Csiklandozásnak nevezzük, amikor érintéssel bizsergető, nevetésre ingerlő érzést okozunk valakinek. A csikland alakváltozata többek között a csiklánd, csiklandoz, csikol, származéka pedig például a csiklik, csikló, csiklandós.
A Magyar Szótörténeti Szótár szerint a szócsalád hangfestő eredetű. Valószínűleg már nyelvünk külön életében keletkezett, bár az alakilag hasonló rokonnyelvi megfelelők, például a cseremisz csegelt vagy a lapp csagalduttet alapján elképzelhető, hogy mindannyian hasonló finnugor alapnyelvi szó származékai.
A kl és tl mássalhangzók mindenesetre több más nyelvben visszaadják a csiklandozás nevető érzését. A teljesség igénye nélkül néhány példa: latin titillare, német kitzeln, angol tickle, szlovák steklit, spanyol casquillear, francia chatullier, svéd kittla.
A csiklandozásnak két formáját állapította meg 1897-ben G. Stanley Hall és Arthur Allin. A két pszichológus a csiklandozás enyhébb formáját, amelyet olyan finom érintésekkel lehet kiváltani, mint a bőr tollal való simogatása, knismesisnek nevezték el. Az emberi test csiklandósabb területein durvább, nyomással való ingerlésre adott reakciót pedig gargalesisnek nevezték.
A csiklandós érzés kialakulásában a bőr tapintás-, nyomás- és vibrációérzékelő receptorai vesznek részt. Míg a knismesisben érthető módon inkább a finom tapintásnak jut nagyobb szerep, a gargalesisben a nyomás és a vibráció érzékelése esik nagyobb latba a leküzdhetetlen nevetésre kényszerítő érzet kialakulásában. Fontos szerep jut azonban a fájdalomérzékelő receptoroknak is, az ezekből kiinduló afferens rostok átmetszésével ugyanis nagyon gyakran a csiklandósságra való képesség is elvész.
A knismesis és a gargalesis között fennálló másik nagy különbség, hogy míg az előbbi öningerléssel is kiváltható, az örömfakasztás utóbbi fajtájában csak egy másik személy, vagy kísérletes eredmények szerint akár egy robot is részesíthet minket. A csiklandozást többnyire kellemes élményként emlegetjük, hiszen eleinte nevetésre fakaszt, hosszú távon viszont – különösen a gargalesis - egyre kellemetlenebbé válik, mígnem elviselhetetlen nem lesz. Ez az oka, hogy évszázadokkal ezelőtt a csiklandozást olykor kínzási módszerként is alkalmazták.
Mindannyian tapasztaltuk már, hogy testünk nem minden része ugyanolyan csiklandós. A hónaljunk, a bordáink és a talpunk tollpehellyel vagy enyhe böködéssel való ingerlését nem bírjuk sokáig nevetés nélkül, de sokak számára a nyak- és deréktájék is hasonlóan csiklandós lehet.
De miért vagyunk csiklandósak, és egyes testtájak miért csiklandósabbak, mint mások? Van, aki úgy véli, hogy az olyan finom ingerekre kialakuló nevetés és rángatózás, mint például a bőr tollpehellyel való érintése vagy körömszéllel való kapirgálása, az apró rovarokkal, rágcsálókkal és csúszómászókkal szemben jelenthetett védelmet a természetben élő őseinknek.
Hasonló magyarázat feltételezhető a nyakunk, a hónaljunk, a derekunk vagy a talpunk böködése okozta heves reakciók hátterében is: ezek a testtájaink a legsérülékenyebbek. A váratlan érintésük keltette heves rángatózás segíthet elhárítani egy előre nem várt támadást. Hogy ez miért jár nevetéssel, az még nem tisztázott. Christine R. Harris pszichológus szerint a mosoly pozitív visszacsatolást jelent a csiklandozó számára, vagyis áldozatának kínzására tovább buzdítja őt. Harris szerint ebből kifolyólag a csiklandozás a harci készségek fejlesztésében is szerepet játszhatott.
Nem mindegy azonban, hogy ki csiklandoz bennünket. Néhány kutató úgy véli, a csiklandozás az egymáshoz közel álló személyek testi kontaktusának fontos eszköze, amely hozzájárul az emberek közötti együttműködés és bizalom kialakításához, az egymáshoz tartozás kifejezéséhez.
Gondoljunk csak egy gyermekét csiklandozó szülőre, vagy az egymást csiklandozó szerelmes párokra. Robert R. Provine neurológus szerint mindez az érintés szükségletére vezethető vissza, és kulcsszerepet tölthetett be a szociális és szexuális magatartás evolúciójában. Provine elméletét az is alátámasztja, hogy jellemzően nem csiklandozunk meg csakúgy vadidegent. Ha mégis ilyet tennénk, meglepő fogadtatásban részesülhetünk…
0
A
OP · 8 Apr 2009 (edited)
Akármi lehet, mindenevő vagyok 
Az első bekezdés kétszer van, de a második része az érdekesebb a végén 
)
), de az utolsó mondaton kicsit elgondolkoztam: