Kicsit hosszú lett, és van rizsa az elején, de az mindenképp kellett ahhoz, hogy kibontakozhasson a story. A szereplők kinézetéről szándékosan nem írok, hogy mindenki olyat képzelhessen el hozzájuk, amilyet szeretne. A történetet a lee szemszögéből kísérhetjük figyelemmel.
ESKÜDT ELLENSÉGEK
Brigi: 18 éves gimnazista lány, nyílt és nagyszájú, bárkivel szembeszáll, ha kell.
Andor: 20 éves szakképzős srác, nagyon magának való, magánügyi történések tették őt keserűvé és undokká. Nem tűri, ha valaki packázik vele.
Amióta csak ismertem, teljes szívemből gyűlöltem Andort. Egy arrogáns, beképzelt fiúnak találtam, aki azt hiszi, mindent megengedhet magának.
Harmadikos voltam a KZS egészségügyi szakközépiskola és gimnáziumban, amikor először láttam őt az épületben. Azt sem tudtam, ki ő, és melyik osztályba jár. De az tény, hogy már az első találkozásunkkor sikerült jól „bemutatkoznunk” egymásnak.
Egy átlagos reggelnek indult. Éppen az iskolai büfé előtt ácsorogtam, jóízűen majszolva az előzőleg megvett Hot-dogomat, amikor is Viki barátnőm felhomályosított arról, hogy az első órán fizika dolgozatot írunk. Rendben, vontam vállat. Igaz, hogy megfeledkeztem róla, de ha tudtam volna sem tanulok rá, az biztos. Becsöngettek, és én teljes lelki nyugalommal indultam volna az emeletre (ahol az osztálytermünk volt), ám Viki utánam szólt, hogy nem ott leszünk, hanem a fizika szertár melletti teremben. „Ó, a fenébe”, sóhajtottam. Remek, a táskám viszont a mi termünkben maradt, tehát futás fel érte!
Sarkon fordultam, és a lépcsők felé vettem az irányt. Kettesével szedtem a fokokat, siettem, nehogy elkéssek az óráról. A lépcső tetején azonban beleütköztem valakibe.
- Idióta! – kiáltott rám az illető. – Nézz már az orrod elé!
- Idióta vagy te! – vágtam vissza automatikusan, miközben felnéztem az alakra. Elakadt a lélegzetem, ugyanis, mit tagadjam, egy zavarbaejtően helyes srác állt előttem. Na, ő volt Andor. De csupán pár másodpercig gyönyörködhettem benne, mert ismét rám kiáltott:
- Mi lesz már? Takarodj arrébb, hülye kis lúzer!
„Na nem. Ezt a durva hangvételt, ezt nem! Mégis kinek képzeli ez magát?” ezekkel a gondolatokkal eltelve én is kinyitottam a számat:
- Fogd be, te szerencsétlen nyavalyás!
- Ki a szerencsétlen nyavalyás? – villogott a srác szeme.
- Hát te, ki más? – ezzel megkerültem őt, és szaladtam a termünkhöz. Felkaptam a táskámat, és azzal a lendülettel el is indultam visszafele.
A fiú még mindig ott állt. Elnyargaltam mellette, de ő elkapta a karomat, és visszarántott.
- Ezt még megkeserülöd, te kis cafka! – sziszegte dühösen.
- Engedj, te vadbarom, dogát írok! – vetettem oda, majd kiszabadítottam a karomat, és odasiettem Vikihez, aki nagylelkűen megvárt engem a büfénél.
- Na! – pihegtem. – Itt vagyok, mehetünk órára!
- Brigi, te összeszólalkoztál Andorral? – ráncolta a homlokát Viki.
- Kivel? Ja, arra a bunkóra gondolsz? Hát, úgy is mondhatjuk. Miért, ki ez?
- Egy szakképzős srác, ide jár a mentőápolói képzésre. De mindenki nagyon tart tőle. Ijesztő kisugárzása van, és állítólag megvannak a maga kapcsolatai. Eddig még senki nem mert szembeszállni vele, szóval jobb, ha meghúzod magad, mert rád fog szállni, és ki tudja, mire vetemedik.
