új vagyok az oldalon, az itt olvasott történetek láttan gondoltam, hogy írok egy sajátot. Az ötlet pillanatában ezt az egészet pont egy középkor szerű fantasy környezetben tudtam elképzelni.
Remélem elnyeri valakinek a tetszését!
(a szereplők valós személyeken alapulnak:):) )
szereplők:
Ophelia: Fiatal, szép lány, a Király felesége, távollétében az uralkodó.
Lány: Alacsony, vékony, szintén gyönyörű, fogolyként került a várba.
Ophelia befejezte a lenti erdő kémlelését, majd újra a szobába lépett az erkélyről. Az ágy mellett két lándzsás őr fogott közre egy látszólag rémült, de büszke tekintetű lányt. Mielőtt Ophelia megszólalhatott volna, egy negyedik ember lépett be a helyiségbe, csillogó páncélban, karddal az oldalán.
- Kapitány. – Biccentett neki a királyné.
- Asszonyom. – hajtott fejet a férfi. – Ahogy parancsoltad. Csak egy túlélőt hagytunk. Páran a hegyek közé menekültek, pár harcost utánuk küldtem. Ha kívánja felséged, a kihallgatáson részt vesznek...
- Köszönöm, kapitány. Most elmehetnek.
- De felség...
- Ez parancs! – szólt Ophelia a férfinek halkan, de határozottan. – Jó munkát végzett, de innentől ez rám tartozik. Mindenki hagyja el a tornyot!
- Az egész tornyot el... – a katona időben észbekapott, és nem feleselt a nővel. Bólintott, intett két emberének, majd távoztak a csigalépcsők irányába.
A lány dacosan nézett a királynőre.
- Hogy hívnak, népem ellensége? – kérdezte Ophelia. A lány nem válaszolt.
- Honnan jöttél? Mit kerestél a csata helyszínén két nappal az ütközet után? - folytatta Ophelia. – Válaszolj!
A lány még mindig nem válaszolt, de már nem tudta állni a másik tekintetét.
- Válaszolhatsz nekem, vagy választhatod hogy ellenállsz. – folytatta még mindig Ophelia. – Nem tagadom, hogy nem élvezném a második lehetőséget, de felteszem neked a kérdést, hogy mit választasz.
- Hagyj békén! – fakadt ki a lány. – Eressz el, nincs semmi mondanivalónk egymásnak!
- Valóban? Engem mégis érdekelne pár dolog.
Mielőtt a lány bármit tehetett volna, Ophelia egy furcsa anyaggal átitatott selyemkendőt szorított a szája és az orra elé. A lány eldőlt.
Egy kis idővel később egy padra kötözve találta magát, ugyanabban a helyiségben. Akaratlanul is elpirult, amikor érezte, hogy meztelen. Ophelia állt fölötte.
- Én a lehetőséget megadtam. Kértem a válaszokat. De most el fogom őket venni.
Majd egy szempillantás alatt a lány hasára ült, és ujjaival lágyan ingerelte a fogoly hónalját. A lány nem bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését, próbált szabadulni, de a kötelek erősek voltak. Ophelia nem tartott szünetet. A lány egyre jobban szorította össze a fogát, egyre jobban rángatta a köteleit. Hiába. Majd amikor kínzója ujjait vadabbul, gyorsabban kezdte mozgatni, kitört belőle a nevetés. Ophelia még mindig nem állt meg.
- Elég! – kiáltott két nevetőroham között a fogoly. – Elég!
- Szóval, neved? – kérdezte Ophelia egy cseppet sem változtatva a csiklandozás intenzitásán.
A lány csak nevetett és vergődött, nem tudott, vagy még mindig nem akart válaszolni.
- Akkor nézzük meg az oldaladat, és a hasadat. – szólt egyre kéjesebben csillogó szemmel a királynő.
A lány szemébe könnyek szöktek a nevetéstől. az egész teste remegett, ahogy a hideg ujjak az oldalát csiklandozták. Ophelia mostmár nyomkodni is kezde foglyának a csiklandós pontjait.
- Kérlek! – szakadt ki a lányból az első könyörgés. Ophelia hirtelen abbahagyta a kínzást.
- Válaszolj. Mindenre amit kérdeztem!
