenkinek más keresztet ad a nyakába, amit viselnie kell. Nekem ez jutott. - a szeme megtelt reménnyel. Valami ötlet pattanhatott ki a fejéből.
- Én tisztázhatnám. Visszaszerezhetném a becsületét. - már rég nem nevettem akkorát mint akkor. - Ez nem illő! Kinevetni a másikat.
- El... el... elnézést csak tudja attól tartok ez már nem ilyen egyszerű. Amint megtunák hol vagyok megöletnének.
-Óó... kár. - szomorodott el. Finoman felálltam a székemből odamentem hozzá és megöleltem kedvesen.
-Kedvesem... ne aggódjon. Maga még sokat fog nekem a jövőben segíteni. Tudom. - láttam az arcán újra felragyogni a reményt. De sajnos örömét meg kellett törnöm.
-Most jobb ha megy. Nekem is indulnom kell.
-Hová?- kérdezte ilyedten.
-Nos... máshol is vannak bajok amiket orvosolnom kell. De ígérem sietek vissza ahogy tudok.
-De mi lesz a kezeléssel? Mi lesz Minával? - milyen lelkiismeretes és aggódó nővér. Az ember álmában sem kívánhatna tökéletesebb teremtést.
-Gondoskodjon rólla, hogy sokat pihenjen és figyeljen rá mit eszik. Fontos, hogy a lehető legboldogabb legyen, mert annál több energia fog távozni a testéből. Így a veszélyes szint alatt fog maradni. Maga meg rendben lesz. Most menjen. - ő bólintott és egy szó nélül elváltunk.
-"Lám az apró hazugságok mikre nem képesek." - gondoltam magamban majd én is elindultam a hintóm fele ami már várt. Mielőtt beszáltam megparancsoltam, hogy a tornyom maradjon rejtve amíg vissza nem érek. Remélhetőleg ez elég lesz, hogy megóvjam. A labort is bezártam.
-Most majd meglátjuk! Meglátjuk, hogy Drákó vagy Markal fog uralkodni! Vajon a kígyó képes lesz- e legyőzni a sárkányt. - mondtam magamban miközben elindult a hintóm.
-Csodálatos. Egyszerűen csodálatos... - mondtam meglepődve. - Ne haragudjon, de nem gondoltam volna magáról, hogy van ilyen téren tehetsége.
-Miről beszél? - kérdezett vissza a hercegnő kíváncsian, ahogy egy kíváncsi természetű emberhez illik.
-A varázslathoz. Tudja... nem sok ember van megáldva ezzel. Tulajdonképpen, maga kiváltságosnak mondható.
-Kiváltságosnak?
-Igen... - kortyoltam egyet a pezsgős poharamból. - Gondolom a lélekerejének köszönhetjük. Ha ajánlhatom... kezdjen el tanulni, mert még e téren sokra viheti. - láttam szemeit felcsillani. Akár a nincstelenek, mint mikor egy aranypénzt adnak nekik. Kényelmesen hátradőlt a székben és ivott a pezsgőből.
-Mi ez a hely? Még nem igazán láttam az erdőnek ezt a részét. - szelíden elmosolyodtam.
-Csodálatos ugye? Úgy gondoltam, hogy mivel a kezelése sikeres ezt meg kell ünnepelni és hol másutt lehetne ezt megtenni mint egy csendes békés helyen. - egy pillanatig eltűnődött majd körbepillantott kecsesen. Szinte öröm volt nézni milyen hiszékeny.
-Mondja, - szegezte nekem hirtelen a kérdését - jól tudom, hogy maga a tanács tagja volt sokáig?
-Igen. - bólintottam és előrehajoltam, két könyökömet az asztalkára raktam, két kezemet összekulcsolva.
-De szakított velük. Miért tette, ha tudhatom. - hát nem aranyos? Gondoltam magamban.
-Természetesen. Sok pletyka kering a pornép körében, de magának elmondom az igazságot. Talán nem hiszi de nem csak a varázslótanács tagja voltam, deee a maga családját is nagyon sokáig szolgáltam, mint udvari tanácsos és főpap.
De a sorsnak furcsa a humora, és megvádoltak azzal, hogy embereket rablok és vérüket iván fiatalságom megtartom. Persze ez egy hazugság volt. De inkább lemondtam a tisztségeimről és magányba vonultam. Sokszor akartak ugyan visszahívni, mikor kiderült, hogy hamis vádakkal dobálóztak. De nekem is volt méltóságom. Felépítettem hát a tornyom és itt éltem békében mind addig amíg... - itt elszorult a torkom. Köhögni kezdtem.
-Mi történt? Valami baj van? - kérdezte kedvesen és mégis oly rémülten a hercegnő. - hörpintettem egy nagyot és hangosat a poharamból és megráztam a fejem egy nagy nyelés után.
-Semmi... csak félrenyeltem. Na hol is tartottam? Ja igen! Szóval az ön apjának az apja uralkodott már, és az ő lánya ugyan abban a betegségben szenvedett mint maga vagy a kedves húga. Megtaláltam az erdőben már majdnemhogy holtan. Visszasegítettem a fényre. Három napon át tartott a kezelése, ugyan azt kapta mint amit ön is. Mikor újra kiraktam az erdőbe és a lovagok megtalálták rosszul értelmezték fáradt elméjének szavait. A király elrendelte elfogásomat majd végül a tornyom rombadöntését. De a vég elkerült, hála a leleményemnek. Ezért kell bujkálnom állandóan.
- Tragikus... - sütötte le a szemét szomorúan- nem hiszem hogy én kibírnám ilyen sok ideig egymagamban. Még ha csak pár napig is vagyok távol Minától, az is meg tud viselni.
- A sors mindenkinek más keresztet ad a nyakába, amit viselnie kell. Nekem ez jutott. - a szeme megtelt reménnyel. Valami ötlet pattanhatott ki a fejéből.
- Én tisztázhatnám. Visszaszerezhetném a becsületét. - már rég nem nevettem akkorát mint akkor. - Ez nem illő! Kinevetni a másikat.
- El... el... elnézést csak tudja attól tartok ez már nem ilyen egyszerű. Amint megtunák hol vagyok megöletnének.
-Óó... kár. - szomorodott el. Finoman felálltam a székemből odamentem hozzá és megöleltem kedvesen.
-Kedvesem... ne aggódjon. Maga még sokat fog nekem a jövőben segíteni. Tudom. - láttam az arcán újra felragyogni a reményt. De sajnos örömét meg kellett törnöm.
-Most jobb ha megy. Nekem is indulnom kell.
-Hová?- kérdezte ilyedten.
-Nos... máshol is vannak bajok amiket orvosolnom kell. De ígérem sietek vissza ahogy tudok.
-De mi lesz a kezeléssel? Mi lesz Minával? - milyen lelkiismeretes és aggódó nővér. Az ember álmában sem kívánhatna tökéletesebb teremtést.
-Gondoskodjon rólla, hogy sokat pihenjen és figyeljen rá mit eszik. Fontos, hogy a lehető legboldogabb legyen, mert annál több energia fog távozni a testéből. Így a veszélyes szint alatt fog maradni. Maga meg rendben lesz. Most menjen. - ő bólintott és egy szó nélül elváltunk.
-"Lám az apró hazugságok mikre nem képesek." - gondoltam magamban majd én is elindultam a hintóm fele ami már várt. Mielőtt beszáltam megparancsoltam, hogy a tornyom maradjon rejtve amíg vissza nem érek. Remélhetőleg ez elég lesz, hogy megóvjam. A labort is bezártam.
-Most majd meglátjuk! Meglátjuk, hogy Drákó vagy Markal fog uralkodni! Vajon a kígyó képes lesz- e legyőzni a sárkányt. - mondtam magamban miközben elindult a hintóm.
0
A
· 15 Nov 2009 (edited)Úgy határoztam, szomszédos országunkban töltök néhány napot, mivel csodás operát játszanak. Egészen más, mint lánykoromban, akkor szüleim kíséretében, az ő szemükkel láttam a várost. Most kopottabb, porosabb, de számos izgató, megfejtésre váró titkot rejt. Szokatlan talán, így kísérő nélkül tölteni az időt egy alig ismert városban. De a céltalan kóborlások, kutató, kíváncsi pillantások, váratlan, tartózkodó vagy tolakodó, tapintatos vagy durva megszólítások izgalommal töltenek el. Meglepve, sőt mérgesen tapasztaltap, hogy az előadás gyalázatos és elkeserítő...Az ízlésemet, neveltetésemet sértő, a lelkemben élő ideákat feldúló operalátogatás után riadtan menekültem el.
Magyarország a hazugságok országa, ahol az egész hivatalos élet az igazság, a legkézzelfoghatóbb valóság folytonos letagadásából áll. Nemzeti önállóság, mikor a magyar király mindenekelőtt osztrák császár? Liberalizmus, mikor a nemzetiségekről egyetlen sor sincs a tankönyveinkben! Európa modern szellemi áramlatainak csak halvány fénye pislákol egynéhány nagyvárosunkban, az egész, úgy ahogy van nem más, sok évszázados korhadt feudalizmus! - gondoltam, miközben kint álltam a szobámhoz tartozó erkélyen és kicsit vágyakozva néztem a távolba.
Esténként a város gyorsan elcsendesedik, a Nap még visszanéz egy percre a havasok csúcsairól, de a szétszórt házak már álmosan gubbasztanak a patak fölötti hegyoldalban. Szerettem volna egy sétát tenni a városban, mielőtt visszautazom az országomba.. Az úton nem találkozom senkivel, hosszú, szürke ruhámban inkább csak árnyék voltam magam is.
Tovább sétáltam és igazán jó volt kicsit egyedül, saját magam lenni. Aztán később mintha egy kis kápolnát láttam volna... Oda mentem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt.
- Nem a Ti szórakozástokra vagyunk itt! Ha nem bírtok a gerjedelmetekkel, menjetek a kocsmák cafkáihoz!
- Az pénzbe kerül Atyám. S azoknak nem ilyen kemény a húsuk. - markolt bele a hóhér a lány szétfeszített combjába.
Hagyjátok! Töredelmesen bevallott mindent. A Sátánt holnap kiűzi belőle a máglya tüze. Közeleg az éjszaka, imával fogom tölteni. - mondta a szerzetes, s felmarkolva az írópulton heverő papírt kisietett.
A folyosón lógó kereszt előtt térdre rogyott. A homályos folyosót alig világították meg a nedvesen füstölgő fáklyák. A térdeplő szerzetes csak egy halkan mormogó fekete foltnak látszott...
Nem tudtam hova csöppentem, de mivel ez hasonló dolog, mint ami kis hazánkban történik velem folyamatosan, ezért kíváncsi lettem még jobban.
Mindig azt hittem, hogy a boszorkányok százéves vénségek, de ez itt még húsz sem lehet - gondoltam...
- Várj már, neked tényleg nincs lelked! Nem látod, hogy nincs magánál? - Szólt az egyik hóhér.
- Segíts leoldozni! - szólt rá a másik.
Óvatosan emelték le a keretről, támogatták a sarokba. A kimerült lány hátát a hideg, nedves falnak támasztva ültették le.
- Ne félj, most már nem bántunk! Hisz tudod, mi csak azt tesszük, amit mondanak nekünk.
- Mi nem tehetünk róla. - vigasztalta a lányt, miközben borral itatta egy cserépkorsóból.
A lány eltolta szájától a korsót, rámosolygott a mellette guggoló, őt itató legényre. Ajkán vércseppként csillant meg a bor. Aztán egyetlen mozdulattal lehúzta magáról a már amúgy is cafatokban lógó ruhát. A mögötte izzó parázs által megvilágítva ragyogó sudár test magasodott a két férfi fölé.
Tudtam és éreztem, hogy tennem kell valamit. Mi ez itt? Hol vagyok? - kicsit rémülten néztem magam elé... Közben arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne Markal, hátha Ő többet tud erről, vagy talán benne is van?
Magyarország a hazugságok országa, ahol az egész hivatalos élet az igazság, a legkézzelfoghatóbb valóság folytonos letagadásából áll. Nemzeti önállóság, mikor a magyar király mindenekelőtt osztrák császár? Liberalizmus, mikor a nemzetiségekről egyetlen sor sincs a tankönyveinkben! Európa modern szellemi áramlatainak csak halvány fénye pislákol egynéhány nagyvárosunkban, az egész, úgy ahogy van nem más, sok évszázados korhadt feudalizmus! - gondoltam, miközben kint álltam a szobámhoz tartozó erkélyen és kicsit vágyakozva néztem a távolba.
Esténként a város gyorsan elcsendesedik, a Nap még visszanéz egy percre a havasok csúcsairól, de a szétszórt házak már álmosan gubbasztanak a patak fölötti hegyoldalban. Szerettem volna egy sétát tenni a városban, mielőtt visszautazom az országomba.. Az úton nem találkozom senkivel, hosszú, szürke ruhámban inkább csak árnyék voltam magam is.
Tovább sétáltam és igazán jó volt kicsit egyedül, saját magam lenni. Aztán később mintha egy kis kápolnát láttam volna... Oda mentem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt.
- Nem a Ti szórakozástokra vagyunk itt! Ha nem bírtok a gerjedelmetekkel, menjetek a kocsmák cafkáihoz!
- Az pénzbe kerül Atyám. S azoknak nem ilyen kemény a húsuk. - markolt bele a hóhér a lány szétfeszített combjába.
Hagyjátok! Töredelmesen bevallott mindent. A Sátánt holnap kiűzi belőle a máglya tüze. Közeleg az éjszaka, imával fogom tölteni. - mondta a szerzetes, s felmarkolva az írópulton heverő papírt kisietett.
A folyosón lógó kereszt előtt térdre rogyott. A homályos folyosót alig világították meg a nedvesen füstölgő fáklyák. A térdeplő szerzetes csak egy halkan mormogó fekete foltnak látszott...
Nem tudtam hova csöppentem, de mivel ez hasonló dolog, mint ami kis hazánkban történik velem folyamatosan, ezért kíváncsi lettem még jobban.
Mindig azt hittem, hogy a boszorkányok százéves vénségek, de ez itt még húsz sem lehet - gondoltam...
- Várj már, neked tényleg nincs lelked! Nem látod, hogy nincs magánál? - Szólt az egyik hóhér.
- Segíts leoldozni! - szólt rá a másik.
Óvatosan emelték le a keretről, támogatták a sarokba. A kimerült lány hátát a hideg, nedves falnak támasztva ültették le.
- Ne félj, most már nem bántunk! Hisz tudod, mi csak azt tesszük, amit mondanak nekünk.
- Mi nem tehetünk róla. - vigasztalta a lányt, miközben borral itatta egy cserépkorsóból.
A lány eltolta szájától a korsót, rámosolygott a mellette guggoló, őt itató legényre. Ajkán vércseppként csillant meg a bor. Aztán egyetlen mozdulattal lehúzta magáról a már amúgy is cafatokban lógó ruhát. A mögötte izzó parázs által megvilágítva ragyogó sudár test magasodott a két férfi fölé.