- Jaj, de félek! – forgattam a szememet. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelt a dolog. – Ő is csak egy ember, hiába vagánykodik.
- Te tudod, de én szóltam…
Hát, így kezdődött. Attól a naptól kezdve kölcsönösen utáltuk egymást. Kicsit jobban megfigyeltem Andort a szünetekben, és valóban tartott tőle az egész iskola. Ahol csak megjelent, mindenki behúzta fülét-farkát. Ha pedig valaki az útjába került, kíméletlenül kiosztotta. Nem tűrt ellenvetést semmiben.
Én azonban rendszerint lázadtam ellene. Már csak azért is. Engem egyszerűen idegesített, hogy valaki ilyesmiket megenged magának, és senki nem képes őt helyretenni. Valahányszor összefutottunk a folyosón, és durván beszólt nekem valamit, én ugyanolyan durván viszonoztam. Láttam rajta, hogy ez nagyon dühíti, néha tényleg elég félelmetes szikra gyúlt a szemében, s egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy meg kéne húznom magam. De nem tudtam megállj!-t parancsolni a számnak.
Oldalakon át sorolhatnám, milyen húzásokkal próbált kiszúrni velem, de ez most mellékes.
Ám a helyzet kezdett kicsit eldurvulni. Egyik összeszólalkozásunk alkalmával Andor magából kikelve lerántotta a vállamról a táskámat, és lehajította az emeletről a földszintre. Erre én úgy bedühödtem, hogy lekevertem neki egy pofont – a fél iskola szeme láttára. Hallottam, ahogy döbbenten felnyögnek, de nem érdekelt. Lerohantam a táskámért. A felszerelésem fele kiszóródott, a telefonom darabokban hevert, és az Mp3-lejátszómnak sem tett jót az eset. Üvölteni lett volna kedvem. Összekapkodtam a dolgaimat, mindent visszahajítottam a táskámba, majd felegyenesedtem – addigra már Andor is leért a földszintre. Elkapott, és erősen megrázott.
- Hogy merészeltél megütni?! – ordította.
- Ha nem engedsz el, a következőt a lábad közé kapod!
- Hé, ti ketten! – kiáltott oda egy tanárnő, aki szemtanúja volt a történteknek. – Azonnal fejezzétek be!
- Te kis nyavalyás! Azt hiszed, megúszod, hogy pofon vágtál? – sziszegte Andor.
- Hogy én megúszom-e?! Miattad tönkrement a telefonom és az Mp3 lejátszóm is! Ki fogom fizettetni veled, te szemét! – vágtam vissza.
A tanárnő ismét ránk szólt, majd elindult felénk.
- Nehogy azt hidd, hogy ennek itt vége! – fenyegetett meg Andor. – Most már ideje rendezni a számlánkat! Ma délután háromkor várni foglak! Persze csak ha van hozzá merszed… - és elhadart egy helyszínt meg egy címet. Aztán fogta magát, és otthagyott.
Természetesen az volt az első gondolatom, hogy nem megyek el a találkozóra. De aztán felülkerekedett rajtam a makacsabbik énem, aki azt hajtogatta belül, hogy ne legyek gyáva, és ne merjek meghátrálni. (sajnos túl önfejű vagyok, s emiatt sokszor kerültem már bajba.)
Fél háromkor elindultam a megadott helyszínre, s végül kikötöttem egy újgazdag kertesházas városrészen. Az egyik ilyen kertes házból egyszer csak Andor lépett ki.
- Látom, eljöttél. – szólalt meg.
- Nézzenek oda, micsoda környéken laksz, csak nem újgazdag családba dobott le a gólya? Így már értem, miért ilyen nagy az arcod!
- Már így is nagy pácban vagy, jó lenne, ha nem tetéznéd! – szólt rám Andor eltorzult arccal.
- Ugyan, miféle nagy pácban? Nem vagy te senki. – csúszott ki a számon. Andor erre elkapott, magával rántott, és nekinyomott a ház falának.
- Idefigyelj, te kis *******! – hörögte. – Vegyél vissza, mert nagyon megbánod! Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem?!
- Miért, és te mit csinálsz? Azt hiszed, neked mindent szabad? Azt hiszed, te vagy a világ közepe? Vedd tudomásul, hogy nem vagy több egy semmirekellő alaknál! Most pedig engedj el, különben sikítok!
- Igen? – Andor váratlanul berúgta az ajtót, s egy pillanat alatt bevonszolt a házba. Olyan hirtelen történt az egész, hogy még kettőt sem pisloghattam. Bezárta az ajtót, és felém fordult.
- Na, most próbálj meg sikítani! – mondta diadalmasan.
- Azonnal engedj ki! – nekiestem és próbáltam arrébb taszítani, hogy az ajtó zárjához férjek, de esélytelen volt. Lefogta a karjaimat, és én hiába rúgkapáltam, erősen tartott. Belökött egy kisebb szobába, majd maga is belépett, és becsukta az ajtót.
- Így ni. – szólalt meg vészjóslóan. – Most pedig ideje elintézni a dolgainkat, nem gondolod?
- Az egy dolog, de nem így! Engedj ki innen azonnal!
- Nem így? Hát hogy? Az egész iskola előtt? Mint ahogy a mai pofont is adtad? – Andor szeme megvillant.
- Oké. Jól van, gratulálok! – gúnyolódtam. – És most, hogy ilyen ügyesen elkaptál, mihez kezdesz velem? Talán megerőszakolsz?
- Csábító gondolat. – hangzott a felelet.
- Szánalmas vagy. – mondtam. A nyelvem hegyén volt a folytatás is, de tekintettel arra, hogy egy idegen helyen voltam bezárva egy őrülttel, jobbnak láttam, ha visszaveszek magamból.
Andor lassan elindult felém. Jeges rémület mart a gyomromba.„Tényleg erőszakoskodni akar velem?” futott át az agyamon.
- Ne. Ne gyere közelebb… - hátrálni kezdtem, míg végül nekiütköztem az ágynak, és ráhuppantam. Andor megállt előttem.
- Eszem ágában sincs megerőszakolni téged. Viszont ideje, hogy egy kicsit megleckéztesselek.
- Mégis miről beszélsz?
Andor leült mellém, és végignézett rajtam.
- Csikis vagy? – kérdezte hirtelen. Ledermedtem. Erre a kérdésre nem számítottam.
- Semmi közöd hozzá! - feleltem idegesen.
- Szóval az vagy. – állapította meg fenyegető hangsúllyal.
- Nem vagyok az! – feleltem, holott nagyon is az vagyok.
- Na és hol vagy csikis? Hmm? – ekkor váratlanul az oldalamhoz nyúlt, és megcsipkedte
a hajlatnál. A dolog olyan hirtelen ért, hogy halkan felsikkantottam, és ugrottam egyet.
- Óóóó – vigyorodott el gúnyosan, majd közelebb húzódott, és két kézzel csiklandozni kezdte az oldalamat.
- Nehehehe merészeld…! – próbáltam küzdeni ellene, igyekeztem lefogni a kezét és elhúzni onnan. Andor viszont hátralökött az ágyon, ráült a lábaimra, majd egyik kezével lefogta a karjaimat, és a fejem fölé emelte őket, hogy ne tudjak védekezni.
- Most pedig – szólalt meg vészjóslóan – készülj fel egy hosszú kínzásra.
„Mi van? – gondoltam. – Ez most tényleg meg akar engem csiklandozni??” De még fel sem foghattam a dolgot, Andor szép lassan birizgálni kezdte védtelen hónaljamat. Remegni kezdtem. „Nem… nem nevetek, azért sem… de olyan csiklandós, nem bírom ki…”
- HAHAHAHAHAHA! NEEEHEHEHE! – robbant ki belőlem a nevetés. – ELÉG, HAGYD ABBAHAHAHAHA, ELÉHÉHÉHÉG!!!!! HAHAHAHAHAHA!
