A cím a második részben majd értelmet nyer
– Elismerésem, hogy nemcsak kiszabadítottad a csapatod, hanem még a helyükre is zártad a mieinket. Csak egy gond van...
– Nincs meg a kulcs – fejeztem be helyette egy némileg önelégült vigyorral.
– És már nem tudjuk, hol keressük. Még mindig nincs ehhez semmi hozzáfűzni valód?
– Nincs bizony – feleltem, és hanyatt feküdtem az ágyon, aminek aztán a sarkaihoz szíjazta a csuklóimat és a bokáimat.
– Félsz?
Tíz perc csiki… legszívesebben elrohantam volna, de túl közel voltak a csapata kint maradt tagjai. Ugyanakkor kíváncsi is voltam, no meg bátornak akartam mutatkozni.
– Ahhoz jól össze kell szedned magad – feleltem, mindent bele, amíg még van hozzá merszem alapon.
– Jól van... erre még visszatérünk – mosolyodott el, miközben lassan körbejárt. Mély lélegzetet vettem, és minden izmomat megfeszítettem, hogy bárhol is érint meg először, ne rezzenjek össze – láthatóan fel akart térképezni, és igyekeztem minél kevesebbet elárulni. De bármilyen lassan tettem is, észrevette.
– Még el se kezdtem, máris segítesz nekem. Ezzel eltitkolni semmit nem lehet, viszont hamarabb fáradsz ki.
Dühösen visszanéztem rá, azon gondolkozva, hogy vajon nem csak le akar-e beszélni az ellenállásról, saját dolgát megkönnyítendő.
Kezét az alkarom belső oldalára tette, és ujjait lassan mozgatva elindult lefelé.
Ügyes. Magam sem kezdtem volna másképpen – az érzés minden megtett pillanattal egyre nehezebben elviselhetőbbé vált. Hamarosan leért a hónaljamhoz, mire mocorogni kezdtem, és kapkodni a levegőt. Finoman araszolgatva haladt tovább lefelé, a bordáimra, ami még rosszabb volt – be kellett látnom, hogy igaza van, mert ha nem is rándultam össze, próbáltam elhúzódni az ujjai elől, bármennyire is igyekeztem leplezni. Ilyenkor egy két ujjal körözgetve pontosított. Növekvő aggodalommal vettem észre, hogy semmi sem kerülti el a figyelmét, egyetlen négyzetcentimétert sem hagy ki, és ráadásul egyre érzékenyebbé is tesz – egyfajta bemelegítés az idegvégződéseimnek. Mire az oldalam és a hasam került sorra, összerándultam és önkéntelenül felnevettem. Mikor még lejjebb ment, és ujjai a csípőmön át a combomra vándoroltak, már el nem tudtam képzelni, hogy fogom én ezt kibírni, ha majd igazán beindul.
Kicsit elidőzött a térdhajlatomnál, mire megpróbáltam felhúzni a lábamat, de ezzel persze csak segítettem neki. Utána a lábfejemet, végül a talpamat csiklandozta végig, szerencsére csak egyszer, így még valahogy tudtam magam tartani; ekkor abbahagyta.
– Sok lesz az a tíz perc – nézett rám elvigyorodva.
– Már csak kilenc.
– Tizenkilencnél is többnek fogod érezni.
A talpammal kezdte; először néhányszor végighúzta rajtuk egyszerre csak egy ujját. Az első egy-kettő még nem zavart különösebben, utána viszont minden alkalommal egyre jobban csikizett, sőt azután is éreztem, hogy már elvette az ujját – hamarosan heves, ám teljesen hiábavaló rúgás követte minden érintését. Ekkor az összes ujjával mindkét talpamat egyszerre kezdte csiklandozni. de így még legalább tudtam némi ellenintézkedést tenni: vadul kalimpáltam a lábfejemmel, és begörbíthettem a lábujjaimat.
Nem késett a válasszal: lábamra telepedett, megmarkolta a lábujjaimat és hátrahajlította őket.
– Ne! NEEEEEEEEEE!!!
– Hogy mondod?
Elhallgattam, de nem sokáig – most már sikerült teljesen mozdulatlanul tartania a lábfejemet, miközben másik kezével könyörtelenül folytatta a csiklandozást. Ez még úgy is rosszabb volt, hogy egyszerre csak egy talpat vehetett célba, és mikor azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, elkezdte vakargatni azt a pontot, ahol a nagylábujj találkozik a talppal. Kétségbeesetten felnyögtem, és őrülten próbáltam szabadulni, de moccanni sem tudtam, és semmivel sem volt jobb, mikor átváltott a talpam két szélére.
Amikor végre abbahagyta, kihasználtam az időt egy nagy levegővételre. Többre nem is volt időm. Ujjai már kúsztak is fel a lábszáram belső oldalán, aztán a térdhajlatomat kezdték csiklandozni. Minden erőmet összszedve megpróbáltam felhúzni a lábamat, persze eredménytelenül. Ekkor egy pillanatra abbahagyta.
– Mit feszengsz, hát nem látod, hogy meg vagy kötözve?
Erre nem tudtam megállni, elnevettem magam, és ez megtörte a jeget – képtelen voltam abbahagyni, mikor felért a combomra, és úgy éreztem, ez a pillanatnyi másféle nevetés valahogy még érzékenyebbé is tett. Kétségbeesetten igyekezettel próbáltam összezárni vagy felrántani a lábamat attól függően, hogy a combom belső oldalát csiklandozta, vagy a tetejét markolászta – előbbit hosszú, oda-vissza mozdulatokkal, utóbbi olyan volt, mint a hét fogás, csak sokkal több fogással. E kettő módszeres váltogatásával az őrületbe kergetett. Egyre hangosabban nevettem, és minden kívánságom az volt, hogy hagyja már abba, vagy legalább menjen tovább.