Tudtam és éreztem, hogy tennem kell valamit. Mi ez itt? Hol vagyok? - kicsit rémülten néztem magam elé... Közben arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne Markal, hátha Ő többet tud erről, vagy talán benne is van?
0
C
· 18 Nov 2009 (edited)Részlet Markal naplójából:
Meglepetés meglepetés hátán... a hosszú évek kutatásai alatt teljesen elfelejtettem már milyen önfeledten tudnak örülni a gyarló emberek a meglepetéseknek.
Nono hercegnőben varázslói véna, ilyenre álmomban sem gondoltam volna.
Na, de itt az ideje, hogy kicsit arassak is a sok-sok vetéssel töltött év után. Ez a pár napos távollét pont megfelelő lesz arra, hogy kipróbáljam a kristály és az én kis kövecském hatalmát... ha minden jól megy, lassan nyugdíjba is mehetek... Ha-ha-ha!
Meglepetés meglepetés hátán... a hosszú évek kutatásai alatt teljesen elfelejtettem már milyen önfeledten tudnak örülni a gyarló emberek a meglepetéseknek.
Nono hercegnőben varázslói véna, ilyenre álmomban sem gondoltam volna.
Na, de itt az ideje, hogy kicsit arassak is a sok-sok vetéssel töltött év után. Ez a pár napos távollét pont megfelelő lesz arra, hogy kipróbáljam a kristály és az én kis kövecském hatalmát... ha minden jól megy, lassan nyugdíjba is mehetek... Ha-ha-ha!
0
C
· 7 Dec 2009 (edited)A hintóm csak úgy repült a döcögős úton. Mintha tényleg a fellegek közt suhantunk volna. Ahogy haladtunk, a táj úgy mutatta mindig más arcát.
Hol hatalmas nagy területen elterülő csodás rétek, hol sötét s rejtelmes erdőkön keresztül vezetett utunk. A kocsiban ülve furcsa gondolatok lettek
urrá elmémen.
"-Mi lesz ha már az én kezemben lesz a királyság? Mit csinálok utánna? " Kérdeztem magamtól félhangosan. Valószínű a sok évi magány kissé
megbolondított, mert mostanság elég sokat kérdezek önmagamtól. Elhesegettem a gondolatokat a fejemből és úgy döntöttem, jobb lesz ha lefekszem.
Így aztán végig nyúltam az ülésen amin kényelmesen ki tudtam nyújtózni olyan széles volt.
Az álom hamar rám talált és azokat az időket idézte fel mikor még a tanácsot szolgáltam. Mikor még élt bennem hit, hogy azok után amik velem történtek
talán az emberiség, mégsem érdemel pusztulást.
Egy gyönyörű virágzó, zöldellő kertben ültem ami egyébként emlékeim szerint a tanácsház mögött volt. A padon a jobbomon a főpapnő ült. A mágusok
tanácsának a feje. Csodaszép vörös hajú teremtés volt ő. A fehér ruhája gyönyörűen kiemelte a női alakját.
- Becsületre méltó dolog ám amit teszel. Különösen te Markal. Tudsz rólla?
-Én? - kérdeztem értetlenkedve - Miért?
-Azért mert téged nem erre neveltek. - Életemben ekkor ijedtem meg leginkább. "Most végem. Lebuktam!" gondoltam magamban, még a víz is levert. Ő látván reakciómat folytatta.
-Igen... tudok rólla. Tudom, hogy ki nevelt, hogy ki tanított és hogy mire. Mindent tudok róllad. - azt ő csak hitte. - Ezért tiszteletre méltó amit teszel.
Bár arra neveltek, hogy az embereket hajtsd rabszolgasroba, te ennek szöges ellentét teszed. - Mosolygott rám szelíden.
-Na igen... de szerintem a tanács többi tagja nem így gondolja. - gondoltam, hogy ha ő tudja, akkor a tanács minden tagja.
-Az lehet. Csak a tanács és köztem van egy nagy különbség.-mondta sejtelmesen. - Ők nem tudnak rólla. Ez a mi kis titkunk marad. Bármi történjék is.
Az álmomból az ébresztett, hogy egy döccenő miatt én a padról leestem a padlóra ahol jól bevágtam a fejem. Káromkodva felkeltem és kikiáltottam a kocsisra.
- Te, hogy ezer démon szaggason darabokra! Te ostoba! Mégis mi akart ez lenni? - ekkor éreztem meg, hogy a szekerünk áll.
- Sajnálom nagyúr. De azért álltam meg mert megérkeztünk az alagúthoz. - valóban. Elértük az alagutat ami átvezetett az én világomba.
Régen sok átjáró volt a sötét világba, de mindet lerombolták. Mára csak ez az egy maradt, de mivel egy félelmetes erdő veszi körül, senki se mer ide jönni.
- Akkor mire vársz még? Induljunk! - utasítottam a kocsist. Aki parancsomra elindított a lovakat.
Mikor beértünk a bralang száján, a mögöttünk lévő fényesebb világ, egyszerre csak elsötétült, és nem láttunk visszafelé. A kocsis lámpást gyújtott, hogy lásson
valamicskét. Aztán elindultunk. Volt egy rossz érzésem. Mintha valami követett volna bennünket. Sőt, még a bűzös lehelletét is éreztem a hintóban. De a kocsis is
tudta meg én is. Ha most megállunk, az az életünkbe is kerülhet. A távólból elveszett kalandorok ordítása, fájdalamas jajveszékelése hallatszott. Bolondok.
Olyan két órányi sötétségben való baktatás után, megláttuk az alagút végén lévő másik világot.
Amint kiértünk az alagútból, kiszáltam a hintóból és megcsodáltam e világot. A vérvörösre festett égbolt a fekete fákból álló erdők, a még annál is sötéttebb hegység.
Kicsordult egy könny a szememből.
- Kocsis! Végre hazaértem! Szép igaz? - kérdeztem és rásandítottam. Ő kicsit zavartan bólogatott.
- I... igen. Megigéző.
- Ne bámészkodj sokat! Látod azt a kastélyt? Oda vezet az utunk. Nyomás! - visszaszáltam a hintóba és megindultunk.
Kisvártatva oda is értünk. A kastéy ódon volt, külsejéről látszott, hogy már sok száz éve itt áll. Miután kiszáltam a hintóból, kocsisom elhajtott az istálok fele. Én
benyitottam a hatalmas bejárati ajtón. Előttem egy széles és hosszasan felfelé vezető lépcső. A tetején két sötét alak.
- Késtél, mint mindig! - vízhangzott egy férfi hang a lépcső tetejéről.
- Már hozzászokhattál volna 380 évnyi ismeretség után. - mondtam mosolyra húzva a számát. A két alak egymásba karolt és elindult lefelé a lépcsőn kecsesen. Mire észbe
kaptam a báró és a felesége már előttem állt.
- Ehhez nem lehet hozzászokni. - mondta barátságosan Tarkin és kezetnyújtott. Éltem a lehetőséggel és kezetfogtunk. Aztán a feleségére Dilia úrnőre vetettem tekintetem.
Szoknyája a földig ért fekete haja kontyba hátra volt fogva. Arca fehér.
- Dilia úrnő! Már legalább 200 éve nem láttam, de magát csak megszépítette az idő. - mondtam hízelgő hangon és meghajoltam.
- Ugyan már. Te minden nőnek ezt mondod. - nyújtotta nekem kecsesen a kezét. Finoman megfogtam, és megcsókoltam a kezet ami hideg volt mint a jég, ám mégis valami
hihetetlenül bársonyos.
- Hát... - mondtam sejtelmesen - a legtöbb nő akivel találkozom, általában nem éli meg azt, hogy ezt mondjam neki. - az úrnő finoman elkacagta magát. Halotti humor.
Ezt mindig csak a holtak értik. Az élők sosem érthetik meg.
- Sajnálatos módon, még nem mehetünk be a tanács terembe. Még várunk valakit. Fontos vendég... deee ahogy hallom, már itt is van. - mondta a báró. Az ajtó nyílt és egy
részegen tántorgó nő jött be rajta.
- Te... tesvéreim... keblemre!- mondta részegen a nő.
- Fiara, tényleg ennyire részeg vagy? - kérdeztem már majdnem nevetve. Egy pillanatig bárgyun bámult ránk majd tekintete hirtelen kitisztult és kiegyenesedett teste.
- Ugyan dehogy! Csak nem hiszed, hogy a tűz mesterének megárt az a röpke 5 üveg pálinka! - mondta dicsekvően. Na igen. Ő volt Fiara a mi kis "hugicánk". Az úrnő úgy
döntött, hogy egy lány jó hatással lesz a ránk. Hát... nem így volt, de mi szerettük Fiará - t. Hosszú vörös haja a háta közepéig lógott le és nagy kebleit egy fekete betakarta a ruhadarab
ami a hasából már semmit nem takart. Ő tipikusan a szép nők közé tartozott.
- Ürölök, hogy látlak. - mondta a báró, és Fiará-t nagy szeretettel átölelte. Én is megtettem ugyan ezt, hisz már idejét sem tudom mikor láttam.
- Na akkor mi lesz? Megszivatjuk Drákót? - kérdezte Fiara.
- Igen... de biztos jól vagy? - kérdeztem tőlle kétkedve. Erre ő felvonta az egyik szemöldökét, és kikérő hangnemen válaszolt.
- Persze! - a mondata után csuklott egyet és a szájából egy vékony lángcsóva csapott ki. Elpirult szégyenében és zavartan kacagott.
Végül elindultunk a tanács terembe. Az úton át Fiara ment legelől a báró és én háta mögött.
- Na és miujság a hölgyekkel Markal? Van már feleséged? - pedig ő is jól tudja, hogy nekem nő nem kell. Egyet kivéve persze.
- Nincs. - erre elmosolyodott gúnyosan.
- Mindjárt gondoltam. Pedig már elég öreg vagy! - mondta kötekedően.
- Még mindig jobb mintha a 9 férjét tüzelné el dühében. - tette hozzá vicceskedve a báró. Fiara erre mérgesen hátraszólt.
- Hé csak a 8 ik. Meg különben is. Semmi közötök hozzá, kis taknyosok. - a báróval egymásra néztünk. Egyre gondoltunk előre léptünk és megragadtuk Fiara karját majd megemeltük.
- Tanítsuk móresre a kis húgunkat. - és elkezdtük finoman vakarni a hónalját. Ettől Nevetésben tört ki.
- Ne MÁÁÁÁR! ÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁÁHÁHÁHÁHÁ! EZ NEM FEEEHEEHEHEHERRR HEHEHEHEHEHEHEHEHEHEHE! - nevetett. Mi ketten nagyon élveztük a kis játékot.
- Na mivan most nem vagy olyan szemtelen? - kérdezte a báró gúnyosan vigyorogva. Fiara nem igazán tudott válaszolni. Jelenleg.
-ÁÁÁÁÁÁÁ!Hahahahahaha, Neeheheheheh bocsiihihihihihi hihihihihihihihihihihihi! - aztán valahogy elértünk a tanácsterem ajtaja elé. Ott ahogy tartottam Fiarát, véletlen rákönyökölem
a kilincsre és az ajtó benyílott velünk. Mind hárman a földre estünk mindenki minket bámult. Mind hárman a szégyentől égő vigyorral tekintettünk fel és keltünk fel a földről.
A báró elvált tőllünk, hogy elmondja a nyitó beszédét, én meg Fiará val elvegyültem a tömegben. Majd megáltunk az emelvényhez közel ahol a báró beszélni fog.
- Félsz testvér?- kérdezte Fiara.
- Nem tudom, hogy amit érzek félelem e, vagy más. - néztem le rá e bizonytalan mondattal. A vállamra csapott egy nagyot.
- Ne félj tesó! Bármi is lesz mi ketten melleted állunk majd. Meg még tudod, hogy ki! - kacsintott felém. Erisz re célzott. Persze hogy rá.
- Kösz. Ez sokat segít. - mondtam neki, de egy cseppet sem sikerült megnyugodnom.
A báró felált az emelvényre. Na végre! Kezdődik! Most minden elválik.
Hol hatalmas nagy területen elterülő csodás rétek, hol sötét s rejtelmes erdőkön keresztül vezetett utunk. A kocsiban ülve furcsa gondolatok lettek
urrá elmémen.
"-Mi lesz ha már az én kezemben lesz a királyság? Mit csinálok utánna? " Kérdeztem magamtól félhangosan. Valószínű a sok évi magány kissé
megbolondított, mert mostanság elég sokat kérdezek önmagamtól. Elhesegettem a gondolatokat a fejemből és úgy döntöttem, jobb lesz ha lefekszem.
Így aztán végig nyúltam az ülésen amin kényelmesen ki tudtam nyújtózni olyan széles volt.
Az álom hamar rám talált és azokat az időket idézte fel mikor még a tanácsot szolgáltam. Mikor még élt bennem hit, hogy azok után amik velem történtek
talán az emberiség, mégsem érdemel pusztulást.
Egy gyönyörű virágzó, zöldellő kertben ültem ami egyébként emlékeim szerint a tanácsház mögött volt. A padon a jobbomon a főpapnő ült. A mágusok
tanácsának a feje. Csodaszép vörös hajú teremtés volt ő. A fehér ruhája gyönyörűen kiemelte a női alakját.
- Becsületre méltó dolog ám amit teszel. Különösen te Markal. Tudsz rólla?
-Én? - kérdeztem értetlenkedve - Miért?
-Azért mert téged nem erre neveltek. - Életemben ekkor ijedtem meg leginkább. "Most végem. Lebuktam!" gondoltam magamban, még a víz is levert. Ő látván reakciómat folytatta.
-Igen... tudok rólla. Tudom, hogy ki nevelt, hogy ki tanított és hogy mire. Mindent tudok róllad. - azt ő csak hitte. - Ezért tiszteletre méltó amit teszel.
Bár arra neveltek, hogy az embereket hajtsd rabszolgasroba, te ennek szöges ellentét teszed. - Mosolygott rám szelíden.
-Na igen... de szerintem a tanács többi tagja nem így gondolja. - gondoltam, hogy ha ő tudja, akkor a tanács minden tagja.
-Az lehet. Csak a tanács és köztem van egy nagy különbség.-mondta sejtelmesen. - Ők nem tudnak rólla. Ez a mi kis titkunk marad. Bármi történjék is.
Az álmomból az ébresztett, hogy egy döccenő miatt én a padról leestem a padlóra ahol jól bevágtam a fejem. Káromkodva felkeltem és kikiáltottam a kocsisra.
- Te, hogy ezer démon szaggason darabokra! Te ostoba! Mégis mi akart ez lenni? - ekkor éreztem meg, hogy a szekerünk áll.
- Sajnálom nagyúr. De azért álltam meg mert megérkeztünk az alagúthoz. - valóban. Elértük az alagutat ami átvezetett az én világomba.
Régen sok átjáró volt a sötét világba, de mindet lerombolták. Mára csak ez az egy maradt, de mivel egy félelmetes erdő veszi körül, senki se mer ide jönni.
- Akkor mire vársz még? Induljunk! - utasítottam a kocsist. Aki parancsomra elindított a lovakat.
Mikor beértünk a bralang száján, a mögöttünk lévő fényesebb világ, egyszerre csak elsötétült, és nem láttunk visszafelé. A kocsis lámpást gyújtott, hogy lásson
valamicskét. Aztán elindultunk. Volt egy rossz érzésem. Mintha valami követett volna bennünket. Sőt, még a bűzös lehelletét is éreztem a hintóban. De a kocsis is
tudta meg én is. Ha most megállunk, az az életünkbe is kerülhet. A távólból elveszett kalandorok ordítása, fájdalamas jajveszékelése hallatszott. Bolondok.
Olyan két órányi sötétségben való baktatás után, megláttuk az alagút végén lévő másik világot.
Amint kiértünk az alagútból, kiszáltam a hintóból és megcsodáltam e világot. A vérvörösre festett égbolt a fekete fákból álló erdők, a még annál is sötéttebb hegység.
Kicsordult egy könny a szememből.
- Kocsis! Végre hazaértem! Szép igaz? - kérdeztem és rásandítottam. Ő kicsit zavartan bólogatott.
- I... igen. Megigéző.
- Ne bámészkodj sokat! Látod azt a kastélyt? Oda vezet az utunk. Nyomás! - visszaszáltam a hintóba és megindultunk.
Kisvártatva oda is értünk. A kastéy ódon volt, külsejéről látszott, hogy már sok száz éve itt áll. Miután kiszáltam a hintóból, kocsisom elhajtott az istálok fele. Én
benyitottam a hatalmas bejárati ajtón. Előttem egy széles és hosszasan felfelé vezető lépcső. A tetején két sötét alak.
- Késtél, mint mindig! - vízhangzott egy férfi hang a lépcső tetejéről.
- Már hozzászokhattál volna 380 évnyi ismeretség után. - mondtam mosolyra húzva a számát. A két alak egymásba karolt és elindult lefelé a lépcsőn kecsesen. Mire észbe
kaptam a báró és a felesége már előttem állt.
- Ehhez nem lehet hozzászokni. - mondta barátságosan Tarkin és kezetnyújtott. Éltem a lehetőséggel és kezetfogtunk. Aztán a feleségére Dilia úrnőre vetettem tekintetem.
Szoknyája a földig ért fekete haja kontyba hátra volt fogva. Arca fehér.
- Dilia úrnő! Már legalább 200 éve nem láttam, de magát csak megszépítette az idő. - mondtam hízelgő hangon és meghajoltam.
- Ugyan már. Te minden nőnek ezt mondod. - nyújtotta nekem kecsesen a kezét. Finoman megfogtam, és megcsókoltam a kezet ami hideg volt mint a jég, ám mégis valami
hihetetlenül bársonyos.
- Hát... - mondtam sejtelmesen - a legtöbb nő akivel találkozom, általában nem éli meg azt, hogy ezt mondjam neki. - az úrnő finoman elkacagta magát. Halotti humor.
Ezt mindig csak a holtak értik. Az élők sosem érthetik meg.
- Sajnálatos módon, még nem mehetünk be a tanács terembe. Még várunk valakit. Fontos vendég... deee ahogy hallom, már itt is van. - mondta a báró. Az ajtó nyílt és egy
részegen tántorgó nő jött be rajta.
- Te... tesvéreim... keblemre!- mondta részegen a nő.
- Fiara, tényleg ennyire részeg vagy? - kérdeztem már majdnem nevetve. Egy pillanatig bárgyun bámult ránk majd tekintete hirtelen kitisztult és kiegyenesedett teste.
- Ugyan dehogy! Csak nem hiszed, hogy a tűz mesterének megárt az a röpke 5 üveg pálinka! - mondta dicsekvően. Na igen. Ő volt Fiara a mi kis "hugicánk". Az úrnő úgy
döntött, hogy egy lány jó hatással lesz a ránk. Hát... nem így volt, de mi szerettük Fiará - t. Hosszú vörös haja a háta közepéig lógott le és nagy kebleit egy fekete betakarta a ruhadarab
ami a hasából már semmit nem takart. Ő tipikusan a szép nők közé tartozott.
- Ürölök, hogy látlak. - mondta a báró, és Fiará-t nagy szeretettel átölelte. Én is megtettem ugyan ezt, hisz már idejét sem tudom mikor láttam.
- Na akkor mi lesz? Megszivatjuk Drákót? - kérdezte Fiara.
- Igen... de biztos jól vagy? - kérdeztem tőlle kétkedve. Erre ő felvonta az egyik szemöldökét, és kikérő hangnemen válaszolt.
- Persze! - a mondata után csuklott egyet és a szájából egy vékony lángcsóva csapott ki. Elpirult szégyenében és zavartan kacagott.
Végül elindultunk a tanács terembe. Az úton át Fiara ment legelől a báró és én háta mögött.
- Na és miujság a hölgyekkel Markal? Van már feleséged? - pedig ő is jól tudja, hogy nekem nő nem kell. Egyet kivéve persze.
- Nincs. - erre elmosolyodott gúnyosan.
- Mindjárt gondoltam. Pedig már elég öreg vagy! - mondta kötekedően.
- Még mindig jobb mintha a 9 férjét tüzelné el dühében. - tette hozzá vicceskedve a báró. Fiara erre mérgesen hátraszólt.
- Hé csak a 8 ik. Meg különben is. Semmi közötök hozzá, kis taknyosok. - a báróval egymásra néztünk. Egyre gondoltunk előre léptünk és megragadtuk Fiara karját majd megemeltük.
- Tanítsuk móresre a kis húgunkat. - és elkezdtük finoman vakarni a hónalját. Ettől Nevetésben tört ki.
- Ne MÁÁÁÁR! ÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁÁHÁHÁHÁHÁ! EZ NEM FEEEHEEHEHEHERRR HEHEHEHEHEHEHEHEHEHEHE! - nevetett. Mi ketten nagyon élveztük a kis játékot.
- Na mivan most nem vagy olyan szemtelen? - kérdezte a báró gúnyosan vigyorogva. Fiara nem igazán tudott válaszolni. Jelenleg.
-ÁÁÁÁÁÁÁ!Hahahahahaha, Neeheheheheh bocsiihihihihihi hihihihihihihihihihihihi! - aztán valahogy elértünk a tanácsterem ajtaja elé. Ott ahogy tartottam Fiarát, véletlen rákönyökölem
a kilincsre és az ajtó benyílott velünk. Mind hárman a földre estünk mindenki minket bámult. Mind hárman a szégyentől égő vigyorral tekintettünk fel és keltünk fel a földről.
A báró elvált tőllünk, hogy elmondja a nyitó beszédét, én meg Fiará val elvegyültem a tömegben. Majd megáltunk az emelvényhez közel ahol a báró beszélni fog.
- Félsz testvér?- kérdezte Fiara.
- Nem tudom, hogy amit érzek félelem e, vagy más. - néztem le rá e bizonytalan mondattal. A vállamra csapott egy nagyot.
- Ne félj tesó! Bármi is lesz mi ketten melleted állunk majd. Meg még tudod, hogy ki! - kacsintott felém. Erisz re célzott. Persze hogy rá.
- Kösz. Ez sokat segít. - mondtam neki, de egy cseppet sem sikerült megnyugodnom.
A báró felált az emelvényre. Na végre! Kezdődik! Most minden elválik.
0
S
· 12 Jan 2010 (edited)Mindeközben a környék leghírhedtebb banditája (akinek a nevét tyúktolvajtól a főkamarásig mindenki tisztelettel ejti) oldalán hű csatlóssával -valamint a környék legjobb lovával- éppen kelet felé vágtatott. Az újonnan szerzett jószágot a szolga ülte meg: öt szamár árát érte a vásáron, de még így orrhosszal rávert az amin a gazdája ült, hiszen azt a futtatópályákról lopta el majd' két évvel ezelőtt, ahol is futamelső volt.
Hősünk, aki különösen impozánsan festett fekete köpenyével és hetyke bajszával álarca és vonzó mosolya között (na de nem akarom magamat tovább dícsérni) az út szélén lelassított, hogy lassú lépéssel az erdőbe tudjon hatolni. Most hogy már a sűrűben jártak, elkezdte kioldozni a kalapját és levetni a köpenyét - most hogy a civilizációtól távol jártak, a tolvaj (miután előtte gondosan tett róla, hogy tettesként felismerjék) ügyesen visszavedlett rendes polgárrá.
Átvetettem a köpenyt a ló oldalán, és a jól végzett munka örömével szólítottam meg a társamat:
- Nagyon szótlan lettél, Jancsó. Ez eddig nem volt szokásod. Csak nem a lovon kemény az ülés?
Az inasra két várossal odébb tettem szert, és találatként igazi főnyeremény volt. Egy városszéli fogadóban bukkantam rá, honnan éppen kis híján kihajították, mert rajtakapták hogy dézsmálja a raktárat, de ő egy trükkel kereket oldott előlük, és bottal üthették volna a nyomát ha nem egyenest az én karjaimba menekül. Ha meg is ijedt tőlem, oka nem volt rá: nemhogy az őrség kezére adtam volna (valójában ez meg sem fordult a fejemben, magam sem lévén velük baráti viszonyban), de még én tartottam magam szerencsésnek, amiért hajlandó volt a szolgálatomba vonulni. Jó eszű, ügyes kezű fickó volt, aki éppúgy tudott segíteni magán, ha a szükség úgy hozta, mint én magam.
A szeplős, nyakigláb fiú rám vigyorgott:
- A' lóval már megbékélnénk, uram, csak az nem megy a fejembe, hogy' hogy hagyhatta ott a városban ahónét továbbáltunk azt a remek kis fruskát, akiért úgy odavolt korábban?
Egy pillanatig eltartott, mire felfogtam hogy miről is beszél, de rögtön Összeszaladt a szemöldököm. Ha látta is tekintetemen a gyanakvást, csak Jancsó becsületes arca nézett rám vissza rám, így hát kénytelen voltam megadni magam egy sóhajjal.
- Nem értheted ezt te, Jancsó, sok ez a te fejednek. Ott az apja, aztán meg, én is a törvénytől üldözött vagyok; de ha még nem is lennék, nem ölhetem meg az apját annak akit szeretek, de nem is bocsájtok meg annak aki az én családomat meghurcoltatta. A családom becsületéért csak án állhatok bosszút, és a szerelemnél előbbre való a kötelesség.
Jancsó megvakarta a fejét (nem rossz trükk, tekintve hogy így már csak fél kézzel kapaszkodott, dacára hogy először ült lovon):
- 'Nemtom, uram. A kötelesség az olyan hogy csak eléri az embert, a lány az meg itt van.
Szándékom ellenére is kis híján elnevettem magam ezen a logikán, ha el nem halgattatott volna hirtelen a látvány ami a szemünk elé tárult. A vízeséshez érve egy magas, karcsú leány vált láthatóvá, amint éppen felült a fűben - meztelenül tetőtől talpig. Egy egyenruhás alakot ölelgetett, aki a ruhája alapján a lovagság egyik tagjának nézett ki.
Jancsót gyorsan csendre intettem.
- Pattanj le a lóról, Jancsó, és óvatosan lépj. Ezeket most megtréfáljuk. Pénz is lehet náluk, és még úgysem volt időm borsot törni a katonaság orra alá, amióta ide érkeztünk.
*****
XN nevetve szaladt fel a domboldalon. Felfrissülve az előbbi elégedett mosollyal nyúlt a ruhája után.
Aminek hűlt helye volt.
Nevetés hangzott a fák közül. XN dühösen pördült körbe.
- Ejnye, ifjú szerelmesek, óvatosabbak is lehettetek volna. Nem tudtátok, hogy ez a környék Velliscau Gróf, a Vörös Rózsa vadászterülete? Kilenc banditám itt vár a fák között, és habozás nélkül megrohannak ha nem adjátok át az értékeiteket. De aggódjatok, ha nem ellenkeztek, akkor szabadon eltávozhattok. Nos, mit szólsz, lovag?
Kiléptem a fák közül, meglebbentve a köpenyemet, egyik karom az oldalamon a kardhüvely mellett miközben fél kezemmel megsodortam a bajszomat, szokásomhoz híven a maximális hatás elérése végett.
A lovag - eddig nem láthattam az arcát - mostanra feláált a földről és egyenesen a szemembe nézett.
- Hát te? - kérdezte Bert lovag.
- Hát te? - kérdeztem én.
Hősünk, aki különösen impozánsan festett fekete köpenyével és hetyke bajszával álarca és vonzó mosolya között (na de nem akarom magamat tovább dícsérni) az út szélén lelassított, hogy lassú lépéssel az erdőbe tudjon hatolni. Most hogy már a sűrűben jártak, elkezdte kioldozni a kalapját és levetni a köpenyét - most hogy a civilizációtól távol jártak, a tolvaj (miután előtte gondosan tett róla, hogy tettesként felismerjék) ügyesen visszavedlett rendes polgárrá.
Átvetettem a köpenyt a ló oldalán, és a jól végzett munka örömével szólítottam meg a társamat:
- Nagyon szótlan lettél, Jancsó. Ez eddig nem volt szokásod. Csak nem a lovon kemény az ülés?
Az inasra két várossal odébb tettem szert, és találatként igazi főnyeremény volt. Egy városszéli fogadóban bukkantam rá, honnan éppen kis híján kihajították, mert rajtakapták hogy dézsmálja a raktárat, de ő egy trükkel kereket oldott előlük, és bottal üthették volna a nyomát ha nem egyenest az én karjaimba menekül. Ha meg is ijedt tőlem, oka nem volt rá: nemhogy az őrség kezére adtam volna (valójában ez meg sem fordult a fejemben, magam sem lévén velük baráti viszonyban), de még én tartottam magam szerencsésnek, amiért hajlandó volt a szolgálatomba vonulni. Jó eszű, ügyes kezű fickó volt, aki éppúgy tudott segíteni magán, ha a szükség úgy hozta, mint én magam.
A szeplős, nyakigláb fiú rám vigyorgott:
- A' lóval már megbékélnénk, uram, csak az nem megy a fejembe, hogy' hogy hagyhatta ott a városban ahónét továbbáltunk azt a remek kis fruskát, akiért úgy odavolt korábban?
Egy pillanatig eltartott, mire felfogtam hogy miről is beszél, de rögtön Összeszaladt a szemöldököm. Ha látta is tekintetemen a gyanakvást, csak Jancsó becsületes arca nézett rám vissza rám, így hát kénytelen voltam megadni magam egy sóhajjal.
- Nem értheted ezt te, Jancsó, sok ez a te fejednek. Ott az apja, aztán meg, én is a törvénytől üldözött vagyok; de ha még nem is lennék, nem ölhetem meg az apját annak akit szeretek, de nem is bocsájtok meg annak aki az én családomat meghurcoltatta. A családom becsületéért csak án állhatok bosszút, és a szerelemnél előbbre való a kötelesség.
Jancsó megvakarta a fejét (nem rossz trükk, tekintve hogy így már csak fél kézzel kapaszkodott, dacára hogy először ült lovon):
- 'Nemtom, uram. A kötelesség az olyan hogy csak eléri az embert, a lány az meg itt van.
Szándékom ellenére is kis híján elnevettem magam ezen a logikán, ha el nem halgattatott volna hirtelen a látvány ami a szemünk elé tárult. A vízeséshez érve egy magas, karcsú leány vált láthatóvá, amint éppen felült a fűben - meztelenül tetőtől talpig. Egy egyenruhás alakot ölelgetett, aki a ruhája alapján a lovagság egyik tagjának nézett ki.
Jancsót gyorsan csendre intettem.
- Pattanj le a lóról, Jancsó, és óvatosan lépj. Ezeket most megtréfáljuk. Pénz is lehet náluk, és még úgysem volt időm borsot törni a katonaság orra alá, amióta ide érkeztünk.
*****
XN nevetve szaladt fel a domboldalon. Felfrissülve az előbbi elégedett mosollyal nyúlt a ruhája után.
Aminek hűlt helye volt.
Nevetés hangzott a fák közül. XN dühösen pördült körbe.
- Ejnye, ifjú szerelmesek, óvatosabbak is lehettetek volna. Nem tudtátok, hogy ez a környék Velliscau Gróf, a Vörös Rózsa vadászterülete? Kilenc banditám itt vár a fák között, és habozás nélkül megrohannak ha nem adjátok át az értékeiteket. De aggódjatok, ha nem ellenkeztek, akkor szabadon eltávozhattok. Nos, mit szólsz, lovag?
Kiléptem a fák közül, meglebbentve a köpenyemet, egyik karom az oldalamon a kardhüvely mellett miközben fél kezemmel megsodortam a bajszomat, szokásomhoz híven a maximális hatás elérése végett.
A lovag - eddig nem láthattam az arcát - mostanra feláált a földről és egyenesen a szemembe nézett.
- Hát te? - kérdezte Bert lovag.
- Hát te? - kérdeztem én.
0
A
· 17 Jan 2010 (edited)XN gyorsan feltalálta magát, nem jött zavarba, kisajátította Bert Fehér ingjét, ami combközépig ért neki.
Mellei szemtelenül feszítették a vékony vásznat, a két nyitott gomb miatt Bert beláthatott a dombok közötti bársonyos völgyet. Amikor a lány megfordult egy tekintélyt parancsoló férfit látott, aki ezüsthímzésű fekete bársonykabátot viselt, szűk nadrágja lovaglásban edzett, izmos combokat sejtetett. Csak lábbelije volt szándékoltan egyszerű, hiányzott orráról a lábszárhoz kapcsolható, előkelő, bár nem túl kényelmes kétarasznyi csúcs. Övéről míves tarsoly lógott, mint a legelőkelőbbeknek, meg bármely vásárban kapható, egyszerű, durva faragású olvasó.
Ki vagy? - kaptam fel a harcos kardot.
- Ne félj! Nincs nálam fegyver. - válaszolta a titokzatos alak.
Máskor évente nem téved erre ember. Most kettő is - morgott Bert
- Egyedül vagy? - gyanakodtam.
- Nem, nem vagyok egyedül.
- Még is mit akartok itt? - kérdeztem dühösen.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte szándékosan némi gúnnyal Shadow
- Te nő vagy!?
- Gratulálok mester! Ezt jól kigondolta.
- A haj, a mellek, a puha bőr. Erre gondoltam.
XN hallgatott, nehezére esett beismerni, hogy a lelke, a lelke az túl férfias. S azt, hogy nő túl sokszor, túl sok férfitól hallotta már, akiket bosszantott, hogy egy nő áll mellettük kivont karddal a csatában. De ez most más.
- Akár el is mehetek. Nem kell nekem itt állnom karddal, vagy lándzsával a kezemben
XN, Bert előtt állt, kezét a vállára tette, és mélyen a szemébe nézett.
- A törzsek között az a szokás, hogy sohasem házasodnak. De mielőtt elmennének a háborúba mindegyik társat választ magának egy szertartáson. Szerelmeskednek, aztán másnap ellovagolnak a csatába. A férfiak és a nők is harcosok. Nem érnek meg hosszú kort, de a csaták előtt gondoskodnak arról, hogy folytatódjék az életük. - beharapta az ajkát, és remélte, hogy eleget mondott.
- Kényelmetlen lenne neked velem? - akarta tudni XN
- Nem. - válaszolta a fiú lehajtott fejjel.
- Kényelmetlen neked, hogy én tapasztaltabb vagyok?
- Egyáltalán nem.
- Jó, akkor megosztok veled mindent, amit tudok.
Bert felnézett rá. Gyengéden csókolta meg. Édes csók volt,olyan amilyenről mindig is álmodott, aztán a következő egy kicsit több mint édes, és egy kicsit más is.
XN átkarolta a fiú nyakát, szorosan hozzásimult, mintha egész életében ezért a pillanatért élt volna, várt volna, vágyakozott volna.
Bert, aki akármennyire is szerette volna kiverni fejéből Minát, nem tudta, túlságosan is sokat gondolt rá.
Xn szemébe nézett és azt mondta:
- Te egy Isten nő vagy, te vagy a minden. Gyönyörű és izgató egyben, de van valaki, aki talán vár még rám és én is érzek a szívemben, valami kimondhatatlan szenvedélyt iránta.
Közben Shadow és Jancsó pár lépéssel hátrébb halkan suttogtak, hogy vajon mit tehetnének...
Mellei szemtelenül feszítették a vékony vásznat, a két nyitott gomb miatt Bert beláthatott a dombok közötti bársonyos völgyet. Amikor a lány megfordult egy tekintélyt parancsoló férfit látott, aki ezüsthímzésű fekete bársonykabátot viselt, szűk nadrágja lovaglásban edzett, izmos combokat sejtetett. Csak lábbelije volt szándékoltan egyszerű, hiányzott orráról a lábszárhoz kapcsolható, előkelő, bár nem túl kényelmes kétarasznyi csúcs. Övéről míves tarsoly lógott, mint a legelőkelőbbeknek, meg bármely vásárban kapható, egyszerű, durva faragású olvasó.
Ki vagy? - kaptam fel a harcos kardot.
- Ne félj! Nincs nálam fegyver. - válaszolta a titokzatos alak.
Máskor évente nem téved erre ember. Most kettő is - morgott Bert
- Egyedül vagy? - gyanakodtam.
- Nem, nem vagyok egyedül.
- Még is mit akartok itt? - kérdeztem dühösen.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte szándékosan némi gúnnyal Shadow
- Te nő vagy!?
- Gratulálok mester! Ezt jól kigondolta.
- A haj, a mellek, a puha bőr. Erre gondoltam.
XN hallgatott, nehezére esett beismerni, hogy a lelke, a lelke az túl férfias. S azt, hogy nő túl sokszor, túl sok férfitól hallotta már, akiket bosszantott, hogy egy nő áll mellettük kivont karddal a csatában. De ez most más.
- Akár el is mehetek. Nem kell nekem itt állnom karddal, vagy lándzsával a kezemben
XN, Bert előtt állt, kezét a vállára tette, és mélyen a szemébe nézett.
- A törzsek között az a szokás, hogy sohasem házasodnak. De mielőtt elmennének a háborúba mindegyik társat választ magának egy szertartáson. Szerelmeskednek, aztán másnap ellovagolnak a csatába. A férfiak és a nők is harcosok. Nem érnek meg hosszú kort, de a csaták előtt gondoskodnak arról, hogy folytatódjék az életük. - beharapta az ajkát, és remélte, hogy eleget mondott.
- Kényelmetlen lenne neked velem? - akarta tudni XN
- Nem. - válaszolta a fiú lehajtott fejjel.
- Kényelmetlen neked, hogy én tapasztaltabb vagyok?
- Egyáltalán nem.
- Jó, akkor megosztok veled mindent, amit tudok.
Bert felnézett rá. Gyengéden csókolta meg. Édes csók volt,olyan amilyenről mindig is álmodott, aztán a következő egy kicsit több mint édes, és egy kicsit más is.
XN átkarolta a fiú nyakát, szorosan hozzásimult, mintha egész életében ezért a pillanatért élt volna, várt volna, vágyakozott volna.
Bert, aki akármennyire is szerette volna kiverni fejéből Minát, nem tudta, túlságosan is sokat gondolt rá.
Xn szemébe nézett és azt mondta:
- Te egy Isten nő vagy, te vagy a minden. Gyönyörű és izgató egyben, de van valaki, aki talán vár még rám és én is érzek a szívemben, valami kimondhatatlan szenvedélyt iránta.
Közben Shadow és Jancsó pár lépéssel hátrébb halkan suttogtak, hogy vajon mit tehetnének...
0
A
· 28 Jan 2010 (edited)Miután összeszedtem magam és tovább álltam, a rét melleti kis patak végénél nono titkos naplójára bukkantam. Elsőre nem tudtam ki az a nono, de beleolvasva, mint ha évek óta ismerném. Csodás teremtés lehet, vajon hol találom?! - Tettem fel magamnak a kérdést. Csendesen sétáltam tovább és kezemben a naplóval nem tudtam megállni, hogy ne olvassam tovább, amit pár perccel ezelőtt elkezdtem...
Augusztus 28.:
Elment. Nem engedte, hogy elkísérjük az állomásig, Jancsóval vitette ki magát.
- No, még jó, hogy pántlikát nem akartok a kalapom mellé kötni! - dünnyögte, míg megcsókolt.
Nem tudom, bevallhatom-e a tegnapi éjszakát? Búcsúajándékomat! Talán csak felzaklatott képzeletem fokozta aggodalmaimat oly mértékig, hogy kétségbeesett, boszorkányos, pogány praktikákkal véltem befolyásolhatni a sorsot?!
A tinta fekete égről fényes csillag szikrázott alá, egy halványabb, magányos követte. Aztán egész csokornyi. Oly hosszú csíkot húz maga után, másik apró, alig látható villanással huny ki. Vajon a halál szapora aratása tette ily szikrázóvá az augusztusi égboltot? Biztosan helyükön álló társaik hideg, rezzenéstelen fénnyel kísérik röptüket. Vakszerencse válogat közöttük, vagy sorsuk előre megírt a nagy könyvben?
Oly nagy, gazdag és szertelen ajándéka ő életemnek, amelyhez nem fér asszonyi féltés, irigység és önzés. Szeretem, bölcsességét, erejét, erényeit és bűneit. Mellette akarok lenni, vele együtt akarom elkövetni még vétkeit is. Az én akarásom az erősebb, megtartóbb, amely legyőzi a tátongó fekete mélységeket, visszahelyezi helyükre a ragyogó csillagokat, megtartja, visszahozza őt karjaimba..."
Amikor felnéztem csodálkozva láttam, hogy egy vár és egy hatalmas zöld rét mellé keveredtem. Annyira a rabjává váltam ennek a csodás irománynak, hogy hírtelen nem is tudtam hol vagyok. A fűtenger közepén egy gyönyörő nő állt hosszú, selyem hálóingben, melynek alját fel - felkapta a szél, végigsimogatta vele az amúgy is hullámzó fűszálakat. A lépcsősor tetején álló legények kíváncsian, mosolyogva szemlélték közeledtemet.
Széles bőrövük fényes réz és ezüst szélein megcsillant a napfény. A hosszúnyelű puska némelyiknek könyökhajlatában bújt meg, némelyik arra támaszkodott. Ahogy felléptem az utolsó lépcsőn, a vékony selyembe kapaszkodó szél pontosan kirajzolta alakját, mintha meztelen lett volna. Kezemben tartva a könyvet megpillatnottam lapjai közé szorítva egyetlen szál virágot. A ciklámen szirmai megőrizték még halványlila színüket, de vigyázatlan érintésre szétporlana, eltűnne....
Augusztus 28.:
Elment. Nem engedte, hogy elkísérjük az állomásig, Jancsóval vitette ki magát.
- No, még jó, hogy pántlikát nem akartok a kalapom mellé kötni! - dünnyögte, míg megcsókolt.
Nem tudom, bevallhatom-e a tegnapi éjszakát? Búcsúajándékomat! Talán csak felzaklatott képzeletem fokozta aggodalmaimat oly mértékig, hogy kétségbeesett, boszorkányos, pogány praktikákkal véltem befolyásolhatni a sorsot?!
A tinta fekete égről fényes csillag szikrázott alá, egy halványabb, magányos követte. Aztán egész csokornyi. Oly hosszú csíkot húz maga után, másik apró, alig látható villanással huny ki. Vajon a halál szapora aratása tette ily szikrázóvá az augusztusi égboltot? Biztosan helyükön álló társaik hideg, rezzenéstelen fénnyel kísérik röptüket. Vakszerencse válogat közöttük, vagy sorsuk előre megírt a nagy könyvben?
Oly nagy, gazdag és szertelen ajándéka ő életemnek, amelyhez nem fér asszonyi féltés, irigység és önzés. Szeretem, bölcsességét, erejét, erényeit és bűneit. Mellette akarok lenni, vele együtt akarom elkövetni még vétkeit is. Az én akarásom az erősebb, megtartóbb, amely legyőzi a tátongó fekete mélységeket, visszahelyezi helyükre a ragyogó csillagokat, megtartja, visszahozza őt karjaimba..."
Amikor felnéztem csodálkozva láttam, hogy egy vár és egy hatalmas zöld rét mellé keveredtem. Annyira a rabjává váltam ennek a csodás irománynak, hogy hírtelen nem is tudtam hol vagyok. A fűtenger közepén egy gyönyörő nő állt hosszú, selyem hálóingben, melynek alját fel - felkapta a szél, végigsimogatta vele az amúgy is hullámzó fűszálakat. A lépcsősor tetején álló legények kíváncsian, mosolyogva szemlélték közeledtemet.
Széles bőrövük fényes réz és ezüst szélein megcsillant a napfény. A hosszúnyelű puska némelyiknek könyökhajlatában bújt meg, némelyik arra támaszkodott. Ahogy felléptem az utolsó lépcsőn, a vékony selyembe kapaszkodó szél pontosan kirajzolta alakját, mintha meztelen lett volna. Kezemben tartva a könyvet megpillatnottam lapjai közé szorítva egyetlen szál virágot. A ciklámen szirmai megőrizték még halványlila színüket, de vigyázatlan érintésre szétporlana, eltűnne....