Andor kajánul elvigyorodott. Ujjaival lassú, őrjítő tempóban kapargatta a hónaljamat, aztán lejjebb haladt, végigzongorázott az oldalamon, megpiszkálta a hajlatot, majd vissza a hónaljamig. Ezt újra és újra megismételte, én pedig tehetetlenül vergődtem, és próbáltam kiszabadítani a karjaimat. Sikertelenül.
- Minden hiába, kislány. – közölte Andor kárörvendően, majd átváltott a másik oldalamra.
- NEHEHEHEHEHE!!! NE CSIKIIIZZ, NEM BÍHÍHÍHÍHÍROM!!!! AHAHAHAHAHAHAHA!!!!!
Andor hirtelen elengedte a karjaimat, majd két kézzel nyomkodni kezdte a csípőm fölötti hajlatot. Felsikítottam, és megpróbáltam kiszabadult karjaimmal védekezni, de nem sikerült.
- Na mi van, kislány? Csiklandós vagy? – cukkolt Andor, miközben folyamatosan kínozta az oldalamat.
- HIHIHIHIHIHI!!! NEHEHEHE, OTT NEHEHEHEHE!!!! ELÉHÉHÉHÉHÉHÉG!!!! HEHEHEHEHEHEHEHEHE!!!!
- Csiki-csiki-csiki! – duruzsolta kajánul.
Már nem bírtam kontrollálni magam, nem tudtam gondolkodni, csak jobbra-balra forgolódtam, és csapkodtam az ágyat. Valahol belül abban reménykedtem, hogy ez csupán egy 2-3 perces kis tortúra lesz, aztán békénhagy, és hazamehetek. Andornak azonban egészen más elképzelései voltak erről. Hosszasan gyötörte a felsőtestemet, felváltva csiklandozta a hónaljamat és az oldalamat, hol gyengéden, hol erősebben és gyorsabban. Így esélye sem volt a testemnek arra, hogy megszokhassa a kapott ingereket. Hátravetettem a fejemet és megállíthatatlanul nevettem.
- HAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!! NEHEHEHEHEHEHEHEHEHEHE!!!!! KÉRLEHEHEHEHEHEHEK! HAHAHAHAHAHA!!!!!
Addig küzdöttem, míg valahogy átgurultam a hasamra. Így azonban csapdába kerültem, mert Andor módszeresen rámült, előredőlt és ujjait ismét a hónaljamba fúrta. Sehogysem tudtam megszabadulni a csiklandozó ujjaktól, így végül belemarkoltam a párnába, és teljes erőmből szorítottam, miközben továbbra sem bírtam abbahagyni a nevetést.
- ÁÁÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ, ELÉHÉHÉHÉHÉHÉÉÉÉG!!! EZ CSIKIIIIIS!!! HAGYD ABBAHAHAHAHAHA!
- Milyen selymes hónaljak… és milyen csikisek… - mondta Andor, és mutatóujjával finoman nyomkodta az érzékeny területet. Ez már annyira kikészített, hogy kétségbeesetten téptem a párnát, ami a kezem ügyébe került. És ekkor megtörtént a baj: elszakadt. A fél töltelék kiszóródott belőle. Andor is észrevette, és abbahagyta a csiklandozást.
Végre rendesen vehettem levegőt. Feltérdeltem az ágyon, és hátranéztem rá.
- Látod? – pihegtem. – Ez a te hibád. Most… most pedig engedj el, különben lebontom az egész szobádat.
Andor nem felelt. Fürkésző pillantással méregette a párnából kiszóródott tollpihéket.
- Mi lesz már? Talán süket vagy? Engedj… - ekkor azonban váratlanul visszalökött az ágyra, és én ismét a hasamon landoltam. Az egyik kezével az ágy támlája felé emelve lefogta a karomat. A másik kezével felemelt egy tollpihét, majd végighúzta a hónaljamon.
- Neeee…nehehehe, ezt ne… - az eddig kapott csikizéstől túlérzékennyé vált a testem, és majd’ megőrültem a toll puha érintésétől. Andor szép lassan birizgált a pihével, fel-le húzigálta a hónom alatt.