- De nem... De nem lehet, nem szabad... – NEEEE!!! – az utolsó mondata egy nagy sikításban végződött, ahogy Ophelia újrakezdte a csiklandozást.
- Ne!! könyörgök, ne!! Elég volt, ne!! Kérlek! – sikoltozta a lány, miközben a sírás kerülgette.
A lány szinte nem látott, inkább érezte csak, hogy a királynő abbahagyja, és feláll. Azt hitte, hogy vége, hogy megmenekül, hogy ez csak egy tréfa volt. Ezért amikor távolról meghallotta Ophelia hangját, akkor keservesen rátört a sírás.
- Sok lánnyal volt dolgom. Hozzád hasonlókkal, másokkal, erősebbekkel, gyengébbekkel... De te vagy eddig a legcsikisebb a derekadtól fölfelé. Ha a talpad is hasonlóan érzékeny, akkor...
- NEEEE!!!! – sikoltott fel a lány! – Ne, csak azt ne, könyörgök, ne!! Elmondom, mindent, mindent amit tudni akartál, csak fejezd ezt be, nem bírom!!!
- ...akkor remekül fogunk ma éjjel szórakozni. – fejezte be szenvtelenül a mondatot Ophelia.
Szegény lány kezdett megőrülni. Ophelia lassan közelített talpaihoz, de még nem ért hozzájuk. Ujjaival már mutatta, hogy milyen módon fogja csiklandozni a lányt. A fogoly előtt ebbe a pár, szörnyű másodpercbe megelevenedett az az emlék, amikor fiatalabb korában, hazájában, egyszer megcsiklandozták a talpát, csak egy pillanatig tartott az ott, akkor, de emlékezett az érzésre. Ha most ez következik, akkor nem bírja ki, akkor...
- BÁRMIT MEGTESZEK!!!!! – síkította, még mielőtt Ophelia a talpához ért volna! elmondok mindent, könyörgök, hagyjad ezt abba!
- Elmondod később. – mondta Ophelia gonoszan. – Most a talpaiddal fogok játszani számodra éveknek tűnő perceken keresztül!
A ány folytatta a sikoltozást és a könyörgést, de Ophelia újrakezdte a kínzást. Ügyet sem vetett áldozatára. A kis méretű, szép formájú, puha talpaknak minden egyes négyzetcentiméterét bejárta ujjaival. Először csak kis köröket írt le mutatóujjával a lábujjak alatt, majd a lábujjakat hátrafeszítve az ujjak között folytatta a körözést. Ettől a lány még csak nevetett, könyezett, könyörgött, mégis teli torokból nevetett, sehogy sem bírta abbahagyni. De amikor Ophelia mind a tíz ujjával gyorsan kezdte el csiklandozni a talpait, kiszakadtak belőle a sikoltások, és még jobban kezdett vergődni. Ophelián teljesen erőtt vett a kéj, egyre jobban fokozta áldozata kínjait. Így ment ez perceken keresztül.
- No most mondj el mindent! – vetette oda Ophelia a kisírt szemű, ziháló lánynak, mikor hirtelen abbahagyta a csiklandozást.
- És akkor, ha elmondok mindent, akkor elenged, befejezi ezt! – nyögte a fogoly.
- Talán igen...
- Parancsnok, vezérelje a sereget egyenesen délnek, a folyó gázlójához! – szólt oda a kapitány egy szintén ezüstös páncélt viselő katonának, aki pár másik emberrel egy térkép fölé görnyedt a sátorban. – Ott vannak. Biztosan tudom. Biztos forrásból. A királynő állítja, és benne megbízom.
- Biztos benne, uram? – kérdezett vissza egy tiszt.
- Biztos. Ott egyesülünk a király seregével, és befejezzük a háborút.
Másnap útnak indult a sereg. A legendák amellett, hogy a dicső harcosok háborúba indultak, azt a furcsa tényt is megőrizték, hogy miközben sorban vonultak ki lovagok, fegyverhordozók, a vár kapuján, aközben mindenki arról beszélt a városban, hogy múlt éjjel órákon keresztül éktelen sikoltozást lehetett hallani a királyi lakótorony legfelső terméből.
VÉGE