0
A
· 28 Jan 2010 (edited)Elnyújtott sikoly zavart fel délutáni alvásomból. Rémülten ültem fel az ágyamban, ömlött rólam a verejték, és úgy ziháltam, mintha kilométereket futottam volna. Percek múltak el, mire rájöttem, hogy én sikítottam.
Kisimítottam a hajamat nedves arcomból, és mélyeket lélegeztem. Aztán kimásztam az ágyból, és az ablakhoz állva próbáltam meg rendbe tenni a gondolataimat.
Ismét visszatért álmomban az a régi emlék, amit annyira, de annyira próbálok elnyomni magamban.
Nyolc éves lehettem. Kint voltam a kastély előtt Nono-val és néhány udvarhölggyel, akiknek az volt a feladatuk, hogy felügyeljenek ránk. Ők azonban szívesebben töltötték az idejüket pletykálással és üres fecsegéssel. Nono virágot szedett, nekem azonban nem volt ehhez kedvem. Szokásomhoz híven belekeveredtem valamelyik képzelt játékomba – talán azt játszottam, hogy tündér vagyok, aki hetedhét határokon túlrepül, vagy ilyesmit - , ennek az lett az eredménye, hogy egyre messzebb kerültem a kastély területétől. Csak futottam és futottam, a gyönyörű tájakat láttam, a fákat, a bokrokat, a hegyeket… Aztán amikor elfáradtam, megálltam, hogy levegőt vegyek. Ekkor konstatáltam, hogy nem tudom, hol vagyok. Körbenéztem, kerestem Nono-t, kerestem az udvarhölgyeket, de nem láttam senkit.
„- Merre is lehet a birtok?” – gondolkodtam, és bizonytalanul elindultam az egyik irányba. Már kezdett besötétedni. Próbáltam összpontosítani, de a fák hirtelen túl nagynak tűntek, fölém magasodtak, és bezártak egy teljesen ismeretlen helyre. Ijedten bóklásztam közöttük, és kezdtem egyre jobban kétségbeesni.
- Segítség! – kiáltottam el magam újra és újra. Váratlanul zörgést hallottam az egyik irányból. Füleltem, és a zaj irányába fordultam. A bokrok közül egy férfi lépett elő.
- Te meg mit keresel itt, kis hercegnő? – szólalt meg mély, reszelős hangon. Tétován ácsorogtam, és először nem tudtam, mit mondjak. Végül bevallottam, hogy eltévedtem.
- Azt látom – felelte. – Még szerencse, hogy én megtaláltalak! Szeretnéd, hogy hazavigyelek?
- Igen! – feleltem bután és meggondolatlanul. Szerettem volna újra látni apámat és Nono-t, ráadásul iszonyú fáradt voltam már.
- Akkor hát gyere! – a férfi kézen fogott, és vezetni kezdett. Csüggedten lépkedtem mellette, de túl gyorsan haladt, alig tudtam tartani lépéseinek tempóját. Kitartóan kapkodtam a lábaimat, ám egy idő után megbotlottam, és a földre rogytam.
- Ejnye, de fáradt lehetsz! – így a férfi. – Tudod mit? Pihenjünk egy kicsit!
Behúzott a bokrok közé, és leültetett egy farönkre.
- Jól van – nyugtatgatott. – Nemsokára otthon lehetsz.
Hálásan ránéztem – ám ekkor észrevettem, milyen furán, majdhogynem ijesztően mosolyog.
- A bácsi apukám barátja tetszik lenni? – kérdeztem tétován.
- Hát persze, kicsim! Apukád barátja vagyok. – felelte továbbra is mosolyogva, miközben végigsimított a hajamon. Összerezzentem, és elhúzódtam, mire ő határozottan megragadta a vállamat.
- Ne félj! – szólt, és mutatóujját végighúzta a nyakamon. Megborzongtam. Eszembe jutott a családom, a biztonságot nyújtó szobám… fáztam, és éhes voltam.
- Haza akarok menni! – nyafogtam, és pityeregni kezdtem.
- Ne sírj, kislány! – a férfi átfogott, és a hátamat simogatta. Aztán lejjebb csúszott a keze, és emlékszem, furcsának éreztem az érintéseit… A fenekemhez nyúlt, majd a combomat simogatta selyem szoknyácskámon keresztül.
- Haza akarok menni! – ismételtem hangosabban, miközben próbáltam elhúzódni tőle.
Nem emlékszem, hogy került a szoknyám alá a keze. Egyszer csak a bőrömön éreztem, majd… majd durván a lábaim közé nyúlt.
- Ne! Ez fáj! – sikítottam fel, és teljes erőmből püföltem a mellkasát.
- Maradj veszteg! – dörrent rám.
- Engedjen el! – kiabáltam, miközben kézzel-lábbal védekeztem. Hát igen, lábbal is, valószínűleg beleszaladhatott a térdem az ágyékába, mert hirtelen felüvöltött, és elengedett. Ezt a percet kihasználva futásnak eredtem. Utánam kiáltott, de nem tudom, üldözőbe vett-e, csak rohantam és rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Iszonyú fáradt voltam, de nem érdekelt. Csak azt hajtogattam magamban: „Apám! Nono!”
Már nem is láttam, és nem is hallottam, csak minden erőmet összeszedve futottam – mígnem beleütköztem valakibe. Felsikítottam.
- Hercegnő! – Bert volt az, aki akkoriban még viszonylag új lovagnak számított. – Mégis merre kószált? Mindenütt magát kerestük!
Erre én üvöltve zokogni kezdtem. Egész testem vadul remegett.
- Hercegnő? – Bert lovag aggódva letérdelt elém, és megfogta a vállamat. – Mi baj van? Történt valami? Nyugodjon meg!
Képtelen voltam válaszolni. Lebámultam magamra, és még jobban rákezdtem. Csak sírtam és sírtam. Erre ő szó nélkül felültetett a lovára, majd felpattant mögém, és elindult velem a kastélyba.
Sokkos állapotba kerültem. Próbálták a szavamat venni, faggattak, kérdezősködtek. A végén arra a következtetésre jutottak, hogy biztosan csak megijedtem, amiért eltévedtem. Még le is toltak, amiért figyelmetlenül elkóboroltam.
Bert lovag aggódva tekintgetett rám, és ezt nem bírtam elviselni.
Azóta sem bírom elviselni. Ha csak ránézek… Tudom, hogy ő nem tudja, mi történt velem. Tudom, hogy megmentett. De valahányszor ránézek, szégyellem magam, mert úgy érzem, mintha tudná.
Talán ezért érzem azt, hogy folyton pimaszkodnom kell vele. Nem akarok hálával tartozni neki. Nem akarok gyengének tűnni. Azt akarom, hogy erősnek és nagyszájúnak lásson, mert ezzel megvédhetem magam – nem csak előle, hanem minden férfi elől. S talán őt akarom büntetni azért, amit az az alak tett, mert ő volt ott utána. Ezt néhányszor már beismertem magamban, de sosem tudok túljutni a pimasz viselkedésemen. Mert így legalább… Biztonságban érzem magam.
Már nem emlékszem a férfi arcára. Csak a rémisztő mosolyára, amit a rémálmaimban újra látok…
Kisimítottam a hajamat nedves arcomból, és mélyeket lélegeztem. Aztán kimásztam az ágyból, és az ablakhoz állva próbáltam meg rendbe tenni a gondolataimat.
Ismét visszatért álmomban az a régi emlék, amit annyira, de annyira próbálok elnyomni magamban.
Nyolc éves lehettem. Kint voltam a kastély előtt Nono-val és néhány udvarhölggyel, akiknek az volt a feladatuk, hogy felügyeljenek ránk. Ők azonban szívesebben töltötték az idejüket pletykálással és üres fecsegéssel. Nono virágot szedett, nekem azonban nem volt ehhez kedvem. Szokásomhoz híven belekeveredtem valamelyik képzelt játékomba – talán azt játszottam, hogy tündér vagyok, aki hetedhét határokon túlrepül, vagy ilyesmit - , ennek az lett az eredménye, hogy egyre messzebb kerültem a kastély területétől. Csak futottam és futottam, a gyönyörű tájakat láttam, a fákat, a bokrokat, a hegyeket… Aztán amikor elfáradtam, megálltam, hogy levegőt vegyek. Ekkor konstatáltam, hogy nem tudom, hol vagyok. Körbenéztem, kerestem Nono-t, kerestem az udvarhölgyeket, de nem láttam senkit.
„- Merre is lehet a birtok?” – gondolkodtam, és bizonytalanul elindultam az egyik irányba. Már kezdett besötétedni. Próbáltam összpontosítani, de a fák hirtelen túl nagynak tűntek, fölém magasodtak, és bezártak egy teljesen ismeretlen helyre. Ijedten bóklásztam közöttük, és kezdtem egyre jobban kétségbeesni.
- Segítség! – kiáltottam el magam újra és újra. Váratlanul zörgést hallottam az egyik irányból. Füleltem, és a zaj irányába fordultam. A bokrok közül egy férfi lépett elő.
- Te meg mit keresel itt, kis hercegnő? – szólalt meg mély, reszelős hangon. Tétován ácsorogtam, és először nem tudtam, mit mondjak. Végül bevallottam, hogy eltévedtem.
- Azt látom – felelte. – Még szerencse, hogy én megtaláltalak! Szeretnéd, hogy hazavigyelek?
- Igen! – feleltem bután és meggondolatlanul. Szerettem volna újra látni apámat és Nono-t, ráadásul iszonyú fáradt voltam már.
- Akkor hát gyere! – a férfi kézen fogott, és vezetni kezdett. Csüggedten lépkedtem mellette, de túl gyorsan haladt, alig tudtam tartani lépéseinek tempóját. Kitartóan kapkodtam a lábaimat, ám egy idő után megbotlottam, és a földre rogytam.
- Ejnye, de fáradt lehetsz! – így a férfi. – Tudod mit? Pihenjünk egy kicsit!
Behúzott a bokrok közé, és leültetett egy farönkre.
- Jól van – nyugtatgatott. – Nemsokára otthon lehetsz.
Hálásan ránéztem – ám ekkor észrevettem, milyen furán, majdhogynem ijesztően mosolyog.
- A bácsi apukám barátja tetszik lenni? – kérdeztem tétován.
- Hát persze, kicsim! Apukád barátja vagyok. – felelte továbbra is mosolyogva, miközben végigsimított a hajamon. Összerezzentem, és elhúzódtam, mire ő határozottan megragadta a vállamat.
- Ne félj! – szólt, és mutatóujját végighúzta a nyakamon. Megborzongtam. Eszembe jutott a családom, a biztonságot nyújtó szobám… fáztam, és éhes voltam.
- Haza akarok menni! – nyafogtam, és pityeregni kezdtem.
- Ne sírj, kislány! – a férfi átfogott, és a hátamat simogatta. Aztán lejjebb csúszott a keze, és emlékszem, furcsának éreztem az érintéseit… A fenekemhez nyúlt, majd a combomat simogatta selyem szoknyácskámon keresztül.
- Haza akarok menni! – ismételtem hangosabban, miközben próbáltam elhúzódni tőle.
Nem emlékszem, hogy került a szoknyám alá a keze. Egyszer csak a bőrömön éreztem, majd… majd durván a lábaim közé nyúlt.
- Ne! Ez fáj! – sikítottam fel, és teljes erőmből püföltem a mellkasát.
- Maradj veszteg! – dörrent rám.
- Engedjen el! – kiabáltam, miközben kézzel-lábbal védekeztem. Hát igen, lábbal is, valószínűleg beleszaladhatott a térdem az ágyékába, mert hirtelen felüvöltött, és elengedett. Ezt a percet kihasználva futásnak eredtem. Utánam kiáltott, de nem tudom, üldözőbe vett-e, csak rohantam és rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Iszonyú fáradt voltam, de nem érdekelt. Csak azt hajtogattam magamban: „Apám! Nono!”
Már nem is láttam, és nem is hallottam, csak minden erőmet összeszedve futottam – mígnem beleütköztem valakibe. Felsikítottam.
- Hercegnő! – Bert volt az, aki akkoriban még viszonylag új lovagnak számított. – Mégis merre kószált? Mindenütt magát kerestük!
Erre én üvöltve zokogni kezdtem. Egész testem vadul remegett.
- Hercegnő? – Bert lovag aggódva letérdelt elém, és megfogta a vállamat. – Mi baj van? Történt valami? Nyugodjon meg!
Képtelen voltam válaszolni. Lebámultam magamra, és még jobban rákezdtem. Csak sírtam és sírtam. Erre ő szó nélkül felültetett a lovára, majd felpattant mögém, és elindult velem a kastélyba.
Sokkos állapotba kerültem. Próbálták a szavamat venni, faggattak, kérdezősködtek. A végén arra a következtetésre jutottak, hogy biztosan csak megijedtem, amiért eltévedtem. Még le is toltak, amiért figyelmetlenül elkóboroltam.
Bert lovag aggódva tekintgetett rám, és ezt nem bírtam elviselni.
Azóta sem bírom elviselni. Ha csak ránézek… Tudom, hogy ő nem tudja, mi történt velem. Tudom, hogy megmentett. De valahányszor ránézek, szégyellem magam, mert úgy érzem, mintha tudná.
Talán ezért érzem azt, hogy folyton pimaszkodnom kell vele. Nem akarok hálával tartozni neki. Nem akarok gyengének tűnni. Azt akarom, hogy erősnek és nagyszájúnak lásson, mert ezzel megvédhetem magam – nem csak előle, hanem minden férfi elől. S talán őt akarom büntetni azért, amit az az alak tett, mert ő volt ott utána. Ezt néhányszor már beismertem magamban, de sosem tudok túljutni a pimasz viselkedésemen. Mert így legalább… Biztonságban érzem magam.
Már nem emlékszem a férfi arcára. Csak a rémisztő mosolyára, amit a rémálmaimban újra látok…
0
A
· 29 Jan 2010 (edited)Ahogy a lapok fölött időnként lopva - fürkészve rám nézett, nagy barna szemeiben már nem csodálkozást, inkább kíváncsiságot véltem felfedezni. Ez a napló talán a Tied? - kérdeztem kicsit félénken.
Örültem látható örömének, csak valahol nagyon mélyen bujkált bennem a szégyen.
- Ugye Te vagy nono? - kérdeztem
- Igen, Én vagyok - válaszolta mosolyogva.
Csodás gazdagságú, gyönyörű vidék, mégsem tudom, hol vagyok. Van királyotok, mint nekünk, s bár nem ismerem a nyelvet, annyit észrevettem, hogy lakói nem magyarul szólnak egymáshoz. Akkor mégis mi tartja őket össze?
A birodalmat közös múltja tartja össze, beszéljenek lakói bár százféle nyelven, ennek megtestesítője az uralkodó, épp ezért viseli a múltba vesző címeket is. - jött a gyors válasz
- Egy birodalom nem élhet a múltban. Ha változni, fejlődni akar, a jövő felé kell fordulnia.