Abbahagyta, de már tudhattam, hogy csak valami még rosszabb jöhet. Jött is: pozíciót váltott, majd hirtelen mindkét hónaljamat kezdte csiklandozni. Felsikítottam és veszettül rángatni kezdtem a szíjakat, próbálva lerántani a karomat. De amikor úgy tenyérnyit lejjebb ment a bordáimra, az minden eddigin túltett.
– ÁÁÁÁÁÁ!!! Várj egy kicsiiiiiit!!!
Megállt, és várakozón nézett rám. Kapkodtam a levegőt.
Arcán az érdeklődést lassan felváltotta valamiféle „no megállj csak” kifejezés, ahogy rájött, hogy nem mondok semmit, csak időt akartam nyerni, és gyorsan bekötötte a szemem valami fekete kendőféleséggel.
Már csak ez hiányzott.
Lélegzet-visszafojtva füleltem, de nem tudtam megállapítani, merre lehet. Egyre nőtt bennem a feszültség – hol fog támadni először?
De nem történt semmi, és a készenléti állapotból némileg engedve kissé ellazultam.
Hát persze, hogy csak erre várt: kétfelől jól a bordáim közé bökött.
Azt hittem, keresztülvágódom a plafonon. De akárhogy is küzdöttem, folytatódott a bökdösés. Minden egyes alkalommal hevesen összerázkódtam. Fogalmam sem volt, melyik hol hol fog érni, és pillanatokon belül kezdett a dolog borzasztóan kimerítő és idegesítő lenni.
– Szóval, mit is mondtál az elején?
– MIIIIIIIIII??????
– Elég jól összeszedtem magam?
Válaszul csak dühösen felordítottam.
– Csak válaszolj, mindegy, mit. Akkor leveszem a kendőt, és csinálok valami mást.
Tudtam, hogy ez az eddigi legközvetlenebb lépése, hogy együttműködésre kényszerítsen, és hogy a valami más csöppet sem lesz valami könnyebben elviselhető, de úgy éreztem, egy pillanatig sem bírom tovább.
– No, igen, vagy nem?
– IGEEEN!!!
Azonnal abbahagyta, és a kendő is lekerült a szememről. Kihasználtam az időt, hogy lélegzethez jussak, és amennyire lehet, összeszedjem magam – tudtam, hogy most jön a java.
A hasamon folytatta; gyengéd érintéssel, ám ujjait gyorsan mozgatva lassan áttért az oldalamra, majd vissza középre. Amilyen nyugodt módszerességgel ismételgette ezt az eljárást, olyan hevesen rángatóztam és visítottam. Mikor úgy látta, már nem tudja ezt tovább fokozni, vette kezelésbe a bevezető szakaszban felfedezett, különlegesen csikis pontokat. Ész nélkül nevettem, nem is tudom, hogy vettem levegőt, és ami még elviselhetetlenebbé tette az egészet, hamarosan szinte már mozdulni is túl kimerült voltam. Számolni próbáltam magamban, hogy elvonjam a figyelmemet, abban bízva, hátha lecsökken a pontok érzékenysége, és ezért feladja vagy tovább áll.
Óriási megkönnyebbülésemre abba is hagyta.
– Ha jól látom, úgy gondolod, rosszabb már nem jöhet.
Lihegve bólogattam.
– Biztos? – kérdezte, két oldalamat kezébe fogva.
Elakadt a lélegzetem – becsuktam a szemem, és könyörögni kezdtem magaban.
Valami hihetetlenül jól eltalált erővel és tempóban kezdte markolászni a bordáim és a csípőm közti részt – a leírhatatlan, mélyen a bőr alatt ható érzéstől összerándulva, üvöltve próbáltam felülni. Egész testemben megfeszülve egy pillanat alatt kifogytam a szuszból, csak hangtalanul rázkódtam a nevetéstől. Úgy éreztem, percek teltek el, mire abbahagyta.
– Ez fél perc volt. Továbbra sincs mondanivalód?
Most, hogy abbahagyta, már mindjárt nem volt (előbb meg úgysem tudtam megszólalni), de kétségtelenül fél perc volt a leghosszabb idő, amit ebből a fajta csikizésből egyszerre el tudtam viselni.
– Mit szólnál a következőhöz: egy perc, aztán ha utána sem válaszolsz, másfél, és így tovább…
– NÁLAD VAN!!!
– Hogyhogy nálam? – kérdezte, és finoman, fenyegetően visszatette az ujjait az oldalamra.
– A zsebedben!!!
A zsebébe nyúlt, és előhúzta az égen-földön keresett kulcsot.
– Mi a... jövet beleraktad, aztán visszaloptad volna...
– Talált, süllyedt.
– Ezt nevezem! Ragyogó ötlet. Az utolsó pillanatban mondtad meg, fél perc sem volt hátra a tízből!
– MI?! Most ígértél be egy percet, meg másfelet!
– Nem ígértem be. Csupán megkérdeztem, mit szólnál hozzá – felelte, s elégedetten nézte, ahogy vasvilla szemeket meresztek rá.
Sebaj, én nevetek utoljára – gondoltam, mikor néhány perc múlva mindannyian az ajtónál álltunk, és a zárba nyomta a kulcsot. Nem tudta szegény, hogy mindjárt újabb meglepetés éri.
Folytatása következik…
és a kikötözősdi a kedvencem 