- HAHAHAHA!!! NEHEHE, KÉHÉHÉRLEK, ELÉHÉHÉG!!! HAGYD ABBA!!! EZT NEHEHEHEHEHE!!! – könyörögtem.
- Ó, dehogynem… úgyis tudom, hogy élvezed. – súgta a fülembe gonoszul. (Igen, ez a mondat nagyon megmaradt bennem. Nem volt erőm arra, hogy válaszoljak, de valahol tényleg élveztem. Lehetséges, hogy ő is?)
Nem tudom megmondani, meddig tartott ez a finom birizgálás a tollal, de egyszer csak félredobta, majd felült.
- Eleget játszottunk a felsőtesteddel. – közölte. – Lássuk a lábaidat.
- Na nem! Azt nem! – összeszedtem a maradék erőmet, és megpróbáltam kimászni az ágyból, de Andor visszarántott.
- Nehogy azt hidd, hogy végeztem veled! – szólt rám.
- Hagyj már békén! Tessék, megleckéztettél, de most már engedj hazamennem!
- Nem. Nem végzünk félmunkát. – vigyorodott el kajánul, és a lábaim után nyúlt.
- NE! Hagyj! – próbáltam elhúzni őket, és egy kisebb birkózás következett, de természetesen ő került ki győztesként : hamarosan ismét a hasamon feküdtem, ő pedig háttal nekem rámült, lehúzta az egyszerű, bebújós cipőmet, és magához emelte a jobb lábamat.
- Nézzük, mi van itt… - ezzel végighúzta az ujját a talpamon. Velőtrázó sikítással válaszoltam.
- Nocsak! Ilyen érzékenyek vagyunk? – Andor finoman vakargatni kezdte a talpamat. Azt hittem, beleőrülök.
- ÁÁÁÁÁÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ!!!! CSAK OTT NE!!! KÖNYÖRGÖHÖHÖHÖHÖM!!!! HAHAHAHAHAHAHAHA!!! NEHEHEHEHEHEHEHEHE!!!!! – kétségbeesetten vergődtem, csapkodtam az ágyat, és hisztérikusan nevettem. Andort azonban nem hatotta meg, egyre csak csiklandozta a talpamat, először egy ujjal, majd többel.
- Látom, itt vagy a legérzékenyebb! – nevetett kárörvendően. – Most bizony véged van! Csiki-csiki-csiki-csiki!
- NEHEHEHEHE!!! HAGYD ABBA, ELÉHÉHÉHÉG!!!! CSAK A TALPAMAT NEHEHE!
Minden maradék erőmmel próbáltam elhúzni a lábamat, kiszabadítani Andor kezei közül, de nem ment. Erősen szorított. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ebbe a nagyképű majomba ennyi erő szorult… Minden próbálkozás sikertelen volt, nem tudtam lerázni a kínzó ujjakat, és nem szűnt meg a csiklandozó érzés a talpamon.
Andor hátrafeszítette a lábujjaimat, és alattuk folytatta a csiklandozást. Ha lehet, még hangosabban nevettem, pedig azt hittem, ez már nem fokozható.
- VÁÁÁHÁHÁHÁHÁHÁ, NE, EZT NEHEHEHEHEHE!!!!! HAHAHAHAHAHAHAHA!!!
- Rajta, nevess csak! Csiki-csiki-csiki!
- NEHEHEHEHE, NEHEM BÍROHOHOHOM!!!!! NEHEHEHEHEHEHE!!!
Andor ismét felemelte a tollpihét, és benyúlt vele a lábujjaim közé.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHÁHÁHÁHÁ!!!! ILYEN NIHIHIHIHINCS!!! HAGYD MÁHÁHÁR ABBAHAHAHAHAHAHA!!!!!!!! HEHEHEHEHEHEHEHEHE!!!! MIÉHÉHÉHÉHÉHÉRT????