- Egyetlen erőnk a változatlanság ereje, a századok alatt kialakult egyensúly változatlan fenntartásának ereje. - fejtette ki bővebben.
Nono távolságtartása ellenére, felkeltette érdeklődésemet. Így Az egyik katonát próbáltam ismeretségükről faggatni, aki kényszeredetten válaszolgatva, láthatóan elzárkózni igyekezett előlem.
Nem tudtam, hogy mi van velem, de éreztem, hogy valami különös történik, valami olyan, ami szavakkal nehezen kifejezhető.
A szerelemben testi vonzódásaink irányítanak. Ám vágyainkat csak neveltetésünk szavaival vagyunk képesek kifejezni. A leplezésnek ez az erőfeszítése teszi gondolatainkat széppé. Minél nagyobb a távolság vonzalmaink, és szavaink között, annál emésztőbb, lángolóbb a vágy, mely kifejezésre tör és annál gazdagabb az érzés, mely magába foglalja az odaadást, az erő tiszteletét.
Távozásunkor nono megkönnyebbültnek látszott, alig érintve kezemet, finom mosollyal vett tőlem búcsút.
Én nem tudtam zavar nélkül a szemébe nézni.
XN előtt egyre inkább kinyílik a világ. Hogy ez a világ már korántsem azonos az akár csak egy év előttivel, azt ő nem tudhatja. Számára minden új, szép, néha zavarba ejtő, de mindenképpen izgalmas.
A várfalak kívülről vörösen lángoltak, de belül csak sűrűsödött, mélyült a homály. Az élet egyetlen jele a magasan fönt, a torony ablakaiból világító éles fény volt. Valami bizsergetőt nono szemében is láttam és mivel mezítláb volt egy vékonyka papucsban, egyből eszembe jutott a csiklandozás.
Bárcsak egy pillanatra is végighúzhatnám ujjaim ezeken a gyönyörű kis lábacskákon. Nem bírtam megállni, hogy egy újabb találkozás nélkül elmenjek, így gondoltam követem őt.
Örültem látható örömének, csak valahol nagyon mélyen bujkált bennem a szégyen.
- Ugye Te vagy nono? - kérdeztem
- Igen, Én vagyok - válaszolta mosolyogva.
Csodás gazdagságú, gyönyörű vidék, mégsem tudom, hol vagyok. Van királyotok, mint nekünk, s bár nem ismerem a nyelvet, annyit észrevettem, hogy lakói nem magyarul szólnak egymáshoz. Akkor mégis mi tartja őket össze?
A birodalmat közös múltja tartja össze, beszéljenek lakói bár százféle nyelven, ennek megtestesítője az uralkodó, épp ezért viseli a múltba vesző címeket is. - jött a gyors válasz
- Egy birodalom nem élhet a múltban. Ha változni, fejlődni akar, a jövő felé kell fordulnia.
- Egyetlen erőnk a változatlanság ereje, a századok alatt kialakult egyensúly változatlan fenntartásának ereje. - fejtette ki bővebben.
Nono távolságtartása ellenére, felkeltette érdeklődésemet. Így Az egyik katonát próbáltam ismeretségükről faggatni, aki kényszeredetten válaszolgatva, láthatóan elzárkózni igyekezett előlem.
Nem tudtam, hogy mi van velem, de éreztem, hogy valami különös történik, valami olyan, ami szavakkal nehezen kifejezhető.
A szerelemben testi vonzódásaink irányítanak. Ám vágyainkat csak neveltetésünk szavaival vagyunk képesek kifejezni. A leplezésnek ez az erőfeszítése teszi gondolatainkat széppé. Minél nagyobb a távolság vonzalmaink, és szavaink között, annál emésztőbb, lángolóbb a vágy, mely kifejezésre tör és annál gazdagabb az érzés, mely magába foglalja az odaadást, az erő tiszteletét.
Távozásunkor nono megkönnyebbültnek látszott, alig érintve kezemet, finom mosollyal vett tőlem búcsút.
Én nem tudtam zavar nélkül a szemébe nézni.
XN előtt egyre inkább kinyílik a világ. Hogy ez a világ már korántsem azonos az akár csak egy év előttivel, azt ő nem tudhatja. Számára minden új, szép, néha zavarba ejtő, de mindenképpen izgalmas.
A várfalak kívülről vörösen lángoltak, de belül csak sűrűsödött, mélyült a homály. Az élet egyetlen jele a magasan fönt, a torony ablakaiból világító éles fény volt. Valami bizsergetőt nono szemében is láttam és mivel mezítláb volt egy vékonyka papucsban, egyből eszembe jutott a csiklandozás.
Bárcsak egy pillanatra is végighúzhatnám ujjaim ezeken a gyönyörű kis lábacskákon. Nem bírtam megállni, hogy egy újabb találkozás nélkül elmenjek, így gondoltam követem őt.
0
A
· 1 Feb 2010 (edited)Tehát az én sorsom és végzetem az erény? De mit tegyek, ha 25 évesen untat a tiszta életű, házias úrhölgy sorsa? Oly keveset éltem még, oly keveset ismerek a titokból, az életből. Ön olyanokat tett XN-nel, amilyeneket velem sohasem merészelt, mivel visszatartottam, amennyire tudtam.
- És Mina? Vele mi lesz? - Kérdeztem felháborodva
A lovag csak állt, szólni nem mert, lehunyt szemmel tűrte nono Hercegnő bántó szavait, amiket ebben az esetben megérdemelt. De honnan is tudhatta volna Bert, hogy nono pont akkor fog arra sétálni, amikor titkos vágyait próbálja kiélni egy idegen harcos lánnyal.
- Vele? - kérdezett vissza a lovag kissé megtörve.
Épp, mert nővére vagyok, érezhetem kötelességemnek Önt a család tiszta erkölcsében megőrizni.
- Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet... - suttogta Bert
Az Én hibám, az én elővigyázatlanságom, amely nem fordulhat elő többé sem itt, sem máshol. Az ön sorsa, erénye társadalmi rangja és hivatása teremti meg az Ön számára azon határokat, melyeken belül nekem boldoggá tenni kötelességem, de ezt a kis hibát nézzem el nekem Úrnőm.
- Tudom, az öntörvényű élet keveseknek adatik meg. De akik születésüktől kiindulólag alkalmasak a titkos, rejtett utakat bejárni, azok nem tarthatók vissza. Nem épp maga tanított erre?
Nem tehet minket boldogtalanná. Nem alázhat meg azzal, hogy testét, lelkének legmélyebb mélységeit egy idegen nővel osztja meg, míg Minának titkon a szemérmes polgári házasság szürke unalmát kínálja...
Arcomat tenyerébe zárva nézett szemembe, melyből még mindig patakzottak a könnyek.
- Sokkal közelebb érzem magamhoz Mina természetes ártatlanságát, a szokások és az erény által nem korlátozott örömvágyát... Ne gondolja, hogy elhagynám Őt bárki kedvéért.
- Biztosíthatom, én végtelen tisztelője vagyok a női nemnek, és teljes szívvel támogatom törekvéseit, ahogy Mináét is.
- Ha lehetséges volna, hogy lemossuk magunkról a "mocskot", bizonyára félrevonulhatnék egy fél órára, anélkül, hogy szégyelnem kelljen bármit is... De hibáztam és ezt jól tudom. - kérem bocsásson meg nono Úrnő
Nono, mutatóujját Bert ajkára illesztve intette csendre, és óvatosan vonta magával Mina szobája felé, a kastély hátsó teraszához. A kis Hercegnő szobájának teraszra nyíló ajtaja tárva, ő maga meztelen felsőtesttel elmélyülten tornázott a friss tavaszi szélben.
- És Mina? Vele mi lesz? - Kérdeztem felháborodva
A lovag csak állt, szólni nem mert, lehunyt szemmel tűrte nono Hercegnő bántó szavait, amiket ebben az esetben megérdemelt. De honnan is tudhatta volna Bert, hogy nono pont akkor fog arra sétálni, amikor titkos vágyait próbálja kiélni egy idegen harcos lánnyal.
- Vele? - kérdezett vissza a lovag kissé megtörve.
Épp, mert nővére vagyok, érezhetem kötelességemnek Önt a család tiszta erkölcsében megőrizni.
- Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet... - suttogta Bert
Az Én hibám, az én elővigyázatlanságom, amely nem fordulhat elő többé sem itt, sem máshol. Az ön sorsa, erénye társadalmi rangja és hivatása teremti meg az Ön számára azon határokat, melyeken belül nekem boldoggá tenni kötelességem, de ezt a kis hibát nézzem el nekem Úrnőm.
- Tudom, az öntörvényű élet keveseknek adatik meg. De akik születésüktől kiindulólag alkalmasak a titkos, rejtett utakat bejárni, azok nem tarthatók vissza. Nem épp maga tanított erre?
Nem tehet minket boldogtalanná. Nem alázhat meg azzal, hogy testét, lelkének legmélyebb mélységeit egy idegen nővel osztja meg, míg Minának titkon a szemérmes polgári házasság szürke unalmát kínálja...
Arcomat tenyerébe zárva nézett szemembe, melyből még mindig patakzottak a könnyek.
- Sokkal közelebb érzem magamhoz Mina természetes ártatlanságát, a szokások és az erény által nem korlátozott örömvágyát... Ne gondolja, hogy elhagynám Őt bárki kedvéért.
- Biztosíthatom, én végtelen tisztelője vagyok a női nemnek, és teljes szívvel támogatom törekvéseit, ahogy Mináét is.
- Ha lehetséges volna, hogy lemossuk magunkról a "mocskot", bizonyára félrevonulhatnék egy fél órára, anélkül, hogy szégyelnem kelljen bármit is... De hibáztam és ezt jól tudom. - kérem bocsásson meg nono Úrnő
Nono, mutatóujját Bert ajkára illesztve intette csendre, és óvatosan vonta magával Mina szobája felé, a kastély hátsó teraszához. A kis Hercegnő szobájának teraszra nyíló ajtaja tárva, ő maga meztelen felsőtesttel elmélyülten tornázott a friss tavaszi szélben.
0
C
· 21 Apr 2010 (edited)A beszéd rövid volt ám annál tartalmasabb. Ki hitte volna hogy "testvérem" ilyen jól tud szónokolni. A beszéde végén mindenki éljenezte a vendéglátót. Aki elmosolyodott és lehajtotta a fejét. Majd ismét szóra emelte fejét:
- Most kérem akik érintettek a tanácskozásban fáradjanak velem a tanácsterembe.- a tömegből néhányan megindultak. Többek közt én is. Fiara megfogta a vállam.
- El ne rontsd. - mondta. Biccentettem. Majd követtem a többieket.
A tanácsterem a bálteremhez közel volt. Egy hatalmas széles és magas terem, egy végtelennek tűnő asztallal a közepén. Mindenki megkereste a helyét. A báró leült az asztalfő helyére. Talán a sors jól nevetett rajtam mert pont Drákóval szemben foglaltam helyet. Ő a báró balján ült. Némileg több mint egy karnyújtás választott el tőlle, de tűrtőztetnem kellet magam. Így bámulhattam a borostás pofáját amit a bal szeme alatt egy vágott seb tarkított.
- A tanácskozást ezennel megnyitom! - Mondta hangosan és magabiztosan. - A szót Drákó hadparancsnoknak adom.
- Miért pont neki? Ez nem igazság! - gondoltam magamban. Undorodva néztem rá és ő gúnyos vigyorral a képén tekintett vissza rám. Olyan dölyfös eleganciával állt fel mintha, ő lenne minden királyok királya.
- Köszönöm! Tisztelet, egybegyűltek! Sajnos ahogy látom, az úrnő nélkül kellesz elkezdenünk. De had térjek a tárgyra! Számtalan éve már, hogy minket elűztek arról a világról amit most az emberek bitorolnak. Biztosra veszem, hogy tudják azt, hogy sok győztes hadjáratot vezettem a nagy háborúk idején évszázadokkal ezelőtt, de amióta ide száműztek minket, még sereg a megmaradt kapun nem jutott át.- mindenki gyászosan hallgatva helyeselt. Egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.- Javaslatom tehát a következő lenne. Bár tudom, hogy sokan ezért árulónak bélyegeznek majd el érte, de nincs más megoldás. Bele kell törődnünk sorsunkba és itt kell megélnünk ezen a sivár világon. - a tanács tagjai összesúgtak. A terem megtelet hangokkal. Helyeslő és rosszaló hangokkal egyaránt. Én nem szóltam semmit. Csak bámultam a fekete páncélba öltözött alakot. Ezt azért még tőlle sem vártam volna.
- Csöndet!- Szólította fel a báró fenhangon a társaságot. Az egyik női tanácstag felált és kérdést szegezett Drákónak:
- Akkor ennyi? Csak így vége? Minden áldozat és erőfeszítés hiábavaló volt?! - kérdezte indulatosan.
- Sajnos, azt kell mondjam, hogy igen. De talán jobb ez így. - Egy hosszú szakállú fekete ruhás férfi is felált.
- Egyet értek a hadparancsnok úrral! Népünk már így is túl sokat szenvedett. Lássuk be, az embereknek valami olyasvalami van a kezében, ami erősebbé teszi őket nállunk. - e mondat hatására,valami hatalmas kényszer fogott el. Kényszer a nevetésre és sajnos nem bírtam visszafogni előredőltem a székben és hangosan nevettem. Mindenki rám nézett, hisz ez elég nagy tiszteletlenségnek számított. Még a könnyem is kicsordult a nagy hahotában.
- Markal! Fejezd be! - förmedt rám a báró aki felugrott a székéből.
- El- el - elnézést!- kértem bocsánatot és megtöröltem a szemem. Sikerült visszanyernem komolyságom.- De amit az imént mondott az úr, az nevetséges.
- Miért, miért lenne az? - szegezte nekem a kérdést egy ifjú férfi az asztal végéről.
- Azért, mert én már számtalan évtizede élek köztük, tanulmányozom őket és tudom, hogy semmi különleges nincs bennük. Se erejük, se akaratuk, pláne eszük nincs. Egy ilyen alárendelt fajnak akarják odaadni azt a szép világot?!- kérdeztem kissé felháborodva.
- Mondd csak Kígyó... - szólított meg Drákó lenéző hangon. - mi olyat tudsz te, amit az itt lévők nem. Ahogy mondtad nem voltál itthon két évszázada és te akarsz minket kitanítani?
- Igen merthogy sajnos úgy látom, hogy az itt jelenlévők vakok!- mondtam mérgesen. Megint megindult a sutyorgás a teremben de én folytattam. - Vakok mert nem látják a hatalmas lehetőséget, ami az ajtójukon kopogtat. - páraknak felcsillant a szeme.
- Mi volna az? - kérdezte valaki. Elmosolyodtam.
- Hát én. - mondtam kissé gőgösen.- Bár tudom, hogy furcsa lehet de hamarosan olyan hatalom lesz a birtokomban, ami mindent megváltoztat, csak időt kérek. Még egy kicsit.- sokan tanakodni kezdtek. Ez kedvező jel volt számomra. De sajnos megszólaltak a harangok amik a tárgyalás végét jelezték. Nagyon gyorsan eltelt ez az 1 óra. Mindenki kiment felpattant és kiment a teremből. Drákó egy undorodó pillantást vetett rám, majd kiment ő is.
Nem szeretem a bálokat. Annál is inkább mert nincs párom. Szóval a tárgyalás utánni időt a szobámban akartam tölteni. Beléptem és becsuktam az ajtót.
- Már vége is tanácskozásank? - hangzott a hátam mögül egy hang. Ilyedtemben megpördültem és nekiestem az ajtónak.
- Te?! Mármint.... maga? - kérdeztem a mellkasomat szorongatva. Az úrnő feküdt az ágyon, feje lelógott az ágyamról és fejjel lefelé nézett rám. - Hányszor megkértem már, hogy ne csinálja ezt. A frászt hozza rám.
- És én hányszor kértelek már, hogy ne magázz? - kérdezett vissza kedvesen miközben felült. - ahogy felült tökéletes volt. Elegáns és mégis hatalmat sugárzó. Ahogy felállt és felém sétált, nőies lépteivel és a gyönyörűségével teljesen elkábított. - Hazajöttél hát. - tette két kezét a vállamra majd finoman átölelt. - Kedvesem. - én is átöleltem és hosszú idő után könnyeztem a boldogságtól.
- Mit keres itt? - kérdeztem mikor elengedtük egymást, de még a két kezét fogtam. Ő finoman az ágyhoz vezetett, ahova ő leültetett.
- Nem volt jobb dolgom. Meg látni akartalak. Tudod, nem szép dolog, hogy se egy levelet se semmit nem küldesz nekem. - mondta lágy hangon. Teljesen összezavarodtam és magyarázkodni akartam de ő ujját az ajkaimra tette.
- Csssss. Ne mondj semmit. Tudom. És had mondjam meg, büszke vagyok rád. - lelkemig meghatott szavaival. Végig egymás szemébe néztünk. Elgyengültem, úgy ahogy eddig sohasem majd felült mellém az ágyra. Én az ölébe hajtottam fejem és onnan néztem. Minden szögből gyönyörű volt, nem olyan mint a cicoma úrnők akik, mindenféle szer miatt szépek. Ő volt a természet csodája. Erős, elegáns, eszes, gyönyörű és az enyém. Sokáig egy szó nélkül néztünk egymás szemébe. Majd felültem és kissé elkeseredtem. Fejemet lehajtottam. Nem értem el, amit megígértem neki.
Az ölembe tette két lábát. Ránéztem kérdően ő szelíden mosolygott. Emlékeimbe ötlött mennyit maszíroztam titkon. Szembehelyezkedtem vele majd kezeimbe vettem a két lábfejet. Már sokat érintettem de az övé senkiéhez sem volt fogható. Elkezdtem maszírozni. Hátradőlt, majd megszólalt az angyali hangon:
- Mi bánt? - nem tudom de mikor maszíroztam, mindig megnyíltam neki.
- Semmi.- feleltem, de tudtam, hogy tudja, hogy hazudok.
- Ugyan már. Nekem elmondhatod. Amúgy meg úgy is tudom. - felnézett játékosan mosolyogva.- Mndig tudom mi jár a fejedben.
- Tényleg?- kérdeztem vissza játékosan. Az egyik talpán az ujjam fionman végighúztam. A lába megremegett. De folytattam. Figyeltem az arcát ahogy mosolyra fakadt, majd a finom, halk nevetés hangját halgattam...
- Most kérem akik érintettek a tanácskozásban fáradjanak velem a tanácsterembe.- a tömegből néhányan megindultak. Többek közt én is. Fiara megfogta a vállam.
- El ne rontsd. - mondta. Biccentettem. Majd követtem a többieket.
A tanácsterem a bálteremhez közel volt. Egy hatalmas széles és magas terem, egy végtelennek tűnő asztallal a közepén. Mindenki megkereste a helyét. A báró leült az asztalfő helyére. Talán a sors jól nevetett rajtam mert pont Drákóval szemben foglaltam helyet. Ő a báró balján ült. Némileg több mint egy karnyújtás választott el tőlle, de tűrtőztetnem kellet magam. Így bámulhattam a borostás pofáját amit a bal szeme alatt egy vágott seb tarkított.
- A tanácskozást ezennel megnyitom! - Mondta hangosan és magabiztosan. - A szót Drákó hadparancsnoknak adom.
- Miért pont neki? Ez nem igazság! - gondoltam magamban. Undorodva néztem rá és ő gúnyos vigyorral a képén tekintett vissza rám. Olyan dölyfös eleganciával állt fel mintha, ő lenne minden királyok királya.
- Köszönöm! Tisztelet, egybegyűltek! Sajnos ahogy látom, az úrnő nélkül kellesz elkezdenünk. De had térjek a tárgyra! Számtalan éve már, hogy minket elűztek arról a világról amit most az emberek bitorolnak. Biztosra veszem, hogy tudják azt, hogy sok győztes hadjáratot vezettem a nagy háborúk idején évszázadokkal ezelőtt, de amióta ide száműztek minket, még sereg a megmaradt kapun nem jutott át.- mindenki gyászosan hallgatva helyeselt. Egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.- Javaslatom tehát a következő lenne. Bár tudom, hogy sokan ezért árulónak bélyegeznek majd el érte, de nincs más megoldás. Bele kell törődnünk sorsunkba és itt kell megélnünk ezen a sivár világon. - a tanács tagjai összesúgtak. A terem megtelet hangokkal. Helyeslő és rosszaló hangokkal egyaránt. Én nem szóltam semmit. Csak bámultam a fekete páncélba öltözött alakot. Ezt azért még tőlle sem vártam volna.
- Csöndet!- Szólította fel a báró fenhangon a társaságot. Az egyik női tanácstag felált és kérdést szegezett Drákónak:
- Akkor ennyi? Csak így vége? Minden áldozat és erőfeszítés hiábavaló volt?! - kérdezte indulatosan.
- Sajnos, azt kell mondjam, hogy igen. De talán jobb ez így. - Egy hosszú szakállú fekete ruhás férfi is felált.
- Egyet értek a hadparancsnok úrral! Népünk már így is túl sokat szenvedett. Lássuk be, az embereknek valami olyasvalami van a kezében, ami erősebbé teszi őket nállunk. - e mondat hatására,valami hatalmas kényszer fogott el. Kényszer a nevetésre és sajnos nem bírtam visszafogni előredőltem a székben és hangosan nevettem. Mindenki rám nézett, hisz ez elég nagy tiszteletlenségnek számított. Még a könnyem is kicsordult a nagy hahotában.
- Markal! Fejezd be! - förmedt rám a báró aki felugrott a székéből.
- El- el - elnézést!- kértem bocsánatot és megtöröltem a szemem. Sikerült visszanyernem komolyságom.- De amit az imént mondott az úr, az nevetséges.
- Miért, miért lenne az? - szegezte nekem a kérdést egy ifjú férfi az asztal végéről.
- Azért, mert én már számtalan évtizede élek köztük, tanulmányozom őket és tudom, hogy semmi különleges nincs bennük. Se erejük, se akaratuk, pláne eszük nincs. Egy ilyen alárendelt fajnak akarják odaadni azt a szép világot?!- kérdeztem kissé felháborodva.
- Mondd csak Kígyó... - szólított meg Drákó lenéző hangon. - mi olyat tudsz te, amit az itt lévők nem. Ahogy mondtad nem voltál itthon két évszázada és te akarsz minket kitanítani?
- Igen merthogy sajnos úgy látom, hogy az itt jelenlévők vakok!- mondtam mérgesen. Megint megindult a sutyorgás a teremben de én folytattam. - Vakok mert nem látják a hatalmas lehetőséget, ami az ajtójukon kopogtat. - páraknak felcsillant a szeme.
- Mi volna az? - kérdezte valaki. Elmosolyodtam.
- Hát én. - mondtam kissé gőgösen.- Bár tudom, hogy furcsa lehet de hamarosan olyan hatalom lesz a birtokomban, ami mindent megváltoztat, csak időt kérek. Még egy kicsit.- sokan tanakodni kezdtek. Ez kedvező jel volt számomra. De sajnos megszólaltak a harangok amik a tárgyalás végét jelezték. Nagyon gyorsan eltelt ez az 1 óra. Mindenki kiment felpattant és kiment a teremből. Drákó egy undorodó pillantást vetett rám, majd kiment ő is.
Nem szeretem a bálokat. Annál is inkább mert nincs párom. Szóval a tárgyalás utánni időt a szobámban akartam tölteni. Beléptem és becsuktam az ajtót.
- Már vége is tanácskozásank? - hangzott a hátam mögül egy hang. Ilyedtemben megpördültem és nekiestem az ajtónak.
- Te?! Mármint.... maga? - kérdeztem a mellkasomat szorongatva. Az úrnő feküdt az ágyon, feje lelógott az ágyamról és fejjel lefelé nézett rám. - Hányszor megkértem már, hogy ne csinálja ezt. A frászt hozza rám.
- És én hányszor kértelek már, hogy ne magázz? - kérdezett vissza kedvesen miközben felült. - ahogy felült tökéletes volt. Elegáns és mégis hatalmat sugárzó. Ahogy felállt és felém sétált, nőies lépteivel és a gyönyörűségével teljesen elkábított. - Hazajöttél hát. - tette két kezét a vállamra majd finoman átölelt. - Kedvesem. - én is átöleltem és hosszú idő után könnyeztem a boldogságtól.
- Mit keres itt? - kérdeztem mikor elengedtük egymást, de még a két kezét fogtam. Ő finoman az ágyhoz vezetett, ahova ő leültetett.
- Nem volt jobb dolgom. Meg látni akartalak. Tudod, nem szép dolog, hogy se egy levelet se semmit nem küldesz nekem. - mondta lágy hangon. Teljesen összezavarodtam és magyarázkodni akartam de ő ujját az ajkaimra tette.
- Csssss. Ne mondj semmit. Tudom. És had mondjam meg, büszke vagyok rád. - lelkemig meghatott szavaival. Végig egymás szemébe néztünk. Elgyengültem, úgy ahogy eddig sohasem majd felült mellém az ágyra. Én az ölébe hajtottam fejem és onnan néztem. Minden szögből gyönyörű volt, nem olyan mint a cicoma úrnők akik, mindenféle szer miatt szépek. Ő volt a természet csodája. Erős, elegáns, eszes, gyönyörű és az enyém. Sokáig egy szó nélkül néztünk egymás szemébe. Majd felültem és kissé elkeseredtem. Fejemet lehajtottam. Nem értem el, amit megígértem neki.
Az ölembe tette két lábát. Ránéztem kérdően ő szelíden mosolygott. Emlékeimbe ötlött mennyit maszíroztam titkon. Szembehelyezkedtem vele majd kezeimbe vettem a két lábfejet. Már sokat érintettem de az övé senkiéhez sem volt fogható. Elkezdtem maszírozni. Hátradőlt, majd megszólalt az angyali hangon:
- Mi bánt? - nem tudom de mikor maszíroztam, mindig megnyíltam neki.
- Semmi.- feleltem, de tudtam, hogy tudja, hogy hazudok.
- Ugyan már. Nekem elmondhatod. Amúgy meg úgy is tudom. - felnézett játékosan mosolyogva.- Mndig tudom mi jár a fejedben.
- Tényleg?- kérdeztem vissza játékosan. Az egyik talpán az ujjam fionman végighúztam. A lába megremegett. De folytattam. Figyeltem az arcát ahogy mosolyra fakadt, majd a finom, halk nevetés hangját halgattam...
0
A
· 27 Apr 2010 (edited)Majd leestem a lépcsőről, amikor megláttam, nem egyedül érkezett. Vállas, hirtelenszőke tiszt lépett le utána a kocsiról. A háború nagy felvilágosító hatásának köszönhetően képes lennék megkülönböztetni az egyenruhája alapján egy doni kozákot egy kubánitól, hát rögtön láttam: német és százados a tüzérségtől.
Talán öt évvel lehetett fiatalabb Shadow-tól, de klasszikusan plasztikus arca, halványkék szemei fiatalabbnak mutatták. Tulajdonképp jó pár hete már, hogy nem mozdultam ki a kastélyból, mintha rég elmosódott emlékeket idéznék, próbáltam a társasági élet szabályai szerint viselkedni. Hihetetlenül sutának éreztem magam, ahogy kéz - csókra nyújtottam a kezem.
De remek termetéhez, kiállásához képest Shadow is esetlennek tűnt. Puha bőrkesztyűjét le sem húzva, bizonytalanul, alig érintve fogtam meg kezemet, és talán véletlenül, vagy zavarában fölébe hajolva a levegőbe csókolt. Aztán hirtelen, szinte bosszúsan egyenesedett fel, mint aki úgy érzi, megalázta magát az egyébként oly hétköznapi kézcsókkal.
Derűsen nézte "mellőzésemet", összepréselődő ajkaimat. Nem baj, ha így, hát én úgy, tudok még meglepetést okozni nektek. Gondoltam, és szándékosan elhúzott, "édes" kiejtéssel bemutattam a karót nyelt Németnek XN-t, aki felvértezve állt mellettem. Shadow szeme is tágra nyílt, meglátván a "kis harcos nőt.". Az háborúzáshoz és harchoz szokott barna XN fülig pirult, s persze nem értett az egészből semmit. De meglepetésemre Hans tejfehér bőre is lángolni kezdett. Csak nem lovagot találok a harcos lánynak? - tettem fe la kérdést magamnak...
Talán öt évvel lehetett fiatalabb Shadow-tól, de klasszikusan plasztikus arca, halványkék szemei fiatalabbnak mutatták. Tulajdonképp jó pár hete már, hogy nem mozdultam ki a kastélyból, mintha rég elmosódott emlékeket idéznék, próbáltam a társasági élet szabályai szerint viselkedni. Hihetetlenül sutának éreztem magam, ahogy kéz - csókra nyújtottam a kezem.
De remek termetéhez, kiállásához képest Shadow is esetlennek tűnt. Puha bőrkesztyűjét le sem húzva, bizonytalanul, alig érintve fogtam meg kezemet, és talán véletlenül, vagy zavarában fölébe hajolva a levegőbe csókolt. Aztán hirtelen, szinte bosszúsan egyenesedett fel, mint aki úgy érzi, megalázta magát az egyébként oly hétköznapi kézcsókkal.