- Tudod, Brigi, egy ilyen érzékeny talpnak kegyetlen csiki jár – duruzsolta Andor. A toll kisiklott a lábujjaim közül, és lecsúszott a talpamon. Aztán fel, aztán megint le… és megint fel, és megint le…
- HAHAHAHAHAHA!!! ELÉHÉG, NAGYON CSIKIIIIZ!!!! KÉHÉHÉRLEK!!! HAHAHAHAHA!!!
Végre elengedte a lábamat. De nem örülhettem sokáig, mert ekkor a másik talpamra csapott le, és végigjátszotta rajta ugyanezt a műveletet. Majd amikor végzett vele, vészjósló hangon megszólalt:
- Most jön a finálé! – ezzel nekiesett a talpaimnak, és két kézzel, egyszerre csiklandozta őket.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, ELÉHÉHÉHÉHÉHÉG!!!! EZT NEHEHEHEHE!!!
- Csiki-csiki-csiki-csiki!!
Teljesen elment előttem a kép. Sikoltoztam, vergődtem, csapkodtam, és azt hittem, belehalok a hisztérikus röhögésbe. Megállás nélkül a szűnni nem akaró csiklandós érzés… és nem csak a talpamon, hanem az egész testemen viszkető érzést éreztem, mintha százezer láthatatlan toll birizgálná testem összes érzékeny pontját, mialatt kínzóm a talpaimat vakargatja mind a tíz ujjával... Én még sosem éltem át ilyet. Elképzelésem sem volt arról, hogy a csiklandozás ilyen formában is létezik, s valódi tortúra válhat belőle. Nekem erről a szóról csak a gyermeki, játékos piszkálás jutott eszembe. Eddig.
Egyszer csak abbamaradt a csiklandozás. Nem tudom, mikor. Csupán annyit érzékeltem, hogy Andor elengedte a lábaimat, de a láthatatlan tollakat még mindig magamon éreztem, és a nevetés is csak pár másodperccel később szűnt meg. Ő addig az ágy végében ült, és várta, hogy „magamhoz térjek.” Aztán felállt, és közölte:
- Szedd rendbe magad, aztán mehetsz. – megfordult, és kiment a szobából.
Összezavarodva felültem. A hajam csupa kóc volt, a ruhám gyűrött, és úgy ziháltam, mint aki futóversenyen vett részt. Éreztem, hogy ég az arcom. Nagyjából rendbekaptam magam, hajamat az ujjaimmal fésültem helyre, ruhámat megigazítottam, és mélyeket lélegeztem. Alig bírtam felfogni, mi történt velem az elmúlt fogalmam-sincs-hány percben. „Ennek a szemétládának tényleg volt képe így összefogdosni engem, és így megkínozni?” Le mertem volna fogadni, hogy most nagyon örül a fejének.
Így is volt. Amikor kiléptem a szobából, Andor önelégült ábrázattal várt rám a bejárati ajtó előtt.
- Remélem, tanultál a leckéből. – szólalt meg, s most ismét a régi, undok fiú volt. – Ezek után ne merészelj packázni velem! Megértetted? Most pedig tűnés!
„Jól van, te idióta, örülj magadnak…” gondoltam magamban dühösen, és összeszorított ajkakkal elindultam a kijárat felé. Fél lábbal már átléptem a küszöböt, amikor megtorpantam.
„Brigi, eszednél vagy?!” szóltam rá magamra gondolatban. „Nehogy már hagyd, hogy az övé legyen a diadal! Még azt hiszi, sikerült megtörnie téged!”
Visszafordultam, és negédesen rámosolyogtam Andorra.
- Egyébként nem is volt rossz. Máskor is megismételhetjük! – és kacsintottam egyet.
Azt az fejet meg kellett volna örökíteni! Andorról lehervadt az önelégült arckifejezés, és helyét átvette a leplezetlen döbbenet. Nagy szemekkel, elképedve bámult rám, ám azt már nem vártam meg, hogy szóhoz is jusson – sarkon fordultam, és elriszáltam magam.
VÉGE
- elkezdtem dolgozni a történet folytatásán!