Derűsen nézte "mellőzésemet", összepréselődő ajkaimat. Nem baj, ha így, hát én úgy, tudok még meglepetést okozni nektek. Gondoltam, és szándékosan elhúzott, "édes" kiejtéssel bemutattam a karót nyelt Németnek XN-t, aki felvértezve állt mellettem. Shadow szeme is tágra nyílt, meglátván a "kis harcos nőt.". Az háborúzáshoz és harchoz szokott barna XN fülig pirult, s persze nem értett az egészből semmit. De meglepetésemre Hans tejfehér bőre is lángolni kezdett. Csak nem lovagot találok a harcos lánynak? - tettem fe la kérdést magamnak...
0
A
· 13 Jun 2010 (edited)Kivont karddal, és keserű szívvel bocsátotta ki szolgáit a kapu melletti szűk, keskeny résen. Volt, aki félszeg áldást mormolt, volt, aki kiköpött, de a legtöbb földre szegezett tekintettel somfordált el a fehér hajú, megtörten is tekintélyes várúr mellett.
Red királyt természeténél és viselkedésénél fogva, szinte mindenki utálta és megvetette, elsősorban azért, mert tudomást kaptak egy olyan hírről, ami soha nem látott még napvilágot. Állítólag kikezdett a szomszédos ország egyik hercegnőjével, aki lányaival egyidős és unalmában jószágokkal is együtt volt.
Odakint a mocskos csürhe, némi csalódottsággal fogadta a közéjük vegyülőket. Jól jött az élelem, de kevesellték az ajándékokat. Jobban meg szokták ők sarcolni a járványtól rettegő várakat, udvarházakat. Nekirontani azonban nem mertek az égbe nyúló falaknak.
XN amikor a tópart mellé ért, elakadt a lélegzete. Mina és egy paraszt együtt hűtötték izzadt testüket a folyóban s a párok sem tudtak mindig visszavonulni a vár nagy közös csarnokainak sötét szegleteibe. S bár a templomban mindig óvták őket a bűntől, az egyszerű parasztok úgy fogadták a testi bűnt, mint a földi siralomvölgy egyetlen örömét.
Hát hogyne fogadták volna úgy, amikor a tavaszi nap melege minden évben elhozta ezt az édes bűnt, a természetre, a virágba boruló növényekre, s az állatokra is. S a görcsös, rücskös, ragyás, piszkos parasztok boldogan üzekedtek állataik mellett, néha velük is, tudván, hogy sokkal több örömük amúgy sem lehet az életben.
A harcoslány egy beszélgetés közepébe érkezett, de feltünősködni nem akart, így a bokrok között rejtőzködött, az amúgy is égető nap elől.
- Apátok?! Ugyan már! - mormogta a paraszt fiú.
Megtagadta tőletek az örök életet. A tudást és az örök boldogságot. Mert a kiválasztott, aki elnyeri az örök életet, megismeri a pokol kínjait is. Mert kárpótolhat-e a tengernyi kínért a csöppnyi gyöngy, s a távoli ígéret? Mert jót teszek-e veled, ha elvághatatlanná teszem életed fonalát? – Mina csendben hallgatott. Egyike volt ez apjaként tisztelt ura érhetetlen kinyilatkoztatásainak, melyeket felfogni sosem volt képes, csak valami szelíd együttérzéssel töltötte el a hangban remegő mély keserűség.
- Hát te... Csak te maradtál hűséges hozzám... – simogatta meg a paraszt arcát Mina.
- Te vagy az én uram, mióta az eszemet tudom. Hogy is hagyhatnálak el téged? – hajtotta le fejét engedelmesen.
A sovány férfi szavai nem maradtak hatástalanok Mina kisasszonyra, aki nyújtotta kezét felé és kiléptek a partra.
A meztelen, fiatal bőr vörösen fénylett, a sűrű, bronzszínű olajtól átható, bódító illatot árasztott. Domború melle hófehér és telt volt, hónalja és nemiszerve szinte ki sem látszott a dús szőrzettől. A lány alabástrom teste megreszketett, ahogy a paraszt ujjai végigfutottak rajta.
Tarkóján az apró, lágy pihék elektromossággal telítődtek, ágyéka sötét, tömött bundájából bizsergető szikrák pattantak, mellbimbói édes, fekete szőlőszemekké duzzadtak. A fiú tenyere végigcsúszott a gerinc lágy ívén, megpihent a lány csípőjén, aztán továbbsiklott , befurakodott combjai közé, egyik ujja tovább keresgélt a bársonyos, duzzadó szirmok között, majd megállt a szűz ártatlanságának pecsétjénél. Így álltak ott egy darabig mozdulatlanul, egymáshoz simulva.
A lány reszketése lassan csillapodott, a paraszt fiú síkos, forró, illatos bőre egyszerre nyugtatta szíve remegését, és tágította, élesítette érzékeit. Az asszonnyá avatott testnek már csak egy érintetlen kapuja volt. A selymes bunda mélyén hívogató harmatos rózsa kelyhe. A feltörő zokogás egyszerre volt a fájdalomé és a megnyugvásé.
A fiú ölébe emelte a könnyű testet, nyugtatgatta, melengette a reszkető madárkát, hosszan csókolta a vértelen ajkakat. Aztán kézen fogta, és a ragyogó pár együtt állt a tó melleti kis erdő mellett.
Red királyt természeténél és viselkedésénél fogva, szinte mindenki utálta és megvetette, elsősorban azért, mert tudomást kaptak egy olyan hírről, ami soha nem látott még napvilágot. Állítólag kikezdett a szomszédos ország egyik hercegnőjével, aki lányaival egyidős és unalmában jószágokkal is együtt volt.
Odakint a mocskos csürhe, némi csalódottsággal fogadta a közéjük vegyülőket. Jól jött az élelem, de kevesellték az ajándékokat. Jobban meg szokták ők sarcolni a járványtól rettegő várakat, udvarházakat. Nekirontani azonban nem mertek az égbe nyúló falaknak.
XN amikor a tópart mellé ért, elakadt a lélegzete. Mina és egy paraszt együtt hűtötték izzadt testüket a folyóban s a párok sem tudtak mindig visszavonulni a vár nagy közös csarnokainak sötét szegleteibe. S bár a templomban mindig óvták őket a bűntől, az egyszerű parasztok úgy fogadták a testi bűnt, mint a földi siralomvölgy egyetlen örömét.
Hát hogyne fogadták volna úgy, amikor a tavaszi nap melege minden évben elhozta ezt az édes bűnt, a természetre, a virágba boruló növényekre, s az állatokra is. S a görcsös, rücskös, ragyás, piszkos parasztok boldogan üzekedtek állataik mellett, néha velük is, tudván, hogy sokkal több örömük amúgy sem lehet az életben.
A harcoslány egy beszélgetés közepébe érkezett, de feltünősködni nem akart, így a bokrok között rejtőzködött, az amúgy is égető nap elől.
- Apátok?! Ugyan már! - mormogta a paraszt fiú.
Megtagadta tőletek az örök életet. A tudást és az örök boldogságot. Mert a kiválasztott, aki elnyeri az örök életet, megismeri a pokol kínjait is. Mert kárpótolhat-e a tengernyi kínért a csöppnyi gyöngy, s a távoli ígéret? Mert jót teszek-e veled, ha elvághatatlanná teszem életed fonalát? – Mina csendben hallgatott. Egyike volt ez apjaként tisztelt ura érhetetlen kinyilatkoztatásainak, melyeket felfogni sosem volt képes, csak valami szelíd együttérzéssel töltötte el a hangban remegő mély keserűség.
- Hát te... Csak te maradtál hűséges hozzám... – simogatta meg a paraszt arcát Mina.
- Te vagy az én uram, mióta az eszemet tudom. Hogy is hagyhatnálak el téged? – hajtotta le fejét engedelmesen.
A sovány férfi szavai nem maradtak hatástalanok Mina kisasszonyra, aki nyújtotta kezét felé és kiléptek a partra.
A meztelen, fiatal bőr vörösen fénylett, a sűrű, bronzszínű olajtól átható, bódító illatot árasztott. Domború melle hófehér és telt volt, hónalja és nemiszerve szinte ki sem látszott a dús szőrzettől. A lány alabástrom teste megreszketett, ahogy a paraszt ujjai végigfutottak rajta.
Tarkóján az apró, lágy pihék elektromossággal telítődtek, ágyéka sötét, tömött bundájából bizsergető szikrák pattantak, mellbimbói édes, fekete szőlőszemekké duzzadtak. A fiú tenyere végigcsúszott a gerinc lágy ívén, megpihent a lány csípőjén, aztán továbbsiklott , befurakodott combjai közé, egyik ujja tovább keresgélt a bársonyos, duzzadó szirmok között, majd megállt a szűz ártatlanságának pecsétjénél. Így álltak ott egy darabig mozdulatlanul, egymáshoz simulva.
A lány reszketése lassan csillapodott, a paraszt fiú síkos, forró, illatos bőre egyszerre nyugtatta szíve remegését, és tágította, élesítette érzékeit. Az asszonnyá avatott testnek már csak egy érintetlen kapuja volt. A selymes bunda mélyén hívogató harmatos rózsa kelyhe. A feltörő zokogás egyszerre volt a fájdalomé és a megnyugvásé.
A fiú ölébe emelte a könnyű testet, nyugtatgatta, melengette a reszkető madárkát, hosszan csókolta a vértelen ajkakat. Aztán kézen fogta, és a ragyogó pár együtt állt a tó melleti kis erdő mellett.
0
C
· 25 Jun 2010 (edited)Nevetése úgy csengett akár egy lágy szimfónia. Éreztem ahogy el akarja húzni a lábát amelyikkel játszom, ezért megfogtam a bokáját és ott tartottam a lábát. Bár furcsa volt maga a helyzet titkon tudtam, hogy ő is ezt akarta. Mindig is szerette. Minnél tovább simogattam ujjammal a sejmes talpat egyre inkább nyílvánvalóvá vált, hogy mennyire élvezi is. Bár próbálta leplezni, arca elé tette a kezét és sokszor megpróbálta abbahagyni a nevetést. De mind hiába.
Egyszer csak nem is tudom, hogy miért de elengedtem. Ő fekve maradt. Hangosan szedte a levegőt. Főléhajoltam és láttam a zilált de örömteli tekintetét és akkor megtörtént amit évek óta vártam. Ő finoman érzékien megcsókolt. Utánna mintha összeragadt volna az ajkunk merd vad csókolózásba kezdtünk. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy mind ketten az ágyban meztelenül a test gyönyörének élünk.
Az az éj csak a miénk volt. A szoba levegője füstös és fülledt a gyertyák és fáklyák lángja miatt. De akkor nem érdekelt semmi más csakis ő. Még mindig érzem azt a mámorító érzést mikor két test összeér és együtt szinkronban mozog. Mikor két szív egyszerre lüktet és a látszólag két külön hús eggyé lesz. Mikor az öröm furcsa hangjai töltik meg a levegőt, majd egy érzés ami megállíthatatlan tör elő és eluralkodik mindkettőnkön egy érzés mi édesebb minden másnál. Aztán elernyedünk, és egymás krajaiban örömmámoros álomba zuhanunk.
Mikor felébredtem ő már felöltözött és a haját rakta rendbe. Álmosan néztem ahogy nekem háttal áll, majd felém fordul és komoly tekintettel szól:
- Jól figyelj, én meggyőzöm a tanácsot a terved támogatásáról. De te meg igyekezz és fejezd be a kísérletedet! - bár félig még álmodtam, felfogtam miről is beszél és a komoly hangnemének hála egyre inkább felébredtem.
- Ne aggódj- mondtam neki - nem csalódsz bennem! - gonoszul elmosolyodott.
- Ajánlom is. De ha mégis, tudod mit kell tenned! - bólintottam.
- Halállommal is az úrnőt kell szolgáljam! - majd biccentett felém és kiment a szobából.
Ahogy hintóm hazafelé haladt ezek az emlékek gyakran rámtörtek az előző éjszakáról. De nem bántam. Kivételesen. Így utólag, kicsit sajnálom szegény Riná - t. Nem kellett volna olyan hirtelen elítélnem. Dehát, most már mindegy. Mikor átértünk az alagúton, újra megláttam az ismerős tájat. Igen, hamarosan hazaérek és itt az idő, hogy végre beteljesítsem tervem. Gondolom mostanra már elült a gyanú ténykedésem felől. Szóval a hercegnőt újra magamhoz csábíthatom. Ahogy ezen gondolatok jártak fejemben kinéztem az ablakon. Sokáig gondolkodhattam, mert a távolban már láttam a tornyom.
- Na végre... hazaértem.
Egyszer csak nem is tudom, hogy miért de elengedtem. Ő fekve maradt. Hangosan szedte a levegőt. Főléhajoltam és láttam a zilált de örömteli tekintetét és akkor megtörtént amit évek óta vártam. Ő finoman érzékien megcsókolt. Utánna mintha összeragadt volna az ajkunk merd vad csókolózásba kezdtünk. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy mind ketten az ágyban meztelenül a test gyönyörének élünk.
Az az éj csak a miénk volt. A szoba levegője füstös és fülledt a gyertyák és fáklyák lángja miatt. De akkor nem érdekelt semmi más csakis ő. Még mindig érzem azt a mámorító érzést mikor két test összeér és együtt szinkronban mozog. Mikor két szív egyszerre lüktet és a látszólag két külön hús eggyé lesz. Mikor az öröm furcsa hangjai töltik meg a levegőt, majd egy érzés ami megállíthatatlan tör elő és eluralkodik mindkettőnkön egy érzés mi édesebb minden másnál. Aztán elernyedünk, és egymás krajaiban örömmámoros álomba zuhanunk.
Mikor felébredtem ő már felöltözött és a haját rakta rendbe. Álmosan néztem ahogy nekem háttal áll, majd felém fordul és komoly tekintettel szól:
- Jól figyelj, én meggyőzöm a tanácsot a terved támogatásáról. De te meg igyekezz és fejezd be a kísérletedet! - bár félig még álmodtam, felfogtam miről is beszél és a komoly hangnemének hála egyre inkább felébredtem.
- Ne aggódj- mondtam neki - nem csalódsz bennem! - gonoszul elmosolyodott.
- Ajánlom is. De ha mégis, tudod mit kell tenned! - bólintottam.
- Halállommal is az úrnőt kell szolgáljam! - majd biccentett felém és kiment a szobából.
Ahogy hintóm hazafelé haladt ezek az emlékek gyakran rámtörtek az előző éjszakáról. De nem bántam. Kivételesen. Így utólag, kicsit sajnálom szegény Riná - t. Nem kellett volna olyan hirtelen elítélnem. Dehát, most már mindegy. Mikor átértünk az alagúton, újra megláttam az ismerős tájat. Igen, hamarosan hazaérek és itt az idő, hogy végre beteljesítsem tervem. Gondolom mostanra már elült a gyanú ténykedésem felől. Szóval a hercegnőt újra magamhoz csábíthatom. Ahogy ezen gondolatok jártak fejemben kinéztem az ablakon. Sokáig gondolkodhattam, mert a távolban már láttam a tornyom.
- Na végre... hazaértem.
Log in to reply to this thread